KULT

Petruska: Mindig váratlanul ér, amikor megszólítanak az utcán

Tavaly A Dalban országos ismertséget szerzett, idén pedig a Nagyszínpad tehetségkutató jelöltjei közé került. Elárulta, milyen szerepléssel lenne elégedett.
Láng Dávid - szmo.hu
2017. május 19.



Petruska András 2010 óta tartó szólókarrierjében több mérföldkő volt már. A Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díjának megnyerésével indított, majd országszerte koncertezni kezdett – kezdetben a Quimby előzenekaraként, utána pedig fokozatosan már önállóan is.

A 4-es metró megállói által ihletett első nagylemezét tavaly követte a Kapunyitó, egyfajta számvetésként a 30. születésnapjára időzítve. Közben A Dal című műsor felfedezettjévé választották, utána lényegében végigturnézta az évet, és idén sem lassít. Aktuális terveiről beszélgettünk.

– Mi a tavalyi év mérlege számodra?

– Nem volt nagyon időm megemészteni a tanulságokat, inkább majd a két évet fogom egyszerre, ha a mostani is letelik. Ami biztos, hogy A Dal hozott egy olyasfajta ismertséget és elismertséget, amit szerintem megérdemelt ez a produkció már egy ideje. Megszilárdítottuk a pozíciónkat a zeneiparban, nagyobb tétekben tudtunk játszani. Az én kiállásomon pedig nagyon sokat dobott, hogy a Kapunyitóval végre egy olyan albumot tettem le az asztalra, amit már a kezdet kezdetén megálmodtam. Ezeknek a dolgoknak az együttállása nagyon nagy erőt adott, amiből az egész turné során meríteni tudtunk. A koncertek mennyisége egyébként nem volt több, mint a korábbi években, viszont

"
most először éreztem azt – talán a betöltött 30 év miatt is –, hogy elfáradok kicsit az úton, fizikailag és mentálisan egyaránt.

Ez igazából egy kihívás a jövőre nézve: hogyan lehet megtalálni a belső nyugalmat úgy, hogy kifelé továbbra is megy a rock n’ roll?

Érdekes fejlemény volt, hogy két komolyabb nehézséggel is szembe kellett néznem az év során. Tavasszal gyakorlatilag elment a hangom, majd ahogy rendbejött, szinte azonnal eltörtem a kisujjamat. Ebből született aztán egy tábortűzi-sikálós miniturné nyár közepén, ami egyébként tök jó volt. Szóval sok irányból próbára tett az élet, de azt gondolom, hogy bármivel is foglalkoznék, ez nem lenne másképp.

petruska2

– A vidéki koncertjeiden mennyire volt jellemző, hogy direkt miattad jöttek, és mennyire az, hogy csak kíváncsiságból néztek meg, ha már úgyis ott voltak?

– Ez egy elég ellentmondásos dolog, amit nehéz felmérni. Éppen a napokban jártam egy vidéki fürdővárosban – civilben, pihenés céljából –, ahol nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy ne szólítsanak meg. Közös képet kértek, elmesélték, hol láttak először, ilyesmi. Érdekes helyzet volt, először nem is nagyon értettem, hogy ez tényleg velem történik. Tehát egyfelől van ez, másfelől viszont

"
sokszor érzékelem azt is, hogy megszólal mondjuk a Trouble In My Mind, és csomó ember arcán látom a megvilágosodást, hogy „ja igen, ez az a srác, innen volt olyan ismerős!”

Nekem nem az a fontos, hogy egy adott illető mennyi ideje várja a koncertemet, sokkal inkább az, hogy ott is akkor tudjak neki adni valami maradandót – akár régi rajongó, akár először hall engem. És szerintem ezen a téren elég jól áll a produkció.

– A tavalyi setlisten mennyire változtattál? Milyen dalokat hagytál ki, mik kerültek vissza a régebbiek közül?

– Tavaly egy elég monoton turnét nyomtunk le, mivel annyi helyen jártunk, hogy nem voltunk rákényszerítve a repertoár variálására. A Kapunyitó törzsanyagából plusz néhány régebbi számból nagyon jó setlist állt össze, amit szívem szerint még most is játszanék, ha nem tartanám pofátlanságnak a közönséggel szemben... (nevet) De idén azért elővettünk jó pár olyan dalt is, amit évek óta nem játszottunk, néhányat pedig félretettünk azok közül, amik nagyon megfáradtak. Szintén tudatosan keressük azt is, a meglévő dalokból hogyan lehet kihozni az újdonságot. Több olyan szám van, amik kötelező darabok, nem hagyhatjuk ki őket, csavarni viszont lehet rajtuk. A Móricz Zsigmond körtérbe például visszatettük az eredeti csángó betétet és a Nyár is teljesen máshogy szól idén. Folyamatosan variálunk, az a célom, hogy a közönségen túl saját magunkat is meglepjük.

petruska3petruska5

– Új dalt írtál már?

– Írogatok, fogalmazzunk úgy… Érdekes, mert a Metropolita után gyakorlatilag azonnal elkezdtem dolgozni a Kapunyitón, most viszont egyelőre sokkal lassabban haladok. Vannak ötleteim, született már egy-két vázlat, de komolyabban a Nagyszínpad után tervezek nekiülni. Valószínűleg a harmadik lemez előtt ki fogok hozni egy EP-t beharangozóként, jó esetben akár még idén.

– Ha már szóba hoztad a Nagyszínpadot, ettől mit vársz?

– Ugyanazt tudom elmondani, amit A Dal előtt: olyan szempontból nincsenek elvárásaim, hova repíthet ez a dolog, vagy mennyire emelheti a népszerűségemet. Ez egy olyan mérföldkő, ami mindenképp komoly presztízst jelent, és ezt a legjobb tudásom szerint szeretném kihasználni. Amit leginkább várok tőle, az a produkció mélyülése. A Nagyszínpad tulajdonképpen semmi olyat nem követel tőlünk, amit egyébként magunktól nem akarnánk meglépni, viszont ad rá egy fix határidőt. Nagyon izgalmas olyan új dramaturgiában gondolkodni, aminek része a profi fénytechnika és vetítés is. Persze minimalista módon, ahogy ehhez a felálláshoz illik.

"
Biztos most is lesz, aki ez alapján ismer majd meg és alkot véleményt rólam, de én csak annyit tehetek, amit eddig is: kiállok és a lehető legjobb tudásom szerint nyújtom azt, amit tudok.

Aztán hogy ez kinek tetszik és kinek nem, majd úgyis mindenkinél egyénileg dől el.

– Mennyire vagy képben a mostanság futó zenekarokkal? Akár a többi Nagyszínpados előadóval, akár általánosságban.

– Nagyon erős az idei mezőny, gyakorlatilag az összes olyan kollégám és barátom ott van, akivel műfajilag rokonítható a zeném, Jónás Verától Lóciékon át a Mörkig. Talán egyedül Szeder hiányzik fájóan ebből a körből, de legalább megvan a jövő évi nyertesünk… Ez az a világ, amivel igazán képben vagyok. Folyamatosan figyelem a nemzetközi trendeket is, persze többnyire csak a fejemet fogom, hogy ez nem tetszik és vissza akarok menni a ’60-as évekbe, de azért lehet elvétve akad pár kivétel.

petruska6

– Az új kliped koncepciója hogy jött?

– Ez Micsoda Dani, vagyis Zanzinger ötlete volt, aki a lemezborító dízájnját is megtervezte. Már akkor beszéltünk róla, hogy a Miért pont én?-hez el tudna képzelni egy John Malkovich menet-ihletésű klipet, ami azzal erősítene rá a címre, hogy minden szerepet én játszom.

"
Először kicsit megijedtem, mivel nem vagyok színész, de pozitív csalódás volt, hogy mennyire élvezem ezt a munkát pusztán a rendező utasításait követve.

Ráadásul minden karaktert részletesen kidolgoztunk, érdekes játék volt, hogy a számomra nem annyira szimpatikus figurákkal is találjak kapcsolódási pontot.

– Technikailag hogyan oldottátok meg a felvételt?

– Ehhez a részéhez nem értek, de viszonylag egyszerűen ment. Hamar el is készültünk vele, alig egy hét telt el a forgatástól számítva a megjelenésig.

– Mit emelnél ki az idei nyaradból?

– Nem vagyok kimondottan várós típus, főleg akkor, ha eleve ennyi inger ér. De biztos tök jó élmény lesz fesztiválokon játszani, a Volttól a Strandon át a Szigetig – oda ráadásul hosszú idő után hívtak meg újra. Igazán az abból adódó szabadságot várom, hogy nyárra már jól tudjuk a dalokat és szervezni sem kell túl sokat. A helyemen vagyok, „a gép forog, az alkotó pihen.” Vagyis hát dehogy pihen, nyilván dolgozik, de összességében így is jóval kisebb a hajtás, mint tavasszal.

Petruska május 19-én lép fel a Nagyszínpad elődöntőjében a Lóci játszik társaságában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk