KULT

"Nincs szörnyűbb egy elégedett punkzenekarnál"

Pál Zsomborral, a Kozmosz énekes-gitárosával hazug reklámról, középkorú magyar rockzenészekről és új zenekaráról beszélgettünk.
Nagy Kátya - szmo.hu
2014. április 15.



Pál Zsombor többször tett kitérőt a reklámszakmába. Korábban a Kreatív szerzője volt, most a Forbes magazin újságírója. Hétvégente pedig kis- és nagyszínpadokon kiabál bele a világba.

- Mikor döntötted el, hogy újságíró leszel?

- Dermesztően korán. Ötödikes koromban iskolaújságot csináltuk a barátokkal, de ez akkor abba is maradt, fogalmazzunk úgy, hogy még az ígérete is csak töredékes formában jelent meg bennük annak, hogy valaha valóban önálló mondatokat is le fogok írni. Aztán gimi alatt egy ismerős ajánlására eljártam a DUE diákújságíró egyesület táboraiba, ahol rengeteg hasznos muníciót kaptam, és máig tartó módon sikerült bent maradnom, csak időközben átváltoztam diákból képzőemberré. Másrészt barátokkal a gimi mellett fehérvári, kis Index-mutációt csináltunk, ami már egyáltalán nem volt vállalhatatlan, ám ez szintén nem az a dolog volt, amire a magyar internet visszatarthatatlan módon várakozott. Aztán teljesen egyértelmű volt, hogy ezt fogom tanulni, mert ez érdekel.

- Soha nem is volt B-terved?

- Nem, mert sosem éreztem magam igazán jól túl messze az újságírástól. Az újságírástól nem túl távol eső reklám időről időre különböző periódusokra megkísértett. Ez általában akkor történt, amikor már elegem lett abból, hogy Magyarországon nem lehet normális helyeken normális újságokat csinálni, vagy nekem nem sikerül ezekhez bekerülnöm, vagy ezek változó arányú keveréke. De arra a fontos dologra azért sikerült rájönnöm harminchoz közel, hogy az újságírás és a reklám közül az egyikbe gyerekkoromtól kezdve rengeteget beleraktam, hogy ne legyek rossz, a másikba meg nem. Korábban tartottam tőle, hogy amikor majd haldoklom, azon fogok szomorkodni az ágyban, hogy lehetett volna egy tök érdekes párhuzamos életem reklámos csávóként, de az elmúlt évtizedben sikerült annyit kapnom belőle, hogy azt gondoljam, aminek ki kellett derülnie ebből, az kiderült, és jobban jár a világ, hogyha ezt mások csinálják helyettem. Előfordul még, hogy nekem nagyon tetsző rétegcuccokba dolgozgatok, és abban tudok is az átlagosnál jobb lenni – a “Vigyázat, kapitalizmus!” szlogent például én adtam a Forbesnak –, de sosem fogok remek mosóporreklámot készíteni kétmillió embernek.

szm1

- A reklámszakember és az újságíró nagyon más attitűdöt kíván?

- Ideális esetben nem. Egyfelől a népszerű sztereotípia szerint a reklámosok gonosz, hazug emberek, akik szépen becsomagolják a szart csillogó papírba, és utána megpróbálnak olyan dolgokat lenyomni a torkodon, amelyekre valójában nincs is szükséged, és a folyamatos vágykeltéssel egy megugorhatatlan, soha el nem múló vágyakozásba taszítanak téged, ahol soha nem lehetsz boldog. Másfelől a szállóige szerint a reklám jól elmondott igazság. Ideális esetben a másodikról van szó. Ha nem kell hazudozni, akkor alapvetően a reklámszakma és az újságírás esetében is az a helyzet, hogy valamit, ami neked fontos, úgy próbálsz elmondani, hogy érdekelje az embereket. Csak ez az írott sajtóban hosszú folyószövegeket jelent, és alapvetően egy emberen múlik, hogy jó lesz-e egy cikk. Viszont a reklám sokszereplős csapatmunka, számtalan ponton torzulhat az eredeti ötlet, és persze a legritkább esetben születnek tízezer karakteres szövegek; simán lehet, hogy amit keresel, az egy rendezvény vagy egy hőlégballon.

- Hogy jött a képbe a zene az írás mellett?

- Komolyzenét és könnyűzenét is tanultam, de a zenélés korábban mindig csak hobbiszinten volt jelen nálam. Viszonylag későn kezdtem el gitározni, előtte fél évvel még azt hittem, hogy dobolni fogok, de számtalan agyterületem hiányzik ahhoz, hogy jól doboljak, és ez gyorsan ki is derült. A fősuli alatt voltak kevésbé aktív hobbizenekaraim gitárosként, de ezek elmúltak. Nagyon későn, ezek után jött az, hogy akár szöveget írni, akár énekelni próbáljak. Korábban sosem kapcsolódott össze az, hogy szeretem a szavakat, meg szeretek zenekarokban lenni. Volt pár hálószobában játszadozós Kozmosz-szám, majd megszületett a Schmitt Pál köszöntése című csoda, ami nettó másfél nap alatt jutott el érdekes ötletből odáig, hogy felraktam a Youtube-ra. Nyilván, amikor három nap alatt szedsz össze százezer nézőt, elgondolkozol azon, hogy ebből még tényleg kisülhetnek jó dolgok.

- A Schmitt Pál után célkitűzés lett, hogy dühös, odamondós szövegeket írjatok?

- Egyáltalán nem. A Schmitt Páltól függetlenül már formálódott a zenekar, teljesen más jellegű számokkal. Danival, a Kozmosz másik énekes-szövegírójával, aki lényegében az összes felsorolt korábbi történetben elválaszthatatlan társam, már pötymögtünk különböző cuccokon, meg akkor már rágtam a későbbi dobosunk, Attila a fülét is. A Schmitt Pál egy mindettől független oldalhajtás volt. Körülbelül az volt a koncepció, hogy vannak kisebb, nem a fősodorba tartozó főleg észak-amerikai punk bandák, akiket szeretünk, és szerettünk volna valami hasonlót csinálni, elmenni huszonhét embernek játszani Kiskunfélegyházára és örülni annak, hogy vagyunk mi négyen, meg ők huszonheten, és Kiskunfélegyházán aznap harmincegyen boldogok vagyunk, és nekünk tetsző zenét játszunk, és hallgatunk.

Ez kapott mindenféle gellert a Schmitt Pál által, és azáltal, hogy az első normális EP-nkre immár Dáviddal, a gitárosunkkal kiegészülve véletlenül sikerült olyan számokat írnunk, amelyek ambivalens módon bekerültek a Petőfi Rádióhoz, ezért hirtelen nem csak huszonhét embernek játszottunk, hanem többnek. Azóta is nagyjából itt vagyunk, ennek a kettősségnek a közepén: számtalan hely van, ahol a huszonhét kisszámú többszörösével vagyunk boldogok, közben pedig időnként ráállunk fesztiválok nagyméretű színpadainak a deszkáira is, és mindkettő tök jó.

- Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy ha Magyarország paradicsommá alakul, abbahagyjátok a zenélést. Kicsit "népnevelő" célotok is van a dalszövegekkel?

- Nem, egyáltalán nem. Szerintem alkalmatlan a zene, mint formátum arra, hogy gondolatokat próbálj legalább mérlegelés szintjén eljuttatni más emberekhez. Nem lehet zenével elgondolkoztatni senkit. A zene egy feszültséglevezető cucc, minket nyilvánvalóan azok hallgatnak, akik egyébként is egyetértenek velünk, akik nem értenek vele egyet, azok meg olyan dolgokat írnak alá Youtube-on, amiket nem örülnék, ha anyukám elolvasna. Nekünk a Kozmosz minden oldala fontos, az is, amikor teljesen más, hétköznapi, magánéleti témákról, politikától független hangulatokról írunk számokat. Csak ezt a centralista polgári odamondogatást meg a dolgok nevén nevezését éppen nem nagyon meri vállalni senki más. Emiatt ez egy jobban látható oldala a Kozmosznak, mint ahányan ismerik a többi oldalunkat, mert hiába nagyon szép a Béke tér című magánéleti számunk, azt valamiért elfelejtette kitenni az Index a címlapra, a Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek-et meg nem felejtette el.

- Mi történik a Kozmosszal, ha mindenkinek boldog lesz az élete, és Magyarország paradicsommá válik?

- A középkorú rockzenész az esetek többségben egyébként is nagyon furcsán kinéző állatfajta, csak Magyarországon vannak jelen a kis piac meg a lassú mozgások miatt a világban megszokottnál nagyobb sűrűségben. Tehát most csak annyit tudunk, hogy sajnos van még négy év, amikor valószínűleg nem fog elfogyni a lereagálható dolog, a mondanivaló és az indulat. De a kérdéssel eljátszva, hogyha valamiért Orbán Viktor úgy gondolja majd, hogy kiélte magát, és esetleg megpróbál jobban hasonlítani az első ciklusos, 98-as kormányzására, amikor még nagy sűrűségben mutatott épeszű jeleket, akkor én nagyon szívesen nem írnék többé politikai számokat. A boldogság meg egyáltalán nem csak ezen múlik, de nyilván ha mindenféle feszültség elfogy az életünkből, akkor abba kell hagyni, mert a boldog-semmilyen rockszámoknál meg egy elégedett punkzenekarnál kevés szörnyűbb dolgot tudok elképzelni.

- Sem az újságírás, sem a zenélés nem nyolctól-nyolcig típusú munka, hogy tudod ezt a kettőt összeegyeztetni?

- Nagyon nehezen, de mind a kettőt szeretem, tehát nincs más lehetőség, mint megoldani. Aránylag kevés alvással jár, viszont cserébe mindkettővel tök érdekes dolgokat lehet látni, ez a deal. Az nem olyan jó egyébként, hogy már nem emlékszem, a szó klasszikus értelmében hogyan néz ki egy fetrengős hétvége. De fizikailag el lehet ketyegni így is, egyébként pedig így nagyon sok dologból lehet aktívan feltöltődni, ami nekem jobban megy, mint passzívan. Annak örülnék, hogyha jutna időm többet teljesen kikapcsolt aggyal sportolni, bár a maga nemében nyolc kilós gitárokkal ugrálni háromnegyed órán át is sport, csak nem tartozik a legegészségesebbek közé.

- Ha jól tudom, akkor lesz még egy zenekarod.

- Igen, arra a problémára, hogy túl sok szabadidőm van, azt a megfejtést találtam, hogy alapítani kell még egyet. Ez leginkább azért van, mert a Kozmosz akkor is hangos, gyors és erősen kitörő érzelmek vezérelte zenekar, amikor épp nem az ország nagyjairól van szó, csak a saját kis apró magánéleti ügyeinkről. Közben elkezdett felhalmozódni akkora mennyiségű lazább, lassabb, befelé fordulóbb szám, hogy már annyi dal áll benn a fiókban, hogy kiderült, ez valójában egy másik zenekar. A Kozmoszon meg sose fognak átmenni az akusztikus számok, és ha nem akarom, hogy egy fiókban száradjon el a lelkemnek ez a nagyon fontos és érdekes része, akkor azzal csinálni kell valamit. Ez zajlik most.

- Milyen lesz a zenekar felállása?

- Én fogok benne gitározni és énekelni, lesz benne egy dobos, egy zongorista lány és egy basszusgitáros. Egyetlen lesz a neve, az a terv, hogy még tavasszal fellövöldözzük az első számokat és aztán meglátjuk, hogy a világnak is akkora szüksége van-e ránk, mint amekkora szükségünk nekünk van arra, hogy a világnak szüksége legyen ránk.

pzs

- Problémamentesen össze tudod egyeztetni az újságíró létformát azzal, hogy punkzenész vagy? Főleg, hogy nem a szórakoztatóipar felől jössz, hanem komolyabb témákban írsz.

- Egy bizonyos ideig azt gondoltam, hogy ez problémaforrás, de aztán arra jöttem rá, hogy valószínűleg inkább nem. Az elmúlt évek nagyjából arról szóltak, hogy a reklámvilágból próbáltam visszakeveredni a magyar újságírás értékelhető részébe. Nyilván vannak olyan szerepkörök, ahol furcsán állna, hogy egyébként ez az kozmoszos csávó, aki a szabadidejében ezeket a dalokat kiabálja, de valójában olyan dolgokat nem szeretnék csinálni, amiket ez kizár. Ha nem a Kozmosz miatt lenne kint a kirakatban, hogy mi a véleményem, akkor más formában lenne kint.

Az is fontos, hogy ezek nem pártos vélemények, nem elfogultság, hanem ideges vagyok attól, hogy alapvető normákat használnak fajansznak, és erre büszkék. Ahol nem férne bele, hogy van egy Kozmoszod, ott valószínűleg az sem férne bele, hogy választások idején ingerült bejegyzéseket írj ki Facebookra. Úgyhogy nem para, mert olyan újságírószerepek működnek nekem jól, ahol ez nem probléma. Egyébként meg adódhat még olyan helyzet az életemben, ahol a zenekar nem egy érdekes másik arcélem lesz, hanem hozzáad az adott újságírószerephez, és valahogy összeérnek ezek a szálak.

- A Forbesnál nem jelent problémát a zenekar? Egyáltalán, tudnak róla?

- Tudnak róla, persze, és még nem mondták, hogy baj lenne vele. Nyilván a puszta látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bárki bármilyen módon támogatja, vagy azonosul azzal, amilyen hangerővel mi kiabálunk. Ez egy magánéleti ügy, és nem beszélnek bele a magánéletembe.

- Hogy jutottál el a Forbeshoz?

- 2007-ben indítottam egy Antagon nevű médiablogot. Akkor még érdekesebbnek számított a blogság, mint ma, aránylag sokat voltak a posztjaim Index-címlapon, itt látta sok újságíró, többek közt Galambos Marci is (a Forbes magyarországi főszerkesztője – a szerk.), és írt nekem, hogy írna rá, meg érdeklődött, hogy ki vagyok. Ebből lett egyrészt az, hogy Marci ajánlott be a Kreatívhoz, ami fontos és kedvenc munkahelyem lett két és fél évre. Aztán mi ketten történetesen soha nem dolgoztunk együtt, de nyáron megkeresett, hogy lesz magyar Forbes, amit ő fog csinálni, én pedig már többször teleírtam az internetet arról, hogy miért nincsenek normális magazinok ebben az országban, úgyhogy megkérdezte, hajlandóságot mutatok-e arra, hogy a nagy pofámat beszállítsam a szerkesztőség ajtaján belülre, és valami jót csináljunk.

- Szereted a munkádat?

- Nagyon, mindenféle szempontból. Normális kiadónk van, jó fej, rátermett kollégáim, akik mellett imponáló dolgozni, mert nagyon jók abban, amit csinálnak. Furcsa trip egyébként 2014-ben papír magazint írni, amit igazán erősen én még sosem csináltam, mert a Kreatívban inkább az online divízióban voltam foglalkoztatva, és egyszerűen jó érzés ezt profin tenni: szép oldalakat összerakni, és jól megírt történeteket elhelyezni ezeken az oldalakon. És még emberek is vannak, akiket érdekel, és megveszik a lapot, úgyhogy halleluja.

szm2

- Mondtad, hogy abban nem hiszel, hogy egy zenekar változtathat az embereken vagy a világon, de szerinted az újságírás képes valamennyire előre vinni a társadalmat, vagy az országot?

- Az alapválasz az, hogy igen, képes, egyébként meg élénken foglalkoztat, hogy ezt hogyan tudja megcsinálni. A Forbes például egészen biztosan az egyik leghasznosabb dolog, ami a magyar sajtóban ma van, mert követendő, jó dolgokról szól, hasznos emberekben tartja a lelket, és terjeszti az eszmét, hogy az erőfeszítés jobban működik, mint a csodavárás. Amennyi belőlem látható, abból nyilvánvalóan egyenesen következik, hogy engem korlátlan mélységben érdekel, hogy mi történik az országban.

Az újságírást tekintve ez ügyben az a nehézség, hogy inkább abba az irányba haladnak a dolgok, mint amit a zenéről is mondtam. Előbb-utóbb lesz egy viszonylag bebetonozott nézetrendszered, amiből aztán nagyon nehéz a passzív 90 százalékot kimozdítani. Mert ma már tök könnyen megoldható, hogyha valamelyik leegyszerűsített, előemésztett világképet fogadod el készen, akkor tudj úgy létezni, hogy egész nap csak azt halld, amit te gondolsz, és ne konfrontálódj a többivel. Pont azokat az embereket nehéz gondolkodásra készetető ingerekkel bombázni, akiknek ez nem ártana. Azokat az embereket pedig, akik aktívan keresik a tőlük különböző véleményeket, nem kell különösebben megváltani, mert legrosszabb esetben nem értünk egyet, de legalább megbeszéltük egymással, hogy ki mit gondol, és miért azt.

Igazából nem tudom, hogy mi a jó válasz, de erre pont az érvényes, mint amit a reklám és az újságírás közötti hasonlóságnál mondtam: ki kell találni olyan dolgokat, amik érdekes és szórakoztató módon tudják ezeket a megugorhatatlannak tűnő falakat megugrani vagy lerombolni. Ha tudnám, hogy mi erre a válasz, akkor nagyon meggazdagodnék belőle, de még van negyven-ötven jó évem, ami alatt erősen fogok dolgozni azon, hogy megtaláljam. Egyébként afelé hajlok, hogy hiányzik az okos, erős és menő közszolgálat, ezért vagyok rettenetesen szomorú attól, hogy a magyar közszolgálati media minden eddiginél több pénzből, minden eddiginél gyalázatosabban gyáván és ostobán működik.

- Budapestről, mint élhető városról mit gondolsz?

- Budapest irracionálisan király hely. Ebben benne van a nem Budapesten született gyermekek hardcore budapestiek által biztosan lenézett vagy kinevetett rajongása, hogy Budapest lényegesen nagyobb mindennél, és mindenből sokkal több van, mint mondjuk Székesfehérváron, ahol én születtem, újságtól a mozin át a folyóig és a kocsmáig. Van hangulata, van attitűdje, biztos, hogy simán megveri a régióban az összes hasonló méretű várost, és külföldön se sokat láttam, ami előtt a várossága miatt kéne leborulni, igaz, Észak-Amerika nekem még kimaradt. Nyilván egy tengerpartot még valahogy hozzá lehetne illeszteni, és akkor még jobban működne, de így is nagyon bírom a sokszínűségét, hiába klisé ezt mondani. Ahogy az is klisé, hogy a romkocsmáknál például tökre látszik az a fajta kezdeményezőkészség meg nyitottság, hogy ha az embereket nem akadályozzák meg abban, hogy maguktól jó dolgokat csináljanak, akkor maguktól képesek jó dolgokat csinálni, csak az államot vigyék tőlük nagyon messzire.

- És biciklistaként hogy látod Budapestet, mennyire jó, mennyire működik?

- Szerintem működik, és jó irányba mutat az, hogy a buszsávokban már többnyire lehet biciklizni, meg hogy egyáltalán az utakon vannak a kerékpárutak, ahol lehet közlekedni, ellentétben a járdákkal, ahol nem lehet. A bringásság is tök jó példa a "budapestségre", meg arra is, hogy az emberek tök jó dolgokat csinálnak, hogyha hagyják nekik. Mert mégiscsak az van, hogy néhány darab bringásfutár addig critical masselt, amíg a viacolorral leborított vagy sárgával odafestett kerékpárutak tébolyából kicibálták a várost pusztán azzal, hogy elhívtak hatvanezer embert tekerni. És azt mondták, hogy hatvanezer embert azért sokkal egyszerűbb boldoggá tenni, mint velük szemben megpróbálni bármit csinálni, mert az útra is csak festeni kell, meg egy kicsit gondolkodni.

- Te mit változtatnál Budapesten?

- Tényleg meglepő, hogy még kétharmaddal a háta mögött sem sikerült a Fidesznek ezt a kerületrendszert valami kevésbé elaprózottra egyszerűsíteni, szerintem az nem ártana, igazi víziók nem 23 kiskirálytól fognak jönni. És én imádom a vizet, úgyhogy bárkinek bármennyire fáj, hogy a folyót nem használjuk rendesen, nekem kétszer annyira fáj, hogy mindkét parton egy autópálya van. Amikor ötévenként jön az árvíz, mindenki örömmel szabadul rá a folyóra, mert meg lehet érinteni, egyébként meg nem lehet. Hogyha nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy a négyes metróra égessünk el ötszáz milliárd forintot, akkor a föld alá vezetett rakparti utakkal lényegesen beljebb lennénk, mint egy föld alá vezetett villamossal.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk