Rémálomszerű alakok és véres királydráma – Denzel Washington csodás a Macbeth tragédiájában
A Coen fivérek a kortárs amerikai mozi megkerülhetetlen mesterei, akik immár 37 éve tartó írói, rendezői és produceri karrierjük során számos felejthetetlen filmmel örvendeztettek meg bennünket. Egyedi, rá jellemző stílusukban mindig is jól megfért egymás mellett a humor, a dráma, a szatíra, a krimi és a thriller is, történeteik középpontjában pedig általában kisemberek állnak, akik extrém helyzetekbe sodródnak. Még az olyan komolyabb hangvételű munkáikban, mint a Véresen egyszerű (1984), A halál keresztútján (1990), a Fargo (1996), Az ember, aki ott se volt (2001), a Nem vénnek való vidék (2007) vagy A félszemű (2010) is minduntalan felütötte fejét a finom, odamondó humor vagy helyzetkomikum, ez kétségtelenül védjegyükké vált.
És bár Joel és Ethan minden eddigi filmjüket együtt készítették, egészen a 2004-es Betörő az albérlőmig az volt köztük a megállapodás, hogy Joel neve díszeleg a rendezői posztnál, Ethané a producerinél, a forgatókönyvet pedig közösen jegyzik. Az utóbbi 16 évben azonban már mindent megosztottak egymás közt, a Nem vénnek való vidékért kapott rendezői, forgatókönyvírói és produceri Oscar-díjaikat is együtt kapták. Az Apple TV+ streamingplatformon nemrég közzétett Macbeth tragédiája épp ezért rögvest kirí pályájuk bejegyzései közül, mivel Ethan első ízben nem vett részt semmilyen szinten a készítésben.
William Shakespeare a Titus Andronicus mellett talán legsötétebb művéből természetesen számos filmes feldolgozás született az utóbbi több mint 100 évben, közülük a leghíresebbek közé tartozik Orson Welles 1948-as verziója, Akira Kuroszava 1957-es Véres trónja, Roman Polanski 1971-es látomása, legutóbb pedig Justin Kurzel álmodta kiválóan a tragédiát a vásznakra 2015-ben Michael Fassbender és Marion Cotillard segedelmével. Joel Coen tehát nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, első, öccse nélküli projektjének a Macbeth újabb filmre vitelét választja. (Ezt egyébként felesége, a háromszoros Oscar-díjas Frances McDormand is szorgalmazta, aki Lady Macbeth szerepében tűnik fel, ő egyébként korábban már eljátszotta e karaktert színházban.)
A Macbeth tragédiáját mégsem lehet könnyedén elintézni azzal, hogy egy újabb okés Shakespeare-adaptáció.
Az egy dolog, hogy a Macbeth tragédiája Joel Coen eddigi legkomorabb filmje, amely hírből sem ismeri a humort, az alapanyagon való lazítás nem is szerepelt a célok közt. Az sem meglepő, hogy az író-rendező Shakespeare nyelvezetét használja, vagyis korabeli angolsággal zajlanak a szócsörték, dialógok és nagymonológok. Már ezen összetevők is egyértelművé teszik, hogy a színházért és Shakespeare-ért rajongók körében jobban betalál majd a film, hiszen türelem, frissesség és odafigyelés kell a szövegzápor értelmezéséhez, álmosan, fáradtan nem érdemes próbálkozni vele.
Nem beszéltünk még azonban egy nagyon fontos dologról: a kiállításról, a látványról, a vizualitásról. Ebben pedig a Macbeth tragédiája minden eddigi adaptáció fölé kerekedik. Coen és csapata ugyanis azt szerették volna, ha a nézők minél inkább elszakadnak a realitástól, ezért az egész filmet stúdióban, megépített díszletek között rögzítették, az utolsó jelenet egyik elemét leszámítva egyetlenegy külső felvétel sincs benne. Pedig a szereplők korántsem csak szobákban ármánykodnak, többször kimerészkednek a szabadba is. Az eredmény? Steril, színpadias, furcsa, nyomasztó, sokak számára bizonyosan elidegenítő hatás, Bruno Delbonnel operatőr (Amélie csodálatos élete, Hosszú jegyesség, Harry Potter és a félvér herceg, Llewyn Davis világa, A legsötétebb óra) remekbe szabott, fényekkel kacérkodó, árnyékokkal táncoló képei viszont biztosan beleégnek a retinánkba, egészen elképesztő atmoszférát kölcsönöznek Coen súlyos látomásához.
A színészek is természetesen tudásuk legjavát hozzák, közülük is kiemelkedik (nem meglepő módon) Denzel Washington (jöhet a kilencedik színészi Oscar-jelölés?), de Frances McDormand és a Ross szerepében látható Alex Hassell (többek között az élőszereplős Cowboy Bebop-sorozat főgonoszaként lehet ismerős) is kitesznek magukért,
Részleteiben tehát valóban kivételes produkcióval van dolgunk, mégis azt kívánom, ne ez legyen Joel Coen számára a filmes ösvény, amin mostantól jár majd. Maradjon meg egy kakukktojásnak, egy érdekes művészi kísérletezésnek, egy régi vágy beteljesülésének! Mert bár értékelni temérdek fronton lehet a Macbeth tragédiáját, szeretni már sokkal nehezebb.
