KULT

„Ez a zenekar a mi játékunk vagy gumiszobánk” – Reményhal kislemez- és klippremier + interjú

Új dalokkal jelentkezik a szó legjobb értelmében hobbiként felfogott „apurock” együttes, melynek koncertjeire ennek ellenére tömegek járnak. Vajon mi a titkuk, és igaz-e, hogy egyszer a Carson Coma volt az előzenekaruk? Most ez is kiderül!
Láng Dávid - szmo.hu
2023. szeptember 14.



Hallásszabadság címmel készült el a Reményhal zenekar legújabb kislemeze, amelyen három dal kapott helyet, közülük az egyikhez klipet is forgattak. A csapat dobosa és egyben menedzsere nem más, mint Váradi Marci, aki májusi feloszlásukig a Ricsárdgír mellett is dolgozott, vadabbnál vadabb kéréseiket teljesítve. Az alábbi interjúban ez is szóba kerül, ahogy az is, minek köszönhetően lehetnek rendre teltházasak a koncertjeik, és terveznek-e többször fellépni a jelenlegi évi 3-4 alkalomnál.

– Mióta működik a zenekar, hogy állt össze a tagsága?

Szabó Márk (gitár): 2014-ben alakult a csapat. Családi zenélgetésekből indultunk, Kristóf, az első énekesünk az unokaöcsém (pedig idősebb, mint én). A forró nyarakon játszottunk Kispált a családnak, közepesen jól, de hát szerettek minket így is. Aztán csatlakozott a már akkor is öreg Wollner Peti, aki Kristóf apukájának volt egyetemi évfolyamtársa valamikor a múlt században. Azóta is szomszédok voltak. Aztán igazán akkor vált egységessé a csapat, amikor Marci is csatlakozott dobosként.

Váradi Marci (dob): Amikor bekerültem a zenekarba 2015 környékén, akkor már egy pár éve “működött” a Hal. Ez azt jelenti, hogy próbáltak, volt egy pár koncert, meg egy pár saját dal és egy pár olyan dal, amiről azt hitte a Wollner, hogy saját, de kiderült, hogy azt már valahol, valaki megírta. Jogász a faszi, bármit kimagyaráz és a végén természetesen neki lesz igaza. Szóval azok is Reményhal dalok lettek.

– Hány saját számotok van most és hogy dőlt el, milyen feldolgozásokat játszotok ezeken túl?

Marci: Ez alatt a közel 10 év alatt kb 30-35 dalt írhattunk, ebből mondjuk 15-20-at játszunk vetésforgóban, mikor mit. Ez elsőre nem tűnik egy Guinness-rekordnak, de ahhoz képest, hogy ez egy szuper hobbi apurock zenekar, nagyon kinőttük magunkat és a jelenlegi működésünk is szerintem már a csodával határos. Igazából imádjuk egymást, ez egy nagy baráti társaság, szeretünk időt tölteni egymással. A zenélés, bár véresen komolyan vesszük, teljesen másodlagos. Mondjuk a koncertjeink kib*szott jók!

Ja, meg a feldolgozások. Ebben a zenekarban két generáció találkozik, de a zenei ízlésünk nagyjából azonos. A rendszerváltás előtti, közbeni és mondjuk a 2000-es évekig bezárólag szeretünk minden olyan alternatív, vagy alternatívnak mondott, underground szájízű zenét, ami akkor volt. Ezek közül magyar előadók dalait szoktuk játszani, mert azokat szeretjük. Van egy mondás a zenekaron belül, hogy ami “halas dal, vagy halasnak érezzük”, azt megpróbáljuk eljátszani. 4-ből 3-szor sikerül. Konkrét előadókat nem szeretnék mondani, mert nagyon béna lenne, gyertek el egy konyóra és ha ott felismeritek, akkor már nyertünk.

– A koncertjeitek hangulata alapján elég komoly rajongótáborotok van, mit gondoltok, mivel fogtátok meg őket?

Marci: Számomra, mint gyakorló menedzser, ez a legmegdöbbentőbb dolog a világon, a kvantumfizika mellett. Egyrészt fantasztikus érzés.

Másrészt, ha összehúzott szemöldökkel egy klub sarkából figyelném, hogy ezek ott a színpadon most mit is csinálnak valójában, akkor hangos röhögések közepette, biztos azt kérdezném tőlük, hogy ez most komoly?

És amíg nem vesszük magunkat igazán komolyan, addig lesz ez Reményhal. Sok barátunk van, ők már egy ideje hozzák a barátaikat is, nagy a család (egyszer lesz majd egy kérésünk nekünk is...) sok jó ember szokott eljönni a koncertjeinkre szórakozni. Meglepő, de érthető!

– Igaz, hogy egyszer a Carson Coma volt az előzenekarotok?

Marci: Ez nagyon vicces sztori, és az a durva, hogy igaz! Volt egy borzasztó koncertünk a Műszaki Egyetem egyik kolijában. Az egész nagyon fura volt... Én ahhoz vagyok szokva, és úgy is szeretek dolgozni, hogy minden pontosan ki van találva, ha tetszik, stílszerűen: mérnöki pontossággal meg van minden tervezve.

Na, itt fehér atlétás mérnökhallgatók voltak dögivel, a kezük végén egyfajta humán-metál hibridcsonkként minden körülmények között egy szigorúan félig megivott Kőbányai sör volt stabilan elhelyezve.

A hangtechnikához sajnos senki nem értett, az egyeztetett cucc háromnegyede szerintem soha nem is volt ott abban a koliban, de aznap este tuti nem. Na, ilyen körülmények között játszottunk kb 3-5 embernek és előttünk lépett fel, szerintem akkor még nem hivatalosan, a Carson Coma. Órákig ment a bénázás a helyi “erővel”, hogy mi hogy legyen, és 12-15 percenként megjelent az akkor még fiatalabb Giorgio, hogy “akkor most mi van?”, “miért húzzuk az időt?” Nem húztuk az időt, senki nem volt, aki ott tudta volna, hogy mi a dolga. Pár órával később már sokkal feszültebb volt ez a párbeszéd. Aztán fellépett a Carson Coma és már akkor úgy hallgattam őket, hogy baszki, ez nagyon jó.

Ezek az akkor még kisfiúk, a nagyszüleik ruhájában, nagyon tudatosan és baromi jól zenéltek. Tényleg szórakoztató volt. És ugye mi lett belőlük?! Ügyes srácok nagyon, őszintén ezt gondolom! Szóval, azt hiszem, akkor követtem el az egyik nagy szakmai hibám, hogy nem mentem oda hozzájuk beszélgetni, mert a már akkor is bajszos Giorgio annyira sok kellemetlen kérdést tett fel aznap este, hogy végül úgy döntöttem, nem megyek oda. Lehet, hogy hiba volt, de ugye a remény hal meg utoljára…

– Mit kell tudni a most megjelenő új dalokról?

Marci: Hogy nagyon jók, zseni dalok, a 80-as, 90-es években tuti underground hősök lennénk, de ugye 2023 van.

Igazság szerint ez a mi “játékunk”, vagy gumiszobánk: olyan csávók, akik nem színpadra valók (tisztelet a kivételnek), olyan zenével, ami nem is akar trendi lenni, és szigorúan úgy művelve, hogy mi jól érezzük magunkat. Mi ezt így csináljuk.

Azt hiszem a dalokat is így érdemes hallgatni, hogy ezek nekünk szólnak és ha tetszik valakinek, akkor megkérdezzük, hogy “DE BIZTOS?”. És persze nagyon örülünk neki, ha mégis. Úgy tűnik egyébként, hogy tetszik az embereknek, sőt egyre többen járkálnak a koncertjeinkre. Itt félretenném a viccet egy pillanatra, baromi megtisztelő és nagyon köszi nekik ezúton is, tényleg!!!

Hangerő klip:

Hallásszabadság EP:

A Hallásszabadság kislemezen három dal található. Az egyiket a Wollner énekli, ez a Mozi. A másik kettő klasszikus Reményhal dal. (Már klasszicizálom magunkat... hahaha). A Wollner egyébként zseni és szerintem baromi jó szövegeket is ír. Most először streaming felületekre is felkerülnek a dalok (szeptember 15-től), azt hiszem, mostanra érett meg a zenekar erre. Ráadásul a korábbi kislemezünk, a Kacsákra is megtalálható lesz Spotify-on és a többi a felületen. Valamint készült egy igazi klipünk is, a Hangerő c. dalunkhoz. Itt egyetlen koncepció volt, hogy a lehetőségeinkhez képest legjobban próbáljuk bemutatni, milyen is egy Reményhal koncert és miért veszít valaki nagyon sokat, ha mégis úgy dönt, hogy nem vesz részt ezeken az összejöveteleken. A Tanúból idézve így tudnám jellemezni: “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Asszem, ez a Reményhal ars poétikája.

– A Ricsárdgír feloszlása mekkora űrt hagyott benned, milyen zenekarokkal dolgozol most menedzserként?

Marci: Ha tudod, hogy működnek a fekete lyukak, körülbelül akkorát. Ahogy hallottam, mások is hasonlóan vannak vele.

Én mindig azt mondtam, hogy nekem a Ricsárdgír életem zenekara volt és soha többet nem lesz ilyen. Ezt nem is szeretném jobban részletezni, mert aki nem érti, az soha nem fogja, aki meg érti, az csak egy mosollyal biccent, hogy ”ja, értem, haver.” Az élet megy tovább, jelenleg is napi 10-12 órát dolgozom, ami baromi sok, de én ezt a rock’n’roll-osdit életvitelszerűen űzöm, a munkám a hobbim, a hobbim a munkám. Szeretem csinálni, na.

Együtt dolgozom a Péterfy Bori & Love Banddel és a Pál Utcai Fiúkkal, szeptembertől még szorosabb lesz a kapcsolatunk, mint eddig. Tökre várom. A cimboráimmal, azt gondolom és nagyon büszkén állítom, szépen építjük a Mertez Menedzsmentet (a Gír is ide tartozott, R.I.P. Koala).

Az Abigéllel évek óta együtt dolgozom, nagy elvárásaim vannak a srácokkal szemben, akikkel azóta szerintem nagyon jó barátok is lettük. Most frissen csatlakozott hozzánk 2 produkció, ahol én leszek a menedzser, a Damara zenekar (fiatal, nagyon ügyes és tudatos csapat), illetve Pénzes Máté eszméletlenül menő és nagyon komoly zenei projektje a Pénzes Máté és a Zseb (Pénzes Máté, Heilig Tomi, Boros Levi, Kiss Peti, Nagy Barni), ami gyakorlatilag egy underground szupergroup. Itt az a sztori, hogy a legendás LGT Bummm! lemezét jól átgondolták, megrágták, újra felvették, persze Presser Gábor rábólintott, sőt hallottam olyat is, hogy tetszik neki az újragondolt album. Szóval ez egy tisztelgés a Legenda előtt, emellett nagyon komoly zenélés. Hálás projekt, nagyon más, mint a Ricsárdgír, de ettől izgalmas a zeneipar. (Utálom ezt a szót, hahaha.)

– A Reményhalra mennyire tekintesz ugyanolyan szemlélettel, mint a többi általad menedzselt zenekarra?

Marci: Most próbálok nem viccelni, teljesen. Szerintem 1-2 év múlva reálisan egy Papp Laci összejöhet, aztán MVM dome. Van rá esély. Tehát, nem tekintek rá úgy, nem is szeretnék, nem is tudnék. Ez egy szerelem projekt, egy igaz baráti társaság, itt nem szeretnék “menedzserúr lenni”. Persze, én sem tudok kibújni a bőrömből, az “ügyeket” én intézem. De ennyi. Azt meg szívesen.

Azt szoktam mondani, hogy nekünk minden koncert a Live AID és nekünk a soron következő hely “A MI WEMBLEY-nk”. És ezt kb. így is gondolom, gondoljuk, ott mi meghalunk a színpadon, mindent kiadunk magunkból. Tudod, mint amikor elmentek a kollégákkal focizni meló után, egyszer csak mindenki márkórosszi vagy 34 éve válogatott játékos lesz. Mi is komolyan vesszük akkor azt, hogy ma mindent lehet és elsősorban érezzük jól magunkat.

Azt hiszem, ez az esszenciája a Reményhalnak: a lehető legkomalytalanabbul, de azt nagyon komolyan! Talán ezt láthatják rajtunk azok, az a pár ezer ember, akik eljönnek a koncertjeinkre és egyszerűen átveszik ezt. A koncertjeink végén az valahol gyönyörű, és ez most nem egy giccs kép lesz, ez így van a Hal bulikon, hogy gyerekek, középkorú bankárok, és néha nyugdíjasok orrukról csöpögő izzadsággal üvöltenek vagy pogóznak. Várj, lehet hogy ez már egy szekta?! Hallásszaszabság. A következő skandináv pszichothrillernek, majd mi írjuk a zenéjét. Piaci rés! Hahahhaha

– Nem léptek fel túl gyakran, a jövőben is ezt az évi 3-4 koncertes szintet tervezitek tartani?

Marci: Hát nézd, már ez is bőven túl van azon, ami normális. Gyakorlatilag minden egyes koncerttel átlépjük a saját komfortzónánkat. Persze ez így van jól. A kevesebb nem lenne jó, mert akkor én őrülnék meg, hogy “deéndobolniakarok”, ha több lenne, az meg kontraproduktív lenne. Így mindenkinek elmúlik a fülzúgása, elmúlik az izomláza, beforrnak a csontok, már nem fog émelyegni és nem hasogat a feje… Tudod, ez már idő a mi korunkban. Ez az évi 3-4-5 buli pont elegendő szerintem mindenkinek és ebben van egyfajta közmegegyezés. Nekem nem is férne bele több szerintem, hiszen állandóan turnébuszokban ücsörgök, vagy az ország valamelyik színpada mellett állok a fent említett öt zenekar valamelyikével.

Egyébként, most pont lesz koncertünk szeptember 22-én a Gödör klubban a remek Visszaesők és a pompás Zebra Eats Lion zenekarokkal együtt. Ez lesz méretét tekintve az eddigi legnagyobb bulink! Biztos vagyok benne, hogy aznap a város legvadabb élőzenés házibuliját mi fogjuk csinálni, szóval várunk mindenkit nagy szeretettel, szerintem fasza lesz és nyilván sold out!

Jegyvásárlás itt, esemény itt, a Reményhal Facebook-oldala pedig itt található.

A zenekar tagjai

Szabó Márk – gitár, szólógitár

Wollner Péter 'Papa' – billentyű, szinti

Bardócz Iván – basszusgitár, hitman

Weisz Péter 'Weiszi' – ének, IT

Tőke Zoltán 'Töki' – trombita, security

Váradi Marci – dob, főként menedzser


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk