KULT

Nyáry Krisztián: Egy szerelmi zálognak köszönhető a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása

A népszerű író, irodalmár hamarosan a múzsákról tart előadást, de mesél a magyar identitásról és a könyvfutárról is.


Nyáry Krisztián igazi reneszánsz ember, író, irodalmár, de közben sikeres üzletember is. Azzal a nem titkolt reménnyel vártam az interjút, hátha sikerül ellesni a titkát.

- A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jártál, mégsem lett belőled színész vagy stand upos.

- Általános iskolás koromban még voltak színészi ambícióim, de mire Szentesre kerültem, már jobban érdekelt az irodalom. Ráadásul ott megismertem egy csomó valóban színházi pályára való embert.

Ezzel együtt felvételiztem a Színművészetire, mert volt egy babona, hogy minél többen felvételiznek egy osztályból, annál nagyobb esélye van azoknak, akik igazán oda valóak.

Valami csoda folytán tovább jutottam az első rostáról, de addigra fölvettek a pécsi egyetemre.

- Elég sok kanyar van a pályafutásodban. Tanársegéd, szerkesztő, aztán polgármesteri sajtóreferens és sajtófőnök, piackutató vezetője. Nem vagy egy nyugton ülő típus.

- Bizonyos értelemben mindig ugyanazt csináltam: magyarról magyarra fordítottam. Elmeséltem valamit magyarul valakiknek. De minden esetben vagy közvetlenül irodalommal foglalkoztam, vagy kommunikációval.

- A nagyközönség az Így szerettek ők megjelenése kapcsán ismert meg. Nem tipikus, hogy Facebook posztokból könyv szülessen. Gimpel Tomi Hogyan szelídítettem villamost című kötete hasonló, de tény, hogy te törted fel az utat.

- Igen, abban az időben ez majdnem elképzelhetetlen volt. Ennek sokféle oka lehet. A 2010-es éveknek az elején nagyon bizonytalanná vált a minket körülvevő világ. Ilyenkor természetes reakció a múltba fordulás. Emlékszem például, hogy megjelentek régi sportolóknak a képei, archív felvételek, régi családi képek. Az embereket hirtelen elkezdte érdekelni a múlt.

Volt egy technológiai oka is: akkor még teljesen más volt a Facebook algoritmusa. Aki föliratkozott a posztjaimra, az biztos, hogy látta is. Ma már nem így működik, de akkor sok embert el lehetett érni így. Amikor 10-15 ezer követőm volt, akkor több embert értem el egy poszttal, mint most, hogy van 75 ezer, mert ma már a mesterséges intelligencia megszűri.

Ez volt az az időszak, amikor a közösségi média túlnőtte magát. Már nemcsak státuszüzenetek jelentek meg, hogy „éhes vagyok” meg „megyek iskolába”, „ülök a buszon”, hanem elkezdték használni akár történetek elmesélésére is, és ott kiderült, hogy lehet egy mondatnál hosszabb dolgokat is írni.

A barátaim kedvéért kezdtem el az Így szerettek ők sorozatot, nem is volt vele semmi más célom, mint az ő szórakoztatásuk. Ezért úgy gondoltam, itt írhatok hosszabban, legfeljebb nem olvassák el. Az az ő bajuk. És kiderült, hogy van rá fogadókészség, vannak ennek a műfajnak olvasói, akik szívesen eltöltenek tíz percet egy ilyen kis írás elolvasásával, tehát megdőlt ez a marketing vastörvény, amiről aztán kiderült, hogy nem is vastörvény.

Így kezdtem el, nem volt vele semmi más tervem. Fogtam egy képet, írtam hozzá egy mondatot, aztán másnap kettőt, harmadnap már négyet, körülbelül így indult el. Hamarosan kialakult ez a kis műfaj: rövid történetek magyar írók és költők magánéletéről.

Egyszer csak észrevettem, hogy már nemcsak a barátaimnak írok, hanem az ő barátaiknak, meg azoknak a barátaiknak, lettek követőim, vagy feliratkozók, nem tudom, hogy hívta akkor a Facebook.

Egy idő után már nagyon sokan voltak és ismeretlen emberek is kíváncsiak voltak arra, amit csinálok. Amikor már több ezren voltak, elkezdtek megkeresni könyvkiadók. Eleinte azt mondtam, fölösleges ebből könyvet csinálni. Ha az ember megkapja majdnem ugyanazt ingyen, miért adna érte pénzt?

De addig-addig mondták, hogy azt gondoltam, végül is nem az én pénzem, hanem az övék, csináljunk belőle könyvet. Aztán kiderült, hogy megveszik az emberek a könyvet is, mert a közösségi médiában másként olvasunk információkat. Azzal le lehet ülni egy fotelbe, ha elég szép a könyv, akkor föltesszük a polcra, ráadásul ajándékba is lehet adni.

- Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kell-e, szabad-e firtatni a művészek magánéletét?

- Ahhoz, hogy egy festményt, novellát, regényt, bármilyen műalkotást élvezni tudjunk, nem muszáj bármit is tudnunk az alkotójáról.

De azért, ha tudunk róla többlet információt, az sokat segíthet az értelmezésében. A magyar oktatás egyébként is olyan, hogy életrajzokat tanulunk. Főleg irodalomból.

Az írók, költők magánéletét tehát már általános iskolában megismerjük. Igaz, hogy egy kilúgozott, kicsit a szentek életrajzához hasonló formában. Amíg meg nem házasodik, addig lehet neki szerelme, aztán onnantól kezdve már nincs. A magánéletükben is egytől egyig nálunk kiválóbb embereknek tűnnek. Kivétel persze van, például a fekete bárány Ady Endréről mindenfélét megtanulunk már egészen korán.

Az is fontos, hogy ezek az emberek, művészek, akik el akarnak nekünk mondani amúgy valamit a műveiken keresztül, nagyon gyakran remélik, vagy számítanak rá, hogy az ő munkásságuk fennmarad, és ennek megfelelően sokszor magántermészetű dolgokat is megírnak magukról. Egyáltalán nem ritka, hogy még az igazán titkosnak szánt dokumentumokból is kikacsint a szerző.

Például Karinthy Frigyes írt egy titkos szerelmes levelet a szeretőjének Bécsbe.

Nyilván nem akarta, hogy ez a felesége kezébe jusson, de mégis az van benne, hogy drágám, lehet, ez a levél egyszer érettségi tétel lesz.

Gárdonyi Géza titkosírással írta a naplóját, olyan titkosírással, hogy a halála után 20 évvel katonai titkosírás szakértők fejtették meg. Tehát nyilvánvalóan nem akarta, hogy a környezete abba belekukkantson. Mégis azt olvassuk a második oldalon, hogy kedves olvasó, ha megfejtetted a naplómat, akkor így és így kell olvasni.

Akkor is felmerült ez a kérdés, amikor elkezdték kiadni Móricz Zsigmond naplóit, mert ezek nagyon intim naplók. Egészen a szexuális életéig nagyon mélyen ír le mindent. Megkérdezték a vele foglalkozó kutatókat, nem érzik-e úgy, hogy ez nem ránk tartozik. Akkor idézte valaki a lányát, Móricz Virágot, aki Móricz Zsigmond levelezése első kiadásakor azt mondta: „De hát apám ezt mind a közönségnek írta.”

A magánélethez való jog valóban gyakran szembekerül a tudományos megismerés, vagy akár a kíváncsiság szempontjaival. Kérdés, hogy mit kell belőle megismernünk, mi az, ami ránk tartozik, mi az, ami nem. Ezért azt a megoldást választottam, hogy nem levéltárakban meg padlásokon kutakodom, hanem olyan könyvekben, amiket már valaki megjelentetett, tehát eldöntötte ezt a dilemmát helyettem.

- Magyarországon, ha egy író populáris lesz, és pláne, ha a sikere anyagiakban is mérhető, arra valamiért ferde szemmel néznek, és van egy olyan meggyőződés is, hogy minél kevesebben értenek egy írót, annál jobb. Téged nem piszkáltak emiatt?

- Nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy ez egy szórakoztató, ismeretterjesztő műfaj, és soha se állítottam ennél többet. Nem vagyok szépíró, nem írok regényeket, és nem is tudományos igénnyel írom ezeket a műveket. Talán éppen ezért nem fordult ellenem istenigazából senki.

Kritikák természetesen értek egy-egy konkrét esetben: volt, hogy jogosan, és volt, hogy nem. De jóval több pozitív visszajelzést is kaptam. Nagyon sok irodalomtörténész örült, mert így eljutott valamilyen értelemben a szélesebb közönséghez is annak a híre, amivel ők foglalkoznak. Közérthető nyelven, szórakoztató céllal írtam meg azt, ami mögött másoknak a hosszas kutató munkája van. Én ezekből dolgoztam. Fogalmazhatunk úgy, hogy ezen az elzárkózó, kicsit arisztokratikus váron, ami az irodalomtudomány, kinyitottam ajtókat meg ablakokat, és be lehet nézni. Aki igazán kíváncsi, tovább tud lépni, és akkor már nem az én könyveimet olvassa el, hanem egy részletesebb életrajzi kötetet, monográfiát.

- Csatlakoztál a Tudományos Stand Up csapatához. Miről fog szólni az előadásod?

- Arra kértek, hogy meséljek ebben a sorozatban egy kicsit a múzsák szerepéről. Léteznek-e egyáltalán? Mi a szerepük? Iskolás korunk óta ismerünk ilyen múzsákat Ady Lédájától Csokonai Lillájáig. Ez csak egy hagyomány, vagy valóban léteznek olyan emberek, akik másokat akár a szerelem érzésén keresztül, akár valamilyen erotikus vonzalmon keresztül műalkotások megalkotására bírnak?

Sokan kérdezik tőlem, hogy a beteljesült boldog szerelem vagy a reménytelen, csalódásokkal teli szerelem ösztönzi-e inkább alkotásra a művészeket? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy a szerelem önmagában is egy olyan intenzív érzelmi állapot, amelynek kétségbevonhatatlanul van inspiráló hatása.

Milyen múzsatípusok vannak? Léteznek-e férfi múzsák? Ilyesmikről fogok történeteken keresztül mesélni.

Nagyon érdekes, hogy mennyiféle arca van ennek, például van, hogy valaki egyáltalán nem tudja magáról, hogy ő egy múzsa. Ilyen például Juhász Gyula és az Anna-szerelem. A költő Sárvári Anna művésznővel egész életében összesen 10 percet találkozott, aztán sorra írta hozzá a szerelmes verseket. A színésznő már csak Juhász Gyula halála után értesült róla.

Más esetben a múzsa olyan partner, aki bizonyos értelemben menedzsere is a férfinak, vagy adott esetben a nőnek, és akár saját magát háttérbe szorítva segíti azt a művészt. Több ilyen is van, például a festészetben Ferenczy Károly, aki a nagybányai iskola első számú képviselője volt. Az ő felesége, a nála jóval idősebb Fialka Olga szintén festőművész volt. Attól kezdve, hogy megismerkedtek, mindent arra tett föl, hogy el tudjon indulni Ferenczy pályája, felismerjék a tehetségét. Ez persze csak a két véglet.

- Lehet az embernek múzsája más, akár nem is művészi területen is?

- Szerintem minden alkotó munkánál elképzelhető. Egy tudósnak is lehet múzsája, biztos vannak erre is példák.

Hogy egy jó példát mondjak:

az, hogy Széchenyi István felajánlotta birtokai egy éves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, az egy szerelmi zálog volt.

Beleszeretett egy férjes asszonyba, Seilern Crescenitába és később maga írja le a naplójába, hogy lényegében nem volt más célja ezzel, mint hogy felhívja magára a hölgy figyelmét.

Milyen jó, hogy ezt így tette és nem leszórta liszttel az utcákat, hogy lehessen szánkázni nyáron. Mert ilyen is volt abban a korban. A szerelem nagy dolgokra tudja indítani az embert, és ehhez nem kell feltétlenül művésznek lenni.

Sőt, vannak olyan művészek is, akik nagyon tudatosak, nem óriási érzelmek mozgatják őket, hanem a józan megfontolás.

Nyáry Krisztián Modernkori Múzsák

2021. május 5. 19.00-21.00 Az előadásáról és a Tudományos Stand Upról többet megtudhatsz a Tudományos Stan Up honlapján és Facbook oldalán.

 

- Mindenképp szerelmet feltételez egy múzsa-alkotó kapcsolat? Nem lehetséges, hogy szerelem nélkül is inspirál valaki, mert egyszerűen annyira egy hullámhosszon vannak?

- Dehogynem. Például a magyar kultúrtörténetnek van egy kiemelt főmúzsája, aki egész életében másokat ösztönzött műalkotásra. Őt úgy hívták, hogy Csinszka. Volt olyan, ahol szerelem volt a háttérben, Ady vagy Márffy Ödön festőművész esetén egyenesen házasság. De más estekben semmiféle szerelmi vagy erotikus háttért nem ismerünk, hanem egyszerűen inspiráló személyiség volt. Móricz beleírta a figuráját a regényeibe, Rippl-Rónai megfestette.

Egy barátság is lehet ilyen. Felbukkan az életedben egy különös, inspiráló, vibráló személyiség, és a hatására elkezdesz valami mást csinálni. A szerelem csak egy nagyon tipikus és mindenki által ismert megnyilvánulási formája ennek, de ezerféleképpen lehet hatást gyakorolnia a művészekre.

- Beszéljünk kicsit a Magvető Caféról. Az én szívemnek már csak azért is kedves, mert a Magyar Műfordítók Egyesületén keresztül támogatjátok a fordítókat, és minden szeretetnek nagyon örülünk. Ha valaki író, irodalmár, nem lesz automatikusan alkalmas egy könyvesbolttal kombinált kávézó vezetésére. Neked ezek szerint van üzleti vénád.

- Bár elsősorban a programokért felelek, de tény, hogy van egy operatív, menedzser énem is. Egy irodalmi kávézóhoz sokféle készség kell. Bennem ezek jól egyesülnek.

Régebben voltak a hétvégi napilapokban irodalmi mellékletek, novellák, versek. A televízióban, rádióban adtak irodalmi műsorokat. Ma ilyen nincs, vagy csak nyomokban. Valamennyit pótol belőle a közösségi média, de azért nem mindent, ezért felértékelődtek a személyes találkozások. Ezért hoztuk létre a kávézót, hogy legyen egy találkozási pont írók és olvasók, szövegek és olvasók, vagy akár olvasók és olvasók között.

Úgy tűnik, megtaláltuk azt a programkínálatot, amire fogékony a közönség, mert általában az szokott lenni a problémánk, hogy elférjenek az emberek.

Említetted a műfordítók sorozatát. Számítottam rá, hogy népszerű programok lesznek.

De arra azért magam sem gondoltam, hogy majd nézőket kell elküldenünk a helyhiány miatt egy ilyen szakmai programról.

Az emberek kíváncsiak az irodalom kulisszatitkaira.

- A Magvető Café is próbál alkalmazkodni a veszélyhelyzet kereteihez. Mesélj a könyvfutár szolgáltatásról.

- Korábban is gondoltunk már erre, de a pandémia felgyorsította a dolgot. Az irodalomhoz hozzátartozik, különösen karácsony előtt, hogy dedikált könyveket keresnek az olvasók. De most nem lehet találkozni az írókkal. Ezért az egyik legnagyobb ételfutár-szolgálattal elindítottuk közösen a Könyvfutár- szolgáltatást. A lényege, hogy a futárszolgálat honlapján keresztül meg lehet rendelni az adott könyvet dedikálva. A megjegyzésbe megadhatják, kinek szeretnék dedikáltatni. Az író pedig ugyanúgy ott ül, és dedikál, csak nem az olvasók állnak sorba az aláírásáért, hanem a futárok. Természetesen a karanténszabályok betartásával.

Úgy tűnik, van rá igény. Legutóbb Kepes András járt nálunk, legközelebb pedig Orvos-Tóth Noémit várjuk.

- Végezetül a kötelező kérdés: min dolgozol?

- Most adtam le egy dokumentumdarabot a Madách Színháznak, amely Ady Endre magánéletéről fog szólni. Valószínűleg online előadás lesz még ebben a félévben, aztán a továbbiakat meglátjuk.

Közben pedig írom a könyvemet, amely olyan emberek életével fog foglalkozni, akiknek a mai magyar identitást köszönhetjük.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindaz, amivel azonosítjuk magunkat, az mindig is ilyen volt. A magyar konyha, a magyar irodalom... Pedig ezeknek a dolgoknak a túlnyomó részét a 19. században találták ki, tehát történelmi léptékkel nem olyan régen.

Például azt gondoljuk, mindig is kolbászt és pörköltöt ettünk, pedig ez sem olyan nagyon régi dolog. Annak is megvan a története, hogy miként alakult át a magyar konyha nagyon gyökeresen.

Vagy azt szeretném elmesélni, kik voltak azok az emberek, akik például megteremtették azt a társalgási nyelvet, amin ma is beszélgetünk egymással.

Az ugyanis nem volt magától értetődő, hogy felső-tiszai nyelvjárásban beszélgetünk, és a tévében úgy beszélnek hozzánk.

Ez Kazinczy Ferencen és társain múlott, de történhetett volna máshogy is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk