KULT

Petruska: Szerintem én vagyok A Dal legnagyobb nyertese

A műsor idei felfedezettje ugyan nem jutott ki az Eurovízióra, de így is rengeteget köszönhet a szereplésnek.
Láng Dávid - szmo.hu
2016. március 06.



Petruska Andrást az utóbbi hetekben az egész ország megismerte az Eurovíziós válogatóból. Trouble in My Mind című dala volt az egyik legrendhagyóbb a mezőnyben, mégis rengeteg rajongója lett és végül a legjobb négy között végzett vele. Mivel már szólókarrierje kezdete óta követem a tevékenységét, régi ismerősként beszélgettem vele arról, hogyan élte meg a részvételt és az ezzel járó újdonsült médiaérdeklődést. Emellett természetesen szóba került rövidesen megjelenő második nagylemeze, a Kapunyitó is, amivel az év hátralévő részében országos turnéra indul.

– Van benned bármilyen szintű csalódottság, amiért nem te nyertél?

– Nincs. Nekem eleve az egész Dal meglepetések sorozata volt: beadtam a jelentkezésemet "miért ne?" alapon, csodálkoztam már azon is, hogy a harmincba beválogattak. Arra pedig lényegében semmi esélyt nem adtam, hogy az elődöntőnél tovább jutok. Ennek ellenére a legmagasabb pontszámot kaptam kétszer is, ehhez jött még a felfedezettnek járó díj, a döntőben pedig a legjobb négy között végeztem.

Nagyjából arra is számítottam, hogy Freddie jut ki Stockholmba, úgyhogy egyáltalán nincsenek negatív érzéseim. Ha hozzávesszük, hogy a Facebookon majdnem harmadával nőtt a követőim száma, a YouTube-nézettségekről nem is beszélve, szerintem az egész versenynek én vagyok a legnagyobb nyertese.

petruska3

– Hogyan élted meg a feléd irányuló fokozott figyelmet? Voltak kényelmetlen részei?

– Az az igazság, hogy ha valakivel versenyeztem az egész műsor során, az én magam voltam. Próbáltam a lehető leginkább kizárni a külső körülményeket, hogy semmi se befolyásoljon. Ha egy ekkora nézettségű produkcióba bekerül az ember, óhatatlanul nagyon látható lesz, ez pedig mindkét irányból szélsőséges reakciókat generál. Igyekeztem mellőzni a kommentek olvasását, a pozitívakat és a negatívakat egyaránt.

Utóbbiakat eleve nehéz komolyan venni, de

"
úgy vagyok vele, hogy inkább rajtam éljék ki a gyűlöletüket írásban, mint mondjuk a közvetlen családtagjaikon fizikai formában.

Ebből a szempontból örömmel vállalom a nemzet boxzsákjának szerepét. (mosolyog)

Ami pedig a pozitív véleményeket illeti, szintén nem akartam, hogy kibillentsenek egy olyan irányba, hogy esetleg többet feltételezzek magamról, mint ami vagyok. Ez az egész igazából a saját magammal való kapcsolódásról szól: sok szempontból jónak tartom, amit csinálok, más szempontból meg kritikusan állok hozzá. A kettő közötti egyensúly megtalálása volt a versenyen való indulásom lényege.

– És a médiaérdeklődés, a csomó első interjú a veled kapcsolatos legalapvetőbb dolgok feszegetésével?

– A médiaszerepléseket is ugyanolyan játékként fogtam fel, mint az egész műsort. Kifejezetten élveztem, hogy végre nem csupa szakmai dologról kell beszélnem, például hogy milyen húrokat vagy kábeleket használok. Sokan előre féltettek a bulvártól, mondván majd beszippant, de szerintem ez nem rajtuk múlik. A kulcs az, hogy én mit osztok meg és adok ki magamból. Ha önazonos tudok maradni azzal, amit eddig képviseltem – és az maradtam –, akkor szerintem teljesen rendben van a dolog. A bulvár nekem hasonló intellektuális kihívás, mint az, hogy a zenémet hogyan tudom emberi nyelvre lefordítani.

– Ismertek fel nyilvános helyen a tévészereplések óta?

– Igen, és megmondom őszintén, nagyon zavarban vagyok az ilyen helyzetekben. Oda konkrétan nem jöttek hozzám, csak néztek nagy szemekkel, hogy "ez most akkor ő? Vagy csak hasonlít rá? Á, biztos csak hasonlít rá..." Fura dolog ez egy előadóművésznek, mert

"
ha figyelnek, akaratlanul is bekapcsol a színpadi szereplő énem. És felmerül a kérdés, hogy az adott szituációban mi az érdekes a személyemben: Petruska András áll a metrón és kapaszkodik? Vagy a telefonját nyomkodja?

Szóval tényleg zavarba ejtő, de előbb-utóbb majd nyilván megszokom, vagy elmúlik, hiszen minden csoda három napig tart.

– A Trouble in My Mind már a 350 ezer lejátszást is meghaladta a YouTube-on, szóval nagyságrendekkel többen hallották, mint az összes többi dalodat együttvéve. Ez milyen érzés?

– Nyilván nagyon jó, és szerintem valahol tök szép megerősítése annak, amin hat éve dolgozom. Úgy gondolom, hogy az eddigi munkásságom alapján megérdemelt a figyelem, amit most kapok.

– Az új lemezen mennyire lesz központi szerepe ennek a számnak?

– Nem nagyon szántunk azt neki. Úgy négy olyan dal van az albumon, ami rádióesélyes, és ezt mondanám ötödiknek, ha rangsorolni kéne. Tartalmilag azonban valóban a Kapunyitó középpontja, illetve szó szerint is az, mivel pont a lemez közepére tettük. Három számot neveztünk A Dalba és utólag belegondolva ennek adtam volna a legkisebb esélyt. Félreértés ne essék, ezt is nagyon jó dalnak tartom, de szerintem annak, aki ez alapján ismert meg, tartogatok néhány meglepetést.

petruska4

– Mit gondolsz, hányan találtak el más dalaidhoz is, és ismertek meg jobban ezen keresztül?

– Szerintem jó eséllyel átkattintottak az emberek. De azért még a közönségnek és nekem is ki kell józanodnom a műsor után. Kis idő múlva majd kiderül, ki az, akit csak Eurovíziós előadóként érdekeltem, és kinek jön be tényleg a világom. Ez egyelőre még kérdéses, de azt egyértelműen látom, hogy a korábbi klipjeimnek is megnőtt a nézettsége, a Szent Gellért tértől a Hole Sweet Home-ig.

Azért is bánok óvatosan a jóslásokkal, mert nem vagyok biztos benne, hogy A Dal és az én célközönségem között tökéletes lenne az átfedés. A korosztályomban és a közelebbi ismerőseim között nem igazán találok olyat, aki alapból nézné a műsort, vagy úgy általában tévézne. Én se lennék képben vele, ha nem szerepeltem volna. Ezzel együtt a Facebook-lájkok megugrása, amit már említettem, mindenképp ígéretes. Majd meglátjuk, a koncertjeim nézőszámán meglátszik-e.

– Boggie régi ismerősöd, tavalyi győztesként mennyit segített neked a felkészülésben?

– Nagyon sokat. Eleinte kicsit féltem beengedni egy plusz embert az öltözőbe és az ezzel járó bizalmi helyzetbe, de az az igazság, hogy meglepő módon

Boggie jelenléte tartotta össze legjobban a csapatot. Ő már jól tudta, mit hoz ki az egész műsor az emberből, ideértve az egész napos ottlétet és pörgést a stúdióban, valamint a feszültebb pillanatokat is.

Sokat köszönhetek neki ezúttal is.

petruska2

– A felfedezetti címet hogy élted meg annak tükrében, hogy a saját közegedben már hat éve jól ismert vagy?

– Az mindig jó, ha mások is felfigyelnek rám. Különösen jól esik, hogy

"
ennek köszönhetően van egy olyan díj a kezemben, ami mindenképp az enyém. Lényegében nem úgy távoztam, hogy nem én megyek Stockholmba, hanem az idei felfedezettként.

Ettől rögtön egész más előjele lett a dolognak.

– Az, hogy most már csak a vezetékneveden szerepelsz, csak a műsor miatt lett, vagy hosszú távú koncepció?

– A legfőbb oka, hogy baromi hosszú a nevem. Emellett belejátszott az is, hogy hiába vagyok szólóelőadó a legkisebb (egy fős) zenekarral, valahogy nem esik jól így hivatkozni magamra. A Petruska sokkal projektszagúbb megnevezés, nem tűnik olyan melldöngető önimádatnak... (mosolyog)

– Temesvári Bence a most következő turnén is végig veled lesz?

– Igen, ő természetesen marad, rajta kívül viszont egyelőre nem tervezünk bővülést. Vagy ha mégis, az technikai jellegű lesz. De hosszabb távon már gondolkodunk rajta, hogyan lehetne úgy színesíteni a hangzást, hogy a fingerstyle gitározós alap megmaradjon. Két plusz hangszert már most bevezettünk: én lábdobon, Bence pedig mandolinon is fog játszani. Felmerült, hogy esetleg keresünk egy brácsást, de ez egyelőre még várat magára, hogy megtalálja a helyét a dalokban. Jelenleg azt látom, hogy a kevesebb több.

A Kapunyitó videós bemutatása:

Részletek az album dalaiból (ez exkluzív premier, először ebben a cikkben hallhatjátok):

– Hogy áll a lemez most?

– Egy jó órája lett készen, a végső simítások után most hoztam el pendrive-on a stúdióból. Innentől kezdve annyi dolgom van vele, hogy a CD-gyártónak elküldöm a fájlt, a nyomda közben már dolgozik a borítón. A következő az lesz, hogy átveszem a postástól és szétküldjük a boltoknak, akik március 29-én kezdik el árulni. Utána két nappal pedig már el is kezdjük a turnét Keszthelyen, hogy néhány bemelegítő állomás után április 9-én Budapestre is elhozzuk az új műsort.

– A régi repertoárból mennyit hagytál meg?

– Ez egyelőre még ötletelés alatt van, annyi biztos, hogy a Kapunyitó mind a tizenegy dalát eljátsszuk. A maradékot pedig majd összeválogatom a régiek közül. Érdekes kérdés ez, mert a Loveocalypse-ot hat év után sem unom játszani. Pont tegnap néztük meg, mit lehetne rajta még csavarni és mindig sikerül valahogy újra izgalmassá tenni. A Metropolita dalaival is ez a helyzet: két éven át ugyanúgy játszottuk őket, most viszont szintén erősen változtatni fogunk azokon, amik műsoron maradnak.

– Elképzelhetőnek tartod, hogy valamikor még újra jelentkezel A Dalba?

– Persze, miért is ne? Ameddig szabadságot kapok a műsorkészítőktől abban, milyen lelkülettel és koncepcióval állhatok ki a színpadra, semmi problémám nincs a szerepléssel. Ilyen téren pedig nagyon kellemesen csalódtam az show-műsorban, össze sem lehetett hasonlítani a hozzáállásukat azzal, amit a kereskedelmi csatornákon tapasztaltam. Nem szerettem bele a köztévébe, de mint csapattal, nagyon gördülékenyen együtt tudtunk működni. Azt éreztem, hogy nekem csak énekelnem kell, ők pedig minden más téren támogatják ezt.

Mindazonáltal jövőre biztosan nem próbálkozom ismét, hiába kérdezgették tőlem ezt nagyon sokan az utóbbi napokban. Ahogy ismerem magamat, most egy ideig egyáltalán nem fogok írni, azt pedig

"
nem tartom őszinte és járható útnak, hogy direkt a jelentkezés miatt előálljak egy izzadságszagú Eurovíziós dallal.

Ez nem az én világom. Ha van mondanivalóm, akkor írok, ha viszont nincs, addig játszom a meglévő dalaimat.

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk