KULT

Scarlett Johansson és Channing Tatum között csak úgy izzik az űr – A Vigyél a holdra az utóbbi idők leglátványosabb romkomja

Valóban leszállt az Apollo-11 a Holdon, vagy csak egy stúdiófelvételt láthattunk? Hollywood két nagy sztárja valóban illik egymáshoz? Mindkét kérdésre választ kapunk a moziban.


Van ugye az a régi összeesküvés-elmélet, miszerint az Egyesült Államok jeles asztronautái, Neil Armstrong és Buzz Aldrin igazából nem is jártak a Holdon, vagyis amit a tévék akkor világszerte élőben sugároztak, az nem volt valós, csupán egy stúdióban korábban rögzített és gondosan megtervezett felvétel. Amit ráadásul nem más rendezett meg, mint A dicsőség ösvényei, a Spartacus, a Lolita és a 2001: Űrodüsszeia című filmekkel már nagy nevet szerzett, valamint az utóbbi kapcsán űrszakértőnek is titulált Stanley Kubrick.

Természetesen mindez nonszensz, számos egyértelmű bizonyíték van arra, hogy Armstrongék leszálltak az Eagle holdkomppal a Föld hű kísérőjének porában. És ha másra nem is, e teória arra mindenesetre jó volt, hogy ez alapján elkészüljön a Vigyél a holdra című film, amelyben Greg Berlanti rendező (Ilyen az élet, Kszi, Simon), az első szkriptes Rose Gilroy forgatókönyvíró (ő a színésznő Rene Russo, valamint az Oscar-jelölt író-rendező, Dan Gilroy lánya) nemcsak azt mesélhetik el, hogy miért volt szükség egy alternatív, stúdióban rögzített holdra szállásra, hanem mindezt még egy aranyos, amolyan „szeretlek-utállak”-szerűen csipkelődős romantikus komédiába is helyezhették. Lássuk, hogyan!

1969-ben járunk, a NASA ezerrel készül az Apollo-11 küldetésére, ám az űrverseny kezdi elveszíteni népszerűségét, hiszen már tombol a vietnámi háború, így a közvélemény szerint sokkal fontosabb dolgokkal kellene most foglalkozni annál, mint hogy ki jut el először a Holdra.

Épp ezért a rejtélyes fejes, Moe Berkus (Woody Harrelson) felkeresi a marketingszakértő Kelly Jonest (Scarlett Johanssont), hogy pörgesse fel újra az érdeklődést a NASA és a küldetés iránt. Kelly neki is látna annak, hogy az unalmas tudományos maszlagot eladja az átlagembereknek, ám a rakétaindító stáb főnöke, Cole Davis (Channing Tatum) – akivel egyébként már egy kocsmai találkozás során fellángoltak köztük a szikrák, bár akkor még egyikük sem ismerte a másikat – hallani sem akar a PR-os hülyeségekről, ezért elindul köztük egy klasszikus, hollywoodi férfi-női adok-kapok, noha természetesen mindenki tudja, hogy egymásnak teremtette őket az ég (vagy az űr).

Ez a felfogás egyébként Berlanti egész filmjére jellemző: egy kicsit olyan, mintha az ötvenes-hatvanas években készült volna, megvan benne ugyanis az a báj és naivitás, ami akkoriban annyira jellemző volt az álomgyári hasonszőrű produktumokra. Ráadásul a filmbeli korszak is stimmel.

Szóval, aki csupán egy ártalmatlan limonádét vár a Vigyél a holdrától, az alapvetően nem lő mellé, de szerencsére a film azért ennél többel is szolgál. Meglepő módon (és a zsáneréhez képest) egész részletesen bemutatja magát a holdra szállást is űrhajóstul, indítórakétástul, holdkompostul, holdastul. (Azért persze ne Az első ember, Az igazak, az Apollo-13 vagy a For All Mankind mélységét és részletességét keressük itt!) Ráadásul a NASA-terepek is hitelesek a tágas terekkel, az irányítótermekkel és a hangárokkal, vagyis elmondható, hogy a Vigyél a holdra az utóbbi évek leglátványosabb romantikus vígjátéka. Ha van ilyen cím.

Persze azért mindezek ellenére továbbra is egy ártalmatlan limonádéról van szó, amely egy pillanatig sem reformálja meg a műfajt (hogy is tenné, amikor a jóleső nosztalgiára játszik), sőt minden bizonnyal annak nagyjai közé sem kerül majd be idővel, ám az kétségtelen, hogy ameddig tart, szórakoztat.

Ebben pedig nagy szerepe van a főszereplő kettősünknek. Scarlett Johanssont és Channing Tatumot eddig nem párosították össze úgy igazán (a Don Jonban és az Ave, Cézár!-ban mindketten feltűntek, de csak külön jeleneteik voltak), pedig kiválóan működik köztük a kémia. Itt is remekül kiegészítették egymást, és kétségtelenül azok a jelenetek vitték a filmet, amelyekben a felszínes parádézást lenéző, s inkább a küldetésre koncentráló, komoly, de nagy szívű, befelé forduló fickó, valamint az izgő-mozgó, a hangot mindenkivel megtaláló, mindent elintéző és mindenben aktív nő energiáit összeeresztették.

Nem mellesleg pedig olyan színészek asszisztálnak nekik, mint a már fent említett Woody Harrelson, valamint a Szeretünk, Raymond sztárja, Ray Romano. Sőt, az alternatív holdra szállást rendező Lance Vespertine-t az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Jim Rash (Utódok, Az első igazi nyár), az operatőr Edvardot pedig az Oscar-jelölt operatőr, Dariusz Wolski (A kapitány küldetése, A holló, Az utolsó esély, Dark City, A Karib-tenger kalózai-filmek, Prometheus, Mentőexpedíció stb.) játszották el, ezzel is egy kis extra bennfentes hollywoodi ízt adva az egésznek.

Ha pedig ódzkodna valaki esetleg a magyar szinkrontól, ne tegye, mivel szuperre sikeredett.

Johansson ezúttal is megkapta leggyakoribb hangját, Csondor Katát, aki már a Reszkessetek betörők 3, vagyis 1997 óta szinkronizálja őt, Channin Tatum és Nagy Ervin párosítása azonban még új keletű, mivel csak A gyilkos járatban és Az elveszett városban kaptuk meg őket így együtt (Tatum magyar hangját általában Dévai Balázs vagy Papp Dániel adják), de kiválóan passzolnak. Woody Harrelson és Stohl András már nagyon összeszoktak, Ray Romano pedig Márton Andrást kapta, akit mindig nagyon jó hallani, mivel a kiváló színész e minőségétől 2008-ban nagyjából visszavonult, s azóta csak háromszor lehetett hallani: a 2018-as Könyvklubban, valamint a tavalyi Hidegvérben és a Megfojtott virágokban (Robert De Niro hangjaként).

Mindent összevetve tehát egy nem túl emlékezetes és itt-ott kissé szépelgős, de mindenképpen üdítő romkom lett a Vigyél a holdra, amely egyszerre kedvez az e műfajban fogant klasszikusok rajongóinak, az amerikai űrkutatás megszállottjainak, valamint azoknak, akik egy könnyed, jópofa, feelgood kikapcsolódásra vágynak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk