Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban

Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.

Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.

A cikk SPOILEREKET tartalmaz

Ryan Reynolds és Blake Lively 34 év után az első színészházaspár, akiknek frissen debütáló filmjei, a (Deadpool és Rozsomák és az It Ends With us - Velünk véget ér) egyszerre került a sikerlisták éltére. Utoljára Bruce Willis és Demi Moore ért el hasonló sikert.

Bevallom, meglepett, mekkora várakozás övezi az It Ends With Us bemutatóját. Sajtóvetítésen ritkán látni ekkora tömeget. És feltételeztem, hogy nem csak az ajándék üdítő és popcorn vonzotta a kollégákat. Rögtön érdekelni kezdett, mit tudhat ez a film, amitől már előre ilyen nagy szám. Vagy elég a kígyózó sorokhoz az, hogy Blake Lively a főszereplő? Tény, hogy férjével, Ryan Raynoldsszal korunk egyik legszimpatikusabb sztárházaspárja ők, akik rendszeresen feltűnnek a közösségi médiák posztjaiban is.

Ha arról van szó, szívesen megnézek a párommal valami romantikus drámát – igen, akár még kosztümöset is –, a romkomok közt pedig vannak kifejezett kedvenceim is.

A könyvet magát nem olvastam, és előzetesen nem is olvastam utána, „szűz szemmel” akartam beülni, mert egészen más a filmélmény úgy, ha nem tudod, mire számíthatsz. Ezek alapján egy színvonalas, de „sima” romantikus filmre készültem, és az első fél órában ezt is kaptam.

Lily Blossom Bloom (Blake Lively) fiatal, önálló nő, aki hazaérkezik az apja (Kevin McKidd) temetésére. Édesanyja (Amy Morton) azt kéri tőle, mondjon beszédet a búcsúztatón. Csak soroljon fel öt dolgot, amit szeretett az apjában. Lily ki is áll a pulpitusra, bele is kezd a beszédbe, de látjuk a kezében szorongatott papíron, hogy csak a számok vannak felírva 1-től 5-ig. Nem tudott semmi írni. Némi kínos csönd után a lány inkább kisétál a teremből.

Ezzel az erős felütéssel indul a film, és innentől folyamatosan ingázunk jelen és múlt között. A jelenben Lily épp saját vállalkozást indít, virágboltot készül nyitni, eközben megismerkedik a sármos idegsebésszel, Ryle-lal (a filmet rendezőként is jegyző Justin Baldoni) – kikacsintáskén a férfi meg is jegyzi: ilyen pasik csak szappanoperákban vannak.

Eleinte csak kerülgetik egymást, a hezitálást az okozza, hogy Ryle nyíltan megmondja, ő csak szexet akart, kapcsolatra nem vágyik. Lilynek viszont az egy éjszakás kaland nem fér bele. Ám az első pillanattól kezdve olyan erős köztük a kémia, hogy a férfi végül megadja magát és felajánlja: randizzanak. Lilyért hajlandó felhagyni csapongó életével.

Menet közben megismerjük Lily múltját is, azt, hogy miként nézte végig, ahogy bántalmazó apja sanyargatta az anyját, miért lett élete első szerelme egy hajléktalan fiú, Atlas (Brandon Sklenar), és mindezek a fiatalkori élmények hogyan formálták azzá, aki ma.

Lily és Ryle kapcsolata mesésen indul, tényleg, mintha egy romantikus Júlia füzetet lapozgatnánk. De aztán apró szöszök kerülnek a gépezetbe.

Persze bocsánatot kér, de a nőt erősen traumatizálja az eset, hisz rögtön apja jut eszébe. De egyértelműen véletlen baleset történt, így hát az élet hamar visszazökken a régi kerékvágásba. Az életük akkor válik még bonyolultabbá, amikor Lily véletlenül összefut Atlasszel, gyerekkori szerelmével. Atlas Lily sérüléseit látva azonnal arra a következtetésre jut, hogy Ryle veri a lányt, számon is kéri az orvost, és összeverekednek.

Nem szeretnék mindent elspoilerezni azoknak, akik hozzám hasonlóan nem ismerik a történetet. Legyen elég annyi, hogy szép lassan minden árnyalódik, Lily ráébred, Ryle sem az a tökéletes álompasi, akinek hitte.

Muszáj szót ejteni az alakításokról. Blake Lively legfőbb erénye az erős, elbájoló kisugárzása. Szép, mosolygós, sugárzik belőle valamiféle energia, amiért nem lehet nem nézni.

Nem rossz nézni, nem tehetségtelen, még szórakoztató is, de kicsit mégis egyhangú. Ugyanez fokozottan igaz a felnőtt Atlast játszó Brandon Sklenarra, aki mindig nagyon aggodalmasan és komolyan néz – és hát körülbelül ennyi. Ez persze lehet a rendező és a színészvezetés hibája is.

A főszereplők közül Justin Baldoni volt a legjobb, aki képes volt az első ránézésre tényleg közhelyesen sármos, kigyúrt és okos Ryle-ból háromdimenziós szereplőt csinálni, akinek vannak magasságai és mélypontjai. A legjobban Rlye és Lily jelenetei működnek. Szinte sistereg köztük a levegő, különösen a kezdetekben, amikor még csak kerülgetik egymást.

A színészek közül szeretném kiemelni Jenny Slate-et, akit például a Venomban láthattunk korábban. Nem ő szokta kapni a filmekben a főszerepet, de fontos mellékszerepeket játszik, és sosem okoz csalódást. Képes egy azon szerepben komikus és komoly is lenni ripacskodás nélkül.

A film legfőbb erénye az írói munka. Az alapján, amit a könyvről olvastam, Christy Hall jelentősen átírta a történetet. Az egy dolog, hogy dramaturgiai okokból nem minden ott és úgy hangzik el vagy történik, mint a könyvben. Ez általános. De a filmben sokkal árnyaltabban épül fel Ryle és Lily kapcsolata.

Míg a könyvben az olvasottak alapján Ryle az első pillanattól egyértelműen bántja Lilyt, a filmben sokáig a néző is elhiheti, hogy csak sajnálatos balesetekről van szó. És így sokkal izgalmasabbá és életszerűbbé válik az egész történet. És pontosan ezért adtam azt a címet, amit. A párkapcsolati bántalmazásokban, ha nem is kizárólagosan, de azért jellemzően férfiak az elkövetők és nők az áldozatok.

Pedig hát nagyon sok fokozat van, és az elkövető is könnyen mentegetheti magát azzal, hogy ez csak véletlen baleset volt, csak felkaptam a vizet, előfordul. Fontos, hogy magunkon is felismerjük a jeleket, és ha kell, kérjünk segítséget, mielőtt pokollá tesszük azoknak az életét, akiket szeretünk. Ryle a filmben nem rossz ember, ráadásul egy gyerekkori trauma tovább mélyíti a helyzetét, és a film felvillantja a reményt, hogy képes szembenézni a problémával, és segítséget kérni. Az más kérdés, hogy ez megmentheti-e a házasságát.

Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.