KULT

Parancsra szexelni, parázni, szeretni – Megnéztük a Netflix új sikervárományos sci-fijét, A pók fejét

Elítéltek, gyógyszerkísérlet, luxusbörtön, durva drogok, Chris Hemsworth szemüvege – az alkotók nem spóroltak a kiakasztó dolgokkal.


Joseph Kosinski rendező (Tron – Örökség, Feledés, A bátrak) még 2018 és 2019 között forgatta le a Top Gun: Mavericket, ami számos, Covidra kenhető csúszás miatt végül csak 2022 májusában került a közönség elé, a filmről írt kritikánkból pedig az is kiderült: megérte ennyit várni rá! Apropó várakozás… Pete „Maverick” Mitchell legújabb légi attrakciója olyan soká került végül a mozik vásznaira, hogy Joseph Kosinski sem tudott addig nyugodtan ülni a fenekén, képtelen volt a várható mennybemenetelig türelmesen kibekkelni az időt, s inkább leforgatott ez idő alatt még egy filmet.

Így fordulhatott elő az, hogy a Top Gun folytatásának május 26-i debütálása után három héttel máris itt egy újabb Kosinski-film.

Az eredetileg építésznek tanult amerikai direktor ezúttal a Netflixnek dolgozott, George Saunders Escape from Spiderhead című, a The New Yorkerben megjelent novelláját dolgozta fel egész estés, mozgóképes verzióban immár a kedvenc színészével, Miles Tellerrel (ez a harmadik közös projektjük) és egy A-listás behemóttal, magával Thorral, vagyis Chris Hemsworth-szel, akinek minden bizonnyal a jó fiús imidzsén foltot ejtő szerep lehetett vonzó.

Mielőtt azonban kiöntenénk a feketelevest, lássuk, milyen, egyébként ígéretes koncepcióból kellett dolgozniuk a filmeseknek.

A közeli jövőben egy Spiderhead nevű luxusbörtön mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Itt az elítéltek szabadon kószálhatnak a létesítmény falain belül. Kényelmes környezet, extra juttatások, játékok, finom ételek állnak rendelkezésükre, és börtönőrök sem zargatják őket minduntalan. A kérdés egyértelmű: mivel érdemelték ki e többségükben kíméletlen gyilkosok ezeket a körülményeket. Nos, önként jelentkeztek egy új gyógyszerkísérletbe, amelynek során egy Steve Abnesti (Hemsworth) által képviselt nagyvállalat tesztel olyan drogokat, amelyek hatására fel tudják erősíteni az emberi érzelmeket.

Például, hogy éhesebbek legyenek, hogy jobban ki tudják fejezni magukat verbálisan, hogy leküzdhetetlen vágyat érezzenek a szexre, vagy hogy akár szerelembe is eshessenek totál idegenekkel.

És persze a sötét oldal sem hiányozhat: a félelmet, a fájdalmat vagy a pánikot okozó ingerek csutkára tekerése.

Ebbe a projektbe jelentkezett Jeff (Teller) is, aki gondatlanságból elkövetett emberölés (ittasan vezetett) miatt tölti büntetését. A fiatal fickó eleinte türelemmel tűri a fura érzelemkitöréseket, amiket a háta alá rögzített adagolóból csepegtet belé a mindenható Steve, később azonban, ahogy egyre gyűlnek a gyanús jelek, elkezd kételkedni az eljárások törvényességében.

Akad tehát kibontandó tematika bőven. Több fronton is meg lehetett volna vizsgálni az érzelmek emberekre való kényszerítését, az istent játszó és a felszínen jó ügyért küzdő, belül azonban természetesen profit- és hatalomorientált gyógyszercégek etikusságát, vagy hogy szabad-e kísérleti egerekként játszadozni az emberekkel úgy is, ha önként vállalják azt.

Ezekből azonban sajnos nem sokat csomagol ki A pók feje. A film játékidejének nagy részében egy irányítóteremben rostokolunk, ahol Hemsworth karmesterkedik nagy sebbel-lobbal, miközben Teller fájdalmas arccal küzd a saját lelkiismeretével. Igaz, egy kibontakozó románccal is szolgál a film (Jeff és a Jurnee Smollett által alakított, szintén sötét múltú Izzy közt), akciófilmként, ahogy az alkotók hivatkoznak rá, azonban semmiképp nem állja meg a helyét. Csupán az utolsó 10 percben kapunk dinamikusabb képsorokat, futkosást, bunyót stb., de azokban sincs nagy köszönet.

Kosinski filmje ugyanis csak kapargatja a felszínt: ügyetlen és olcsó konfliktusokat vet fel, amelyeket ugyanilyen silány megoldásokkal próbál feloldani.

A Top Gun: Maverick grandiózussága és profizmusa után alig lehet elhinni, hogy A pók feje ugyanennek a direktornak a munkája, a filmről ugyanis csak úgy süt a tévéfilmes jelleg, a szó rossz értelmében természetesen. Amolyan időkitöltő projektnek tűnik, amivel az alkotók a Covid miatti leállást akarták átvészelni, és amiért még pénzt is kaptak.

A Netflixnek pedig úgy tűnik, továbbra is mindegy, milyen minőségű tartalmakat oszt meg a felületén, sokadszorra bizonyosodott most be, hogy a streamingszolgáltató a legrosszabbat hozza ki az egyébként tehetséges filmesekből is.

És itt most nemcsak Kosinskire gondolunk (akinek minden korábbi filmje egy vizualitásban rendkívül erős és a giccshatáron mindig belül maradó, rendkívül szórakoztató darab), hanem akár a forgatókönyvet összedobó párosra, Rhett Reese-re és Paul Wernickre is, akiknek a Zombieland- vagy a Deadpool-filmekre jellemző vicces beszólásai és térdcsapkodós, gonoszkodó poénjai egy az egyben hiányoznak A pók fejéből. A komolykodás sajnos nem áll jól nekik.

Persze ne egy rendkívül kínos 105 percre gondoljunk előzetesen, az alkotók azért vannak annyira profik, hogy ne essenek át a ciki kategóriába, ám a semmilyenség is lehet filmes bűn, sőt, egyesek szerint nagyobb, mintha egy film, bár arcpirítóan rossz, de legalább emlékezetes. Nos, A pók feje nem emlékezetes, gyorsan tovaszáll majd emlékeinkből, s bár drogként is működhet, a nézőkben leginkább az unalom érzését fogja felerősíteni, amiből időnként Joseph Trapanese hipnotikus zenéje és a kellemesen összeválogatott betétdalok pattintanak majd ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk