KULT

Raboljunk mástól, hogy nekünk több legyen! – A kapitalizmus kórképét rendezi a Magyar Színházban Paolo Magelli

A világjáró olasz Maestróval a próbák szünetében beszélgettünk.


Egy család hat nemzedéke koporsó-kereskedelemmel foglalkozik, és e bombaüzlet érdekében nem válogatnak az eszközökben. Ez az alapötlete Dusan Kovačevič A maratonfutók tiszteletkört futnak című fekete komédiájának, amelyet Magelli állít színpadra a Magyar Színházban.

– Ön visszajáró vendég Budapesten. Több mint 40 évvel ezelőtt már bemutatkozott rendezőként ugyanebben a színházban, Csehov Sirályával, egy jugoszláviai társulattal. Hogyan emlékszik vissza az akkori munkájára és a 70-es évek Budapestjére?

– Nagyon fiatal voltam, alig 25 éves. Emlékszem, a város rögtön elbűvölt, de legalább ennyire a színházi élete. Persze, furcsa volt, hogy orosz katonákat is lehet látni, de már akkor érezhető volt e jelenléttel szemben egyfajta távolságtartó és kritikus magatartás. Egyik este előadás után elmentünk vacsorázni egy étterembe, ahol már ott ült néhány orosz tiszt, amikor megérkeztünk. Bennünket kiszolgáltak, nekik viszont azt mondták, hogy záróra van.

– Ez is az ellenállás egyik formája…

– De nagy szeretettel emlékszem Hubay Miklósra, akivel még Olaszországban ismerkedtem meg, vagy Eörsi Istvánra, akinek több darabját is rendeztem Németországban. Éppen Hubay volt az, aki megszervezett nekem egyik délután egy találkozót Szabó Magdával az ő budai házában. Felejthetetlen volt az a három óra, amit nála töltöttünk. Magyar barátaim kézről kézre adtak, meghívtak magukhoz, vagy elvittek különleges helyekre, miközben megismerhettem a budapesti értelmiségi világot.

– Nem ez volt azonban az első budapesti útja.

– Először 1963-ban jártam itt, 14 évesen. Rávettem apámat, hogy hozzon el, mert látni akarom a Pál utcát (Magelli tökéletes magyarsággal ejti ki az „utca” szót. (Molnár Ferenc regénye kötelező olvasmány Olaszországban – GNL). Kocsival jöttünk Firenzéből Bécsen keresztül. Még vízumot kellett kérnünk, és Magyarországon nem voltak autósztrádák. Akkoriban is gyönyörűnek láttam Budapestet, de szomorú, megsebzett volt. Amikor tízegynéhány évvel később visszajöttem, egy büszke várost találtam, amely végre talpra állt. Ez mélyen megmaradt az emlékezetemben.

– Az elmúlt évtizedekben többször is rendezett már Magyarországon, Miskolcon, Zalaegerszegen, Kaposvárott. Mi vonzotta Kovačevič darabjához?

– Amikor Kovacevic még egészen fiatalon, a 70-es évek elején megírta ezt a darabot, talán a „kommunista dinasztiák” allegóriáját akarta ábrázolni. Ma már a volt jugoszláv köztársaságokban klasszikusnak számít, és egyre több helyen játsszák. Számomra ez a darab mai olvasatában a kapitalista rendszer gonosz kórképe. Raboljunk a másiktól, hogy nekünk több legyen – a kapitalizmus így képzeli a maga halhatatlanságát. Manapság kevés olyan szerzőt találunk, akik igazán otthon lennének a tragikomédia műfajában, úgy gondolom, Dusko egyike a legkiválóbbaknak egész Európában.

A darabban nincs szó szeretetről, csak önzésről, piszkos üzletekről, pénzről, a halállal való kereskedésről. Ez utóbbi már önmagában nagyszerű ötlet: ez a család az évtizedek során eladott 20 ezer koporsót, de csak ötvenet gyártott.

Ez a kapitalizmus módszere: felmarkolni a pénzt, eltüntetni, aztán befektetni... és ez ma is aktuális, nemcsak az olyan átmeneti szakaszban lévő országokban, mint Magyarország, hanem ugyanezt megtaláljuk Olaszországban, Ausztriában és másutt is. Olvastam egy cikket arról, hogy mennyi csalás van az Európai Unió pénzügyei körül… és közben mindenütt tönkretették a munkásosztályt, már sehol sem lehet hallani a hangját.

– Van a darabban egy mondat: „A halál az egyetlen biztos és örök üzlet” – mondja Mirko, a család legfiatalabb tagja. Ez nagy igazság az életben is: gondoljunk csak a fegyverpiacra, de még a médiára is, amely a legnagyobb címlapsztorikat a katasztrófákból, a sorozatgyilkosságokból csinálja.

– Ez pontosan így van. Éppen ezért akarjuk, hogy a darab fináléjának a közönség is részese legyen! Amikor Mirko megöli Cristinát, ugyanolyan gazember lesz, mint felmenői. Már nem az az álmodozó fiatalember, aki Afrikába készül, és meg akar szabadulni a pénz rabságától. Olyan lesz, mint a többiek, sőt, még náluk is rosszabb. Ez az új nemzedékek problémája: beilleszkednek a rendszerbe, és ezáltal rosszabbak lesznek, mint az öregjeik. Igen, erről szól a darab: a halál a legnagyobb üzlet. Gondoljunk csak bele: 40 éven át kizsákmányolnak, aztán eldobnak minket. Mit jelent egyáltalán az, hogy „élni”? Van egy nagyon jó barátom, egy híres francia építész Patrick Bouchain, aki Rennes városában épített munkásoknak egy utcát, amelyben minden van: a háromemeletes, gyönyörű házak között általános iskola, mozi, színház, üzletek, és az utca végére tervezett egy temetőt. Ki akarták érte tüntetni, de ő nem fogadta el, mert csak azt akarta keserű iróniával bebizonyítani, hogy a kapitalista rendszer egy kilométert ad az emberi életnek.

– Ebből is lehetne egy fekete komédiát írni… Mirko figurája és a darab befejezése engem kicsit Mrožek Tangójára emlékeztet. Ott is a legfiatalabb veszi át a hatalmat…

– Erre nem is gondoltam, pedig még fiatal koromban rendeztem is Mrožeket. Igen, valóban lehet némi párhuzamot találni a kettő között. Csakhogy Mrožek a befejezéssel hagy egy kis reményt, Mirko viszont a legundorítóbb, első számú kapitalista lesz…

– Ön egyszer azt mondta, hogy egy országról sokat elárulnak a színészei. A mostani próbák során mi újat tudott meg Magyarországról?

– Már nem idegenek nekem a magyar színészek, hiszen többször dolgoztam velük. Pontosak, mint a németek, de sokkal szabadabbak, és pozitív értelembe véve őrültek. Nagyon temperamentumosak, gyakran euforikusak, de időnként váratlanul depresszióba esnek. Néha egy látszólag semmiségtől belezuhannak egy gödörbe. Ezt én nagyon szépnek találom, bármilyen is nehéz ilyenkor velük, mert olyan emberekről van szó, akiknek van bátorságuk megmutatni magukat nekem a színpadon anélkül, hogy elrejtenék a gyengéiket. Franciaországban például a színészek szinte mindig védőburokkal veszik körül magukat. A németeknek megvannak a maguk határozott elképzeléseik, de könnyű velük vitatkozni. Az olaszok nagy mesterei a nyelvnek, gyorsak, de nehéz őket levinni a dolgok mélyére.

A magyar színészek nyitottak, jól bánnak a nyelvvel, viszont érzik a mélységeket is.

– Lehet, hogy ezek az érzelmi hullámzások a közép-európai szellemből táplálkoznak. Azt mondják, hogy nem véletlenül született meg az abszurd műfaj éppen ebben a régióban, Kafkával, Örkénnyel…

– … és ne felejtsük el a románokat, Tristan Tzarával, Ionescóval vagy a még korábbi Ion Luca Caragialéval, akit az egész irányzat atyjának is tekinthetünk! De igaz, hogy ezt a térséget áthatja ez a szellem. A magyarok mégis mások, aminek szívesen megfejteném a titkát. Szabó Magda mondta: a magyarok önmagukon kívül hordják a lelkük egy részét.

– Pályája kezdetén együtt dolgozott Roberto Benignivel, majd Giorgio Strehlerrel, a milánói Piccolo Teatro legendás igazgatójával.

– Benignivel csináltuk meg első stúdiószínház-társulatunkat, még szinte gyerekek voltunk. Együtt nőttünk fel – ő három évvel fiatalabb nálam –, és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Aztán a 2010-es évek első felében újra sok közös munkánk volt Robertóval a pratói Metastasio színházban, amelynek igazgató-főrendezője voltam. Giorgio Strehlertől viszont asszisztenseként tanultam meg, hogyan kell megélni a színházat, annak minden szépségét. Később egészen közeli kapcsolatba kerültem Benno Bessonnal, aki Bertolt Brecht történelmi asszisztense volt a Berliner Ensemble-nál. Dolgoztam vele Genfben, Párizsban, Rennes-ben egyaránt és mindent átadott nekem, amit Brechtről tudni lehet.

– Olaszország ma, ugyanúgy, mint Magyarország, tele van társadalmi problémákkal, feszültségekkel. Hogyan reagál erre az olasz színház?

– Úgy érzem, hogy napjainkban az olasz színház nagy identitási válsággal küzd. Én a Metastasióban megpróbáltam visszahozni az állandó társulat hagyományát, mert meggyőződésem, hogy a színész-sztárrendszer teszi tönkre a színházat. Vannak olyan színészek, akiknek napi 3-4000 eurós fizetésük van, miközben nagyon sok tehetség nem jut munkához. Én egy kicsi, de erős társulatot alakítottam ki, és látom, hogy egyre több helyen próbálkoznak ezzel, Modenában, Genovában, Torinóban. Ezzel együtt a színház alapvető reformra szorul, és be kell töltenie azt a szerepet, amit Strehler is vallott: a társadalom szolgálatát. Ez jelenleg Európában legjobban Németországban működik, de Magyarországon is hasonlót tapasztalok, annak ellenére, hogy itt most megpróbálnak színházakat bezáratni az egyre csökkenő finanszírozással.

Ez nagyon nagy baj, mert a magyarok a színháznak köszönhetik saját kulturális identitásukat. Mindig is az ellenállás eszköze volt, hol a nyelv védelmének érdekében, hol pedig a politikai véleménynyilvánítással.

Éppen ezért keményebben fel kellene lépni e tendencia ellen! Németországban például aligha lehetne ezt megcsinálni, mert nagyon erős a művészek érdekképviselete, miközben a volt jugoszláv köztársaságokban is sok kis színházat lehetetlenítettek el, mert tudják, hogy „hülyéket” sokkal könnyebb kormányozni.

– Egyetlen hatalom sem rajong az okos emberekért…

– Nagy a felelősségünk a fiatal korosztályokkal szemben, mert ha egy országban csökkentik a kulturális színvonalat, az előbb-utóbb azzal jár, hogy a gazdaság is visszaesik. A magasabban képzettek elmennek olyan országba, ahol jobban megbecsülik a tudást.

– Az utóbbi években sokan aggódnak Európa jövőjéért. Hogyan lehet megfékezni a nacionalizmus, az idegengyűlölet és más szélsőségek terjedését?

– Én büszke vagyok arra, hogy toszkán, hogy firenzei vagyok, de nincs szükségem arra, hogy bizonygassam nemzeti hovatartozásomat. Sokkal fontosabb számomra, hogy ezen a parányi területen, amit Európának neveznek, ahol számos csodálatos kultúra és nyelv él, őrizzük meg a sokféleség alkotta egységet. Egyedülálló szépség birtokában vagyunk! Valamikor a Közel-Kelet volt hasonló, Libanonnal, Jordániával, Marokkóval, az egész mezopotámiai területtel, Perzsiával, ahol a sokféle nyelv és kultúra harmóniában élt, ezt azonban lerombolta a mocskos háborúk sorozata. De Európában, Isztambultól Skóciáig, Berlintől Oroszországig, hogyan gyűlölhetik egymást az emberek? Szeretnünk kell egymást, mindegy, hogy olaszok, magyarok, horvátok, franciák vagyunk. Elég, ha felismerjük a sokféleség együttes szépségét. Ilyen egyszerű…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk