„Senki egy rossz szót nem mondott Bud Spencerről” – így készült a Piedone nyomában dokumentumfilm
Február 28-tól vetítik a mozik a Piedone nyomában című filmet, ami a 2016 nyarán elhunyt Bud Spencer életét dolgozza fel páratlan részletességgel.
Színészi karrierje mellett kevésbé ismert sportolói múltjára is legalább akkora hangsúlyt helyez, jó néhány, eddig sosem hallott történetet elmesélve.
A rendezőt, Király Leventét arról is kérdeztem, mit szól ahhoz a nemrég megjelent kritikához, ami felrója neki, hogy főhősét kizárólag pozitív oldaláról mutatja be, és lényegében semmi újdonságot nem árul el róla a nézőknek.
– Szerinted mi magyarázza a magyarok óriási mértékű rajongását Bud Spencer és Terence Hill filmjei iránt?
– Egyrészt a kommunizmus idején, amikor nem lehetett szabadon átlépni az országhatárt, hatalmas jelentősége volt a külföldről beérkező filmeknek. Ezek nagy része persze kontrollálva volt, a Bud Spencer és Terence Hill filmeket viszont jóval lazábban kezelték: a gyerekeknek szóló kategóriába sorolták őket, így a cenzúra sem csapott le rájuk.
A nézők csodálatos tájakat ismerhettek meg, Kolumbiától Brazílián át az Egyesült Államokig gyakorlatilag kinyílt számukra a világ, hogy ilyen helyek is léteznek a Földön. De a legfontosabb nem is ez, hanem hogy Bud Spencer egy igazságosztó karakter volt, akivel nagyon könnyen lehetett azonosulni. Ő már életében túlnőtt önmagán és a szerepein, szinte lehetetlen nem szeretni.
– Mi teszi a ezeket filmeket 40-50 év elteltével is időtállóvá?
– A legfontosabb, hogy az azóta felnőtt generáció is jó szívvel mutathatja meg a gyerekeinek – sőt akár már az unokáinak –, hiszen sok mai filmmel szemben annyira elkarikírozott az erőszak bennük, ami inkább szórakoztató, mint durva.
Lássuk be, ma is gyakran érezzük úgy, hogy szükség lenne egy hatalmas óriásra, aki jól bepancsol az arra rászolgálóknak.
Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a filmeknek nagyon komoly mondanivalójuk van, még ha elsőre nem is feltétlenül tudatosul bennünk. Vegyük például a jótékonykodást (És megint dühbe jövünk), az állatok védelmét (Én a vízilovakkal vagyok), vagy a kábítószer elleni küzdelmet (Piedone-filmek). Szinte mindegyikben találsz olyan mély gondolatokat, amit a mai, tisztán szórakoztatásra épülő filmiparban egyre kevésbé.

– Vajon mi az oka, hogy mégis te voltál az első a világon, aki dokumentumfilmet forgatott róla?
– Talán az, hogy senki nem gondolt bele, mennyire sokoldalú volt ő valójában. Pedig ha valaki olyan mélységig beleássa magát, mint én tettem, simán ki tud tölteni akár 90 percet is az élettörténetével.
Ami messze nem csak arról szólt, hogy színészként pofozkodott: a sportolói karrierje talán még sokrétűbb (vízilabdázott, úszott, birkózott, bokszolt, sőt még a rögbibe és az autóversenyzésbe is belekóstolt), valamint magánemberként is temérdek izgalmas sztorit lehet felidézni róla.
– A film a leírás szerint négy évig készült, tehát közbeesett Bud Spencer halála is. Ez mennyire írta át a forgatókönyvet?
– Semennyire, mert a tényleges munka 2016 őszén, vagyis már a halála után kezdődött. Viszont vele személyesen 2014 novemberében találkoztam, akkor még nem is a film ötletével, csak egy interjút és pár közös fotót szerettem volna készíteni. Rá két évre Terence Hill-lel is interjúztam, és ekkor határoztam el, hogy egy filmet is megér a téma. Ezután pörögtek fel az események, de mivel Bud kulcsfontosságú jeleneteit korábban vettük fel, mégis azt számítom kezdődátumnak.
– Hány megszólaló van összesen és hogy választottad ki őket?
– A forgatás kezdetekor a huszonnegyedik órában voltam: ahogy maga Bud sem él már, sajnos sok pályatársa is meghalt, így őket eleve nem tudtam megszólaltatni. A filmes múltja mellett a sportolóit is hasonló súllyal szerettem volna bemutatni, ezért a színésztársak mellett több egykori úszót és vízilabdázót is felkértem, hogy meséljenek róla. A magánéletét pedig rokonok, családtagok és az általuk javasolt barátok segítettek felidézni. Összesen 45-en szólalnak meg a filmben.
A hivatalos előzetes:
– A filmről megjelent egyik kritika azt kifogásolja, hogy Bud Spencert csak a pozitív oldaláról mutatod be, lényegében semmi újdonság nem derül ki róla, a kevésbé előnyös dolgokat (például a becsődölt vállalkozásait és a politikai szerepvállalását) pedig elhallgatod. Erről mit gondolsz?
– Nem igaz, hogy nincsenek új információk a filmben.
Ha rákeresel a neten, semmilyen találat nem lesz például arra, hogy óceánjáró hajót tervezett, hogy Földönkívülinek hívták a családban, vagy arra, hogyan nevelte gyermekeit.
A filmben megszólaló közel félszáz szereplő személyes történetei sem olvashatók a világhálón, vagy ha mégis, azt én nyilatkoztam korábban. Rengeteg sztorit mi ástunk elő elsőként olyan alanyok felkutatásával, akikkel más interjú nem érhető el.
Persze nem állítom, hogy minden újdonság benne, de egy átfogó dokumentumfilmben az olyan történeteket sem lehet megkerülni, amelyek adott esetben már sokszor elhangzottak, mondjuk Terence Hill szájából. Ezekre is szükség van ahhoz, hogy kerek egész legyen.
– És a negatív dolgok kihagyása?
– Ha lenne a filmben narráció, és abba kötne bele a cikk írója, talán igaza lenne. De én annyit tettem, hogy kvázi objektív kívülállóként bemutattam más embereket, akik a saját szemszögükből meséltek Bud Spencerről. Ha mind a 45 megszólaló csupa pozitív dolgot mond róla, akkor erről fog szólni a film. Kérésre szívesen odaadtam volna a vágatlan eredeti felvételeket, amiből kiderül, hogy semmi olyasmi nem hangzott el, amit akár szándékos ferdítésként kivágtam volna. Ő egész egyszerűen egy ilyen ember volt.
Miért hagytam ki a sikertelen vállalkozásait? Nem vitatom, hogy voltak ilyenek, ahogy valószínűleg minden vállalkozó szellemű embernek. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy ezáltal is segíteni akart: például szerette a gyerekeket, ezért alapított egy gyerekruha-üzemet, ami aztán később tönkrement.
A politikai szál pedig tudatosan nem került bele, egyrészt a saját benyomásom is az, hogy végletekig meg tudja osztani az embereket, és őszintén szólva nem érzem azt, hogy ez a vonal annyira meghatározó lett volna az életében. Igen, volt egy próbálkozása Berlusconi pártjában, de ez végül csak rövid epizódnak bizonyult.
Ráadásul a család kérése is az volt, hogy lehetőleg tekintsek el tőle, mert tartottak tőle, hogy nagyon rossz irányba vitte volna el a filmet.

– Ezen a kérésen kívül másban volt beleszólása a forgatókönyvbe akár a családnak, akár a támogatást adó Magyar Média Mecenatúrának?
– Egyiküknek sem, teljesen az én elképzeléseimet, illetve a megszólaló emberek véleményét tükrözi a film. A Magyar Média Mecenatúra támogatás nagy része egyébként az eredeti filmrészletek jogdíjaira ment el, amiket tetemes összegekért lehet megkapni. És akkor a forgatás – 5 országban készült a film –, illetve az utómunka költségeiről még nem is beszéltünk.
– A moziváltozat mellett készült egy rövidebb játékidejű verzió is, amit a köztévében mutattak be. Mi az, ami ebből kimaradt?
– Erre a támogatási pályázat miatt volt szükség, aminek a feltételei között szerepel, hogy egy állami televítiónak kell bemutatnia a végeredményt.
A 90 percet 55-re vágtuk vissza, de ez is ugyanúgy végigmegy a teljes életén, csak feszesebb tempóban: 45 helyett például csak tizenvalahány megszólaló került bele.
– Hány moziban vetítik majd a filmet, és külföldön is látható lesz-e?
– Még zajlanak a tárgyalások, de úgy tudom, jelen pillanatban közel 20 mozi már biztos országosan. Sok múlik majd azon, hogy az első napokban hány néző vált rá jegyet – ha jó lesz a nézettség, akkor tovább bővülhet a forgalmazók listája.
Ami a külföldi vetítéseket illeti, a jogdíjak egyelőre csak Magyarországra, illetve a magyarlakta területekre lettek kifizetve. Ha jönne megkeresés akár Olaszországból, Németországból, vagy bárhonnan, és ennek költségeit is hajlandóak lennének fedezni, akkor más akadálya nincs a terjesztésnek. Az interjúk eleve olaszul készültek, így az ottani nézők számára csak le kellene venni alóluk a szinkront, utólagos alászinkronizálással pedig bárhol máshol is működni tud. A benne megfogalmazott értékek és üzenetek szerintem egyetemesek.
(A filmet játszó mozik listája ITT lesz majd elérhető hamarosan.)