"Rooney Maráról egy berúgós-hányós éjszaka után készített képeket a rendező" – A legnagyobb színészi átváltozások

De Niro bokszmeccseket nyert a Dühöngő bikára készülve, Michael Fassbender pedig orvosi ellenőrzés mellett fogyott csontváz-vékonyra.


Vajon nehéz dolog színésznek lenni? A kérdés amúgy költői, de ha nem gondolunk bele, akár legyinthetnénk is: ugyan, pofákat vágni, jelenetet rendezni a kamera előtt és nagy pénzeket zsebelni be érte… Na persze. És aztán vannak azok a színészek, akik már a forgatás előtt komoly fizikai átalakuláson mennek át, amiért adott esetben többet szenvednek, mint mi egy epeműtétkor. És ezt megcsinálják nem egyszer, hanem mindannyiszor, amikor lehetőségük adódik arra, hogy egy teljesen másik emberré változzanak. Összegyűjtöttünk pár ilyen meghatározó szerepet.

Dustin Hoffman - Aranyoskám (1982)

A pici színészóriás ebben a filmben mindent megcsinál, amiért egy színész előtt meghajolunk: komédiázik, érzelmeket vált ki és nem utolsósorban átalakul. Nővé – de azt kell eljátszania, hogy eljátssza, hogy nő, és hogy görcsös, áttörni képtelen színészből hogyan válik igazi művésszé. Egyébként a film ötlete az övé: még a Kramer kontra Kramer forgatása alatt született, amikor azt érezte, a gyerekével egyedül maradt apa karaktere egyszerre kellett, hogy női és férfi szerepet is betöltsön.

Robert De Niro – Dühöngő bika (1980)

Minden idők egyik legnagyobb filmszínésze egy időben Martin Scorsese kegyeit élvezte, és mi tagadás, remek kollaboráció volt a kettejüké, annyira, hogy a rendező legjobb munkái ekkor születtek. Manapság már bátran vállal mindenféle bohóságot, megteheti, de a karrierje elején nagyon mélyre ment a szerepeiben. Scorsese két fontos filmje, a társadalomkritikus A taxisofőr és a véres dráma, a Dühöngő bika a múlt század legnagyobb alakításai közt vannak, s közben mindkettőben teljes testi átalakuláson ment keresztül a színész. A Jake LaMotta bokszoló életéről szóló filmben a színész nemcsak bokszolt, hanem teljesen átlényegült a sportolóvá. Egyébként miután végigcsinálta az embert próbáló felkészülési időszakot, részt vett három brooklyni bokszmeccsen, melyből kettőt meg is nyert.

Matthew McConaughey – Mielőtt meghaltam (2013)

Az Amerikai Filmakadémia valóban rá van kicsit kattanva a nagy fogyásokra, és előszeretettel értékeli az önkínzó színészi munkát, de McConaughey nem azért kapta meg az Oscart a legjobb férfi színész kategóriájában, mert fogyott, hanem azért, mert olyan széles palettán mutatta meg egy, a saját és más betegek életéért küzdő AIDS-es férfi érzelemvilágát, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek. Amúgy 21 kilogrammot fogyott a szerephez.

Jared Leto – Mielőtt meghaltam (2013)

Leto elég radikális, ha az alakításairól van szó. Híres volt például arról, hogy az Öngyilkos osztag forgatásának idején Joker bőrébe bújva idegesítette a kollégáit. Ezúttal is szerepben maradt kamerán kívül: volt, hogy a transzvesztita figuraként ment el bevásárolni. McConaughey-hez hasonlóan ő is jó sokat fogyott a szerephez, és az egész testét gyantázta. Az eredmény: az egyik legfemininebb kisugárzású karakter, akit valaha láthattunk, s az Akadémia díjazta is a legjobb férfi mellékszerepkő kategóriájában. Nem ez volt az első komoly alakváltozása, korábban a Rekviem egy álomért kábítószerfüggő fiújaként is le kellett dobnia jó pár kilót.

Tom Hanks – Philadelphia (1993)

Ha pedig már a látványos fogyásoknál és az AIDS-nél tartunk, nem feledkezhetünk meg arról a filmről, ami először próbálta meg közelebb hozni a nézőhöz a betegséggel küzdő homoszexuálisokat, és megszabadítani őket a társadalmi stigmáktól, egy olyan tárgyalótermi történeten keresztül, ami rendesen megdolgozta az igazságérzetünket. Hanksnek ez óriási ugrás volt a karrierjében – korábban inkább a vígjátékok domináltak a filmográfiájában -, és nagyon bátor lépés, hiszen a közönség reakciója kiszámíthatatlan volt. Ennek köszönhette az első Oscar-díját. A filmet kronologikusan vették fel, így Hanksnek folyamatosan volt alkalma fogyni a végső tárgyalótermi jelenetek forgatásához. Konkrétan éheztette magát, míg filmbeli partnere, Denzel Washington hízott a szerep kedvéért, s olykor Hanks bosszantására egész tábla csokikat bezabált a színész előtt.

Tom Hardy – Bronson (2008)

Hardy egyik korábbi, kultikussá vált filmje Charles Bronson, a börtönben kissé megkattant bűnöző anti-fejlődéstörténetét meséli el. A színész megdolgozott a szerepért: akkorára gyúrta magát, hogy ha csak ránéztünk, egy igazi „állatot” láttunk. Az igazi Bronson és Hardy egyébként találkoztak élőben, sőt, össze is barátkoztak. Bronsont teljesen lenyűgözte, hogy a színész képes volt akkorára kigyúrni magát, mint ahogy ő kinézett anno, és még a személyiségét, gesztusait, beszédstílusát is tökéletesen visszaadta. Úgy gondolta, Hardy az egyetlen színész, aki őt el tudta játszani.

Charlize Theron – A rém (2003)

Szintén valós történetet dolgozott fel Az Aileen Wuornos nevű sorozatgyilkosról szóló életrajzi dráma. Theron rengeteget hízott a szerephez, s átváltozásához természetesen hozzájárult a maszkmester is. Az viszont csakis az ő színészi zsenijének köszönhető, hogy a labilis idegrendszerű prostituáltat látva egy pillanatra sem jut eszünkbe Charlize Theron, annyira feloldódott a karakterben. Oscar-díjjal jutalmazták érte.

Michael Fassbender – Éhség (2008)

Aki látta ezt a filmet, az biztosan soha nem felejti el Fassbender haldokló karakterének hatalmas szempárját a film utolsó jeleneteiben. Steve McQueen rendező először dolgozott a színésszel, de nagyon bevált neki a közös munka, mert később a Szégyen főszerepére is őt választotta. A éhségsztrájkoló főhős bőrébe nyilván csak úgy bújhatott, ha rettenetesen lefogyott – ezt csak komoly orvosi ellenőrzés és szigorúan előírt diéta mellett tehette.

Jake Gyllenhaal – Éjjeli féreg (2014)

Gyllenhaal esetében – noha már 38 éves, számos komoly filmmel és szereppel a háta mögött – biztosak vagyunk benne, hogy pár nagy dobás még várat magára. Az Éjjeli féreg remek cím, Dan Gilroy filmjének katasztrófavideós főhőse ugyanis igazi féreg. És ez nemcsak azért van, mert a színész annyira lefogyott a szerephez, hogy végig attól tartottunk, egyszer csak kipattannak a koponyájából a szemgolyói. Hátborzongató alakítás.

Renée Zellweger – Bridget Jones naplója (2001)

Végre egy film, ami nem csak a dráma műfajában bizonyítja, hogy egy színésznek sokat kell melóznia – és néha ennie – egy szerepért. Zellweger elmondása szerint utált ilyen dagi lenni, ráadásul többször is jelentősen megterhelte a szervezetét a hízással, hiszen a film olyan sikeres volt, hogy két folytatást is megért. Azért azon érdemes elgondolkodni, ha újranézzük, hogy igazából az akkor 32 éves Zellweger és azonos korú karaktere milyen fiatal – és hogy a sztori szerint akkor még cikinek számított bizonyos körökben, ha valaki a harmincas éveiben szingli. Hol van az már…

Rooney Mara – A tetovált lány (2011)

Marának jó pár szuggesztív alakítást fel kell még sorakoztatnia ahhoz, hogy már ne David Fincher filmje és a legendás kakastaréj jusson eszünkbe róla. A mániákus rendezővel biztosan nehéz lehetett együtt dolgozni, viszont egy biztos: olyan alaposan és részletesen kitalálták a karaktert, hogy a színésznő egyszerűen eltűnt a figura mögött. Csak egy példa: Fincher arra kérte Marát, hogy menjen el bulizni, rúgjon be, majd a hányós éjszaka után, másnap reggel készített róla képeket, hogy ezzel meggyőzze a stúdiót, ő lesz a legalkalmasabb a kiégett Lisbeth Salander szerepére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk