KULT

Prieger Zsolt: A hazát nem melldöngetve, hanem csöndben, elmélyülten, versekben lehet csak szeretni

Az Anima Sound System 50 éves alapítója zenéről, művészetről, politikáról és az Istennel való őszinte párbeszédről.


Az Anima Sound System Hungarian Astronaut című második albuma és az alapítótag szülinapja méltó figyelmet kapott az idei koncerteken, de sosem állnak meg. Péntek este a Margó Irodalmi Fesztiválon lépnek fel, de rendszeres kísérleti techno-DJ-zés mellett egy kelet-ázsiai turnéra és egy teljesen megújuló felállásra is készülnek.

Isten éltessen! A sokféle Prieger Zsolt közül most melyik ül velem szemben? Az idén 50 éves?

A kor, az évek száma csak illúzió. Nem tükrözi mindenkinél sztenderd módon azt, hogy mi az, amit ilyenkor épp csinálni vagy képviselni kellene. Attól, hogy ötven éves vagyok, most nem kell kötelezően komoly arccal beszélnem veled, ahogy azt sem tudom, hogy mi az, amit elvárnak egy ötven éves embertől. Ugyanaz vagyok, aki voltam.

Attól, hogy ötven éves vagy, még lehetsz egy tini, a világra rácsodálkozó valaki, tapasztalatokban pedig 250 éves.

A kor és minden materiális dolog illúzió. A kreativitás, a szeretet, a pozitív, magas rezgésű energiák, egymásra figyelés, a könyvekben leírt univerzumképek, a költészet, a zene, na, ezek a valós dolgok. Minden más dolog az oly sokat kritizált fogyasztói társadalom leképeződése. Káprázatok.

img_2606

Tehát az Anima közönsége sem a tipikus fogyasztói társadalom?

A termékvilágból nem tudjuk magunkat kivonni, de bele sem kell szerelmesedni. Valahol termék az Anima is, persze, hiszen dalokat készítünk, lemezeink jelennek meg. De nem hiszem, hogy be lehetne skatulyázni, mint ahogy a közönségét sem.

Az erdélyi öreg nénitől a serdülő korú kisgyerekig, a nagymamától a jövőkutatóig, a Fradi-drukkertől a népzene-rajongóig, a meggyőződéses baloldalitól a rögkonzervatívig rengetegféle Anima-kedvelőt ismerek. És ez tök jó.

Még mindig odajönnek hozzátok beszélgetni a közönség tagjai egy-egy koncert után?

Persze! A beszélgetések a legjobbak. Amikor tíz éven keresztül ment egy hisztérikus sikerszériánk, na, az nem igazán kedvezett az ilyen elmélyülős, egymásra figyelős beszélgetéseknek. Az autogramkérős időszakban nincs párbeszéd.

Nem élvezted?

Azt csak a hülye élvezi! Ugyanolyan káprázat az is, amiben valaki benyelte, hogy az Anima, az egy ilyen fontos dolog, ahova járni kell, mert az egy aktuális "társadalmi elvárás", ahelyett, hogy magukra a dalokra, a szövegekre, a szándékra figyelt volna.

img_2584

Mi volt a pontos kiforrása annak, hogy te, ti zenélni akartok?

Két testvér egy gyerekszobában együtt felnő és elkezd álmodozni és zenélni. Lett ebből először egy ÉV nevű formáció, ami egy kísérleti, indusztriális, furcsa, filmes, diavetítős, enyhén provokatív dolog volt, amiben a Szabinak elege lett a kísérletezéseimből. Elment csinálni egy poszt-hardcore-os, kicsit poposabb zenekart, a Dél nevű formációt, akik még a nagyon korai Kispál és a Borz előzenekara is voltak többször. Én ezalatt formáltam az Anima alapötletét magamban, és aztán, mivel utána is sokat találkoztunk és komponáltunk, meg együtt jártunk anyuékhoz, így

megalapítottuk az Animát. De nem volt semmi különös tervünk vele. Jól akartuk magunkat érezni és az őrült ötleteimet megcsinálni.

Például, hogy egy gitáros zenét összerakunk techno-val, vagy egy mini kórusművet csinálunk meg mondjuk pop-köntösben, vagy zsidó népzenét raktunk össze reggae-vel.

Ebből lett például a Shalom című lemez, aminek huszadik szülinapját tavaly ünnepeltük.

img_2633

1996-ban már teltházas, Petőfi csarnokos koncerteket csináltunk, a közönség élvezte minden egyes furcsa ötletünket. Egy olyan korszak volt az, amiben az ilyen forradalmi, experimentális dolgok tudtak érvényesülni. A közönség nyitott volt, sőt, fura módon elvárta, hogy legyél különös, okos, érzékeny, Manapság sokkal jobban dominálnak a "kék az ég, zöld a fű" jellegű mondanivalók a kortárs popzenében. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ma is egy csomó izgalmas dolog. De ami ma izgalmas dolog, az inkább a klubokba szorul. Semmiképpen sem a fesztiválokon található meg.

Egyáltalán nem? Egy Sziget fesztiválon azért nagyon sok mindent találni egymás hegyén-hátán...

Hát, engem inkább régebben izgatott fel, de persze minden évben találok kedvenceket most is. Amiket ma jobbára megtalálok, és jók, azok inkább a techno vagy house kultúrából jönnek. Ezek a tánc öröméről, az extázisról és a monotonitásban rejlő titokzatosságról szólnak. Nem nagyon tudok lelkesedni a mai popzenéért.

img_2731

Az Animával mindig is az volt a célod, hogy egy örökké változó banda legyen? Soha nem volt olyan elgondolás benned, hogy egy adott stílusnál megálljatok?

Jó a kérdés, de nem. Most sem gondolom, hogy le kéne állni. Mindig mást akarok kipróbálni.

Például most is épp egy újabb radikális változás előtt állunk: 2017-től nem Fanni fog énekelni a zenekarban.

Megy tovább a saját útján, és tök jó, amikor egyrészt az apa szabadon engedheti a lányát, hogy csinálja a saját dolgát, másrészt az apát sem kötik a berögzültségek, és újba tud kezdeni, ahogy szokott. Fanni benne van egy másik zenekarban, aminek tökre drukkolok. Az Anima pedig megint visszakanyarodik egy picit a régi, kísérletező, népzenés dolgaihoz. Tele vagyunk motivációval, épp a napokban kaptunk egy indiai fesztiválra meghívást, úgyhogy február 3-án Északkelet-Indiában játszunk, és ezt valószínűleg össze fogjuk kötni bhutáni, nepáli és tibeti zenéléssel, kirándulással, sőt lehet, hogy thaiföldi fellépésekkel is. Szóval mindenki megy a saját útján, és ez az Anima titka: ne ragaszkodj semmihez! Ha valakihez ragaszkodnom kéne, az pont a lányom. De szerintem azzal teszek neki jót, ha szabadon engedem.

14375295_10209616751409817_611484404_o

Ki mondta ki, hogy folytassátok külön?

Ez egy közös dolog volt. De szerintem ő is unja egy kicsit már, továbblépne, ahogy az apja is. Meg hát egy huszonöt-huszonhat éves emberről van szó, nem feltétlenül tetszhet neki minden, amit kitalálok. Ő mégiscsak egy médium, ahogy eddig minden énekesünk egy médium volt. Az énekesek nálunk az esetek 99 százalékában nem szerzők. Ez nem az a zenekar, ahol Kiss Tibi elénekli az általa írt Quimby-dalokat, Lovasi András a Kispál-dalokat, Likó Marci meg a Vad Fruttik-dalokat, érted. Az Animában Németh Gergő- meg Prieger Szabolcs- és Prieger Zsolt-dalokat énekelnek el különböző énekesnők. Nálunk a szerző és a médium nem esik egybe. Lehet, hogy ezen is változtatok a jövőben.

Az egyik íratlan aranyszabály, hogy a párod vagy a gyereked ne legyen a munkatársad, mert abból csupa rossz sül ki. Ti volnátok erre az ellenpélda?

Hát, inkább rengeteg jó sült ki belőle, az biztos! Nem, én inkább azt mondom, hogy nem kellene valamihez csak azért ragaszkodni, mert bevált recept. A legtöbb magyar és külföldi zenekar azért lesz unalmas és modoros egy idő után, mert tök ugyanazt csinálják. Jön egy új lemez, és tök ugyanaz. Csak most a bal kezemmel vakarom a jobb fülemet. Engem ez nem izgat.

img_2590

Próbálom összerakni: szóval a családtagjaiddal való közös munkára van szükség ahhoz, hogy ne váljatok ilyenné?

Nem. A családtagokkal azért zenél együtt az ember, mert tehetségesek. Nem azért, mert kéznél vannak. Zenéltünk mi már együtt barbadosi származású, londoni MC-vel, észak-egyiptomi énekesnővel, német techno-sztárokkal, pakisztáni rapperrel, meg most, hogy kimegyünk Indiába, bizonyára jópár indiaival is fogunk.

Nagyon szeretem a tőlem szélsőségesen eltérő habitusú embereket. Van, amikor az ember családtagjai is ilyenek.

Például Szabolcs öcsém jóval nyugodtabb, letisztultabb, mint én. Én egy örök kereső vagyok, szeretem a folyamatos izgalmi állapotot. Ez nem azt jelenti, hogy spirituálisan ne lenne megnyugtató az életem vagy ne lenne szilárd az istenhitem vagy ne élnék nagyon jó párkapcsolatban. De alkotóként az a jó, ha valaki vibrál. Fanni szintén egy vibráló valaki, kiváló médium, de remélem, hogy ő szerzővé is érik idővel. Drukkere vagyok, voltam és maradok.

img_2716

Meg tudnád tippelni, hogy körülbelül hány tagcserét élt meg ez az együttes?

Nem tudom. A legfontosabb eddig az olt, hogy a két szerzőtársam, Szabolcs öcsém és Németh Gergő az elejétől fogva velem vannak. Ez is változhat persze, mert minden változásban van. A dalok azok, amik változatlanok. Ahogy a Led Zeppelin mondja: "a dal ugyanaz marad". Szóval kérdésedre válaszolva: nem tudom, biztos voltak itt már vagy nyolcvanan. Vendégekkel együtt százan.

A nyilatkozataidban csak úgy záporoznak az alternatív rétegbandák nevei, de még azoké is, akikről kábé az egész világon csak egy csoportnyi ember tud. Mikor van időd zenét hallgatni?

Egyfolytában zenét hallgatok, amikor írok, akkor is. Amikor kommunikálok, akkor is. A zene maga is egy kommunikáció. A boldog emberi élet az állandó kommunikációról szól, és sokkal jobb zenével kommunikálni, mint mondjuk egyfolytában politizálni.

img_2851

Az Anima is csak egy ideig hordozott politikai üzeneteket. De mi volt a pontos oka annak, hogy leálltatok ezzel?

Ahogy ezt szokták mondani, egy kicsit túltoltam. Nagyon népművelő módon próbáltam elmondani, amiben nagyon komolyan hittem. Akkor abban hittem, hogy én neked jól megmondom, mit kéne csinálnod és hol kéne változnod. Ma már abban hiszek, hogy nekem kell belülről változnom, hogy rád hatással tudjak lenni. Ettől függetlenül szerintem vannak bizonyos szituációk, amikor erkölcsi kötelességed kritizálni egy nevetséges, vagy megalázó politikát és itthon eléggé rossz irányba mennek a dolgok. A politika pökhendi és olyan lett, mint egy Mikszáth-karcolatban.

Szerinted hiba volt a Himnusz-adaptációtok elkészítése?

Nem, akkor is és most is inkább viccesnek látom az azt övező felháborodásokat. Az a kísérlet a hazaszeretet modern kontextusba ágyazása volt, és nem a magyar zászló leköpése. Viszont

ma már azt gondolom, hogy a hazát nem melldöngetve, hanem részvéttel, csöndben, elmélyülten, versekben lehet csak szeretni.

De maga a gesztus, amiből a Himnusz-adaptációnk született, az maximálisan pozitív volt. Egy Erdély előtt hódoló kislemez egyik dala volt. Épp nemrég értünk haza Zeteváraljáról, előtte meg Csíkszeredán voltunk, és nekünk az inkább hazánk, mint a Kárpát-medence.

A közönség miatt?

A közönség is, a szervezők is jóval őszintébbek, emberibbek, vendégszeretőbbek, figyelmesebbek. Nagyon sokat kapok ott. Elcsuklik a hangom, annyit kapok a székelyektől, felvidékiektől, kárpátaljaiaktól.

img_2828

El tudnád képzelni, hogy valahol máshol élj és valami egészen mást csinálj? Mondjuk krumplit termessz?

Azt nem, de a párommal pár hónapja szemezünk egy Ipoly-parti földecskével, amire építhetnénk idővel egy házat is. Szívesen élnék a természet lágy ölén, gyerekekkel, kutyákkal, de mindenképp a város és a könyveim, lemezeim közelében. De szívesen beiratkoznék például a teológiára, akár 50 évesen is. Az nagyon izgat. Hallatlanul izgalmas dolog például a bibliakutatás és egy ősi, mégis aktuálisan sokat mondó világ megtapasztalása. Weöres Sándor is úgy fogalmaz: vannak másfajta utak. "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." Ez a létra, ami engem izgat. Nem kell feltétlenül "vallásosnak" lenned, mert rengeteg rossz attitűdű ember van, aki vallásos vagy annak mondja magát. Az Istennel való őszinte párbeszéd az, ami nekem nagyon fontos. Abból jönnek a dalok és a versek is.

Szerintem pont az a nemlétező, amit látunk és érzékelünk, és az a létező, amit nem tudunk megfogni kézzel, csak gondolattal.

Mi jön most?

Ma este a Margó Irodalmi Fesztiválon Térey János kérésére zenélünk a Kazamaták könyv-újrabemutatóján.

November 16-án lesz a MÜPA szimfonik előadása, ahol az elmúlt negyed évszázad dalait adjuk elő szimfonikus zenekarral.

Pár hónap múlva már egy új Animánk lesz, hamarosan jön az új dal és klip, és egy nagyon izgalmas szóló dologban is részt fogok venni, amelyben ötven év után először énekelek is. És vár ránk jövő év elején egy kelet-ázsiai turné is, amit az észak-kelet-indiai Guwahatiban kezdünk meg.

img_2923-2

Nyomj egy megosztást!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk