KULT

Sárkányos fantasy-kaland Stranger Things módra? Nagyjából ez A hercegnő és a sárkány

Tizi most egy sárkány ellen küzd a középkorban. Ugyan nincs szuperereje, de mivel erős, egyedülálló nő, így még egy olyan sárkánynak sincs esélye, aki férfi lovagok százait tette el láb alól. Mintha egy közepes szuperhősfilmet kereszteztek volna egy gyengébb fantasyval. De Milly Bobby Brown továbbra is a hozni fogja a pénzt a Netflixnek!
B.M.; Fotók: / imdb.com - szmo.hu
2024. március 11.



Nem nehéz megérteni a Netflix álláspontját: náluk van a tinik egyik legnagyobb kedvence Tizi (Eleven) a Stranger Things-ből, miért ne lovagolhatnák meg a Millie Bobby Brown-hullámot?

A 20 éves sztárnak már saját sminkmárkája van, imádják a fiatalok, több filmjében a produceri szerepkört is elvállalta, és a Netflixnél immár a harmadik saját filmjét készítheti, amelynek ő a címszereplője.

Mi ez, ha nem hatalmas siker? Attól függetlenül, hogy szegény lány a színészi képességeit egyelőre nem igazán mutathatta meg, de amit csinál, azt sikeresen csinálja.

Maradjunk annyiban, hogy a Stranger Things nem miatta lett siker, de remekül befutott a sorozat farvizén, mint az összes többi szereplő is. Mondjuk a gyerekek közül talán Miss Brown volt a legtalpraesettebb a csapatból. Az Enola Holmes hiába volt közepes minőségű, akkora népszerűségnek örvendett, hogy egy folytatást is szült, illetve nem lepődnék meg egy harmadik részen sem.

Gyaníthatóan A hercegnő és a sárkány is így fog járni.

Alapvetően a film erős közepes, a megvalósítás elmegy, a történet klisés, könnyedén kitalálható, a CGI néha egész jó, máskor ijesztően gagyi, a zene teljesen rendben van, a színészek pedig a fizetésükért állnak sorba a bankban.

A Netflix egyébként nem lacafacázott, MBB mellett olyan nevekkel találkozhatunk, mint a remek karakterszínész, Ray Winstone, a mindig kiemelkedő Angela Bassett, a Jurrassic World első részéből ismerős Nick Robinson vagy a legutóbb a Kártyavárban brillírozó Robin Wright. Ezek a színészek még a gyenge alapanyagból is azért képesek kihozni a maximumot, és becsületükre legyen mondva, ezt el is érték. Történetünk szerint Elodie (Millie Bobby Brown) egy szegényebb király lánya (Ray Winstoné).

Ám egy napon kapnak egy remek hírt: egy gazdag királyság kiválasztotta Elodiet a hercegük (Nick Robinson) feleségének.

Ezzel persze hatalmas hozomány is jár, ami ráfér a zord éghajlatú birodalomra. Ennek a gazdag udvarnak, azonban van egy sötét titka, amelyet nem akarok ellőni, hiába kitalálható az előzetesekből, valamint a film első tíz percéből. A királyságot egy gonosznak tűnő királyné Isabelle (Robin Wright) vezeti, de Elodie mostoha anyjának (Angela Bassett) hiába tűnik gyanúsnak a frigy, a jegyesek megkötik az örök esküt, és innentől válik izgalmassá a film.

Nem fogok kertelni, a játékidő első 35 perce kínkeservesen unalmas. Alapvetően hangulatos, de a vizuális effektek leesnek a képernyőről, a háttereket mintha Paintben rajzolták volna, és minden túl „meseszerű”. Ha ez a témának meg is felel, nem néz ki jól. Ugyanakkor a 35. perctől történik egy nagy „csavar”, ami kicsit megmozgatja a filmet. Végre történik benne valami, még akkor is, ha egy kilométerről lehetett látni mindent. Bejön egy új karakter, a sárkány, akinek az eredeti hangja a rozsdás hangú iráni Shohreh Aghdashloo. Minden megszólalása aranyat ér.

Nagyon jót tesz a filmnek, hogy a helyszín kicsit leszűkül, végre tényleges díszleteket is látunk, nem csak CGI háttérképet.

Bevallom én így indítottam volna az egészet, sokkal feszesebb és izgalmasabb lenne, ha nincs az elején a fél óra sallang. Persze a kihagyott részek is szerepelhetnének, csak kissé megvágva, visszaemlékezésként. A forgatókönyv gyengeségeit a színészek egészen jól cipelik a hátukon, még Bobby Brown is ügyes a maga kis dacos, „resting bitch face”-ével. Ezt magyarul nem akarom leírni, túl vulgáris lenne.

A hangsúly 90 százalékban Millie Bobby Brown karakterén van. Ez az ő filmje, de míg az Enola Holmes-okat szerintem nem tudta vinni a hátán, ez a kisebb, egyszerűbb produkció ment neki. Még, ha kicsit túlságosan is „netflixes” feminista alkotássá válik az egész.

Gondoljunk bele, a főszereplőnk nő, a sárkány is nő, a főgonosz is hölgy, az okos mostoha anya még afroamerikai is.

Az összes bugyuta, felesleges karakter, mind-mind férfi. Engem ez nem zavar, de sokakat fog, és a film emiatt negatív értékeléseket fog kapni, az biztos.

Képi világa, mint írtam rendben van, főleg a zárt helyeken. Még a sárkány maga is menőn néz ki, így képzelek el egy klasszikus sárkányt, kicsit talán kisebb, mint a megszokott méretű fantasyszörnyek. Látszik, hogy a vizuális effektek büdzséjének nagy része a tűzokádóra ment el, ami nem is gond, hiszen a szárnyas fenevad az egyik címszereplő.

A forgatókönyv, mint már említettem gyenge és kitalálható, a tempó sajnos többször egy kicsit túlzottan belassul, nem csak az elején van üresjárat, hanem olyan egy óra tájékában is.

Ügyesebb vágás segíthetett volna rajta. Viszont a butaságoktól nem mentett volna meg egy jó vágó se: a barlang falára felkerült például egy rajz arról, hogy lehet megszökni. De kirajzolta fel? Valaki megszökött, majd visszament egyet még gyorsan graffitizni, hogy Tizi is meg tudjon lógni? A tanulságot is az arcunkba tolják, valamint sosem értem azt, hogy beszélhet ennyit magában mindenki? Főleg, hogy egy sárkány vadászik rá. Én otthonról dolgozok, de sose beszélek ennyit magamban, mint egy rossz szövegkönyv hatására egyedül lévő főszereplő. Nem bíznak a nézőben, hogy kitaláljon bármit is, itt meg kell mondani, szépen, artikulálva, hogy mit kell gondolni.

A zene és a hangeffektek működnek, főleg a klausztrofób zárt terekben.

Az operatőri munka ügyessége is ezekben a részekben mutatkozik meg. Nekem nagyon tetszett, ahogy a barlang sötétjét megtörték.

Meglepően véres, de nem zavaróan erőszakos a film. Azért történik néhány karakterrel egy-egy brutális kivégzés, de nem mutatnak minden részletet, tartják magukat az alacsonyabb korhatárbesoroláshoz. Azért aggódhatunk Elodie bőrének épségéért rendesen.

Néha kicsit túlzottan is egy feminista power fantasy, de alapvetően működik A hercegnő és a sárkány. Nem hibátlan, a főhősünk túl tökéletes, aki John MccLane-t megszégyenítő módon él túl mindent, de ezt el kell fogadni.

Ha a szuperhősfilmek magukban nem működnek, miért ne lehetne a zsánereket egybemosni?

Ha már hercegnős filmekről beszélünk nekem sokkal jobban tetszett a középkori Drágán add az életed a Disney+-on: A hercegnő, de ez szerintem személyes vélemény. Cikkünk tárgya, bár nem tökéletes, de szórakoztató délutáni fantasy, amit a Bobby Brown-rajongók imádni fognak, a többi néző pedig ellesz vele.

A hercegnő és a sárkány megtekinthető a Netflix streamingszolgáltató kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk