Nicolas Cage visszatért a mozikba, és rögtön lesmárolta saját magát – Megnéztük A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát
Az utóbbi 10 évben Nicolas Cage összesen két alkalommal tudott felkéredzkedni a magyar mozik vásznaira (leszámítva szinkronmunkáit: a Croodék első és második részét, valamint a Pókember – Irány a Pókverzumot): 2014-ben a Joe című David Gordon Green-filmben, mostanáig utoljára pedig 2016-ban, Oliver Stone rendezésében, a Snowden egyik mellékszerepében mutathatta meg, hogy az egykori gigantikus tehetség még ott pislákol benne.
Azóta összesen 34 filmet forgatott le (vagyis évente átlagosan 3 és felet), többségében olyan, szóra sem érdemes B-szösszenetekkel és szemétre való fércművekkel, mint pl. Az otthagyottak, A becsület lovagjai, A fény halála, a Két testvér, egy lövés, a Ne nézz a tükörbe!, a 211, a Between Worlds, az Elszabadult fenevadak vagy a Jiu Jitsu. Ugye, hogy egyik cím sem mond semmit? Nem csoda…

Azért persze azt sem lehet elvitatni, hogy időnként ne hajtott volna ki egy-egy illatos virág is a karrierposványból, hiszen megkaptuk a remek Joe-t, a komoly Snowdent, a totálisan kattant Mandy – A bosszú kultuszát (2018), a felkavaró Szín az űrbőlt (2019) vagy legutóbb tavaly a pompás Disznót (2021), amelynek kapcsán még Oscar-jelölést is rebesgettek Cage-nek. S bár a nomináció végül elmaradt, kétségtelen, hogy a Disznóban az egykori mozisztár újra bebizonyította, miért is lett belőle anno Oscar-díjas, A-kategóriás filmcsillag.
S úgy tűnik, valóban elkezdett hallgatni egykori rajongói imáira, legalábbis a következő projektjei arról tanúskodnak, hogy közelebb merészkedik a szélesebb közönséghez, s visszább vesz súlyos ego tripjeiből.

A színészt, akinek csillaga kezd leáldozni, akit a családja sem igazán komál, és akinek kemény tartozásai vannak (a film erősen táplálkozik a való életből). S akit egy Mallorcán élő milliomos, Javi Gutierrez (Pedro Pascal) bérel fel privát vendégének. Javi ugyanis óriási rajongója Nicknek, és nem titkolt vágya, hogy elkészítsen egy filmet az ő főszereplésével. Cage-et azonban hirtelen beszervezi a CIA, akik épp a maffiózó Javit akarják kézre keríteni, mivel nemrég elraboltatta egy politikus lányát.
Ez a csodás kis sztori egyébként nem mostanában íródott: 2019-ben még az egyik legjobb, meg nem filmesített forgatókönyvként tartották számon, s végül Tom Gormican író-rendező (Csajkeverők) megkapta a lehetőséget, hogy leforgassa a saját kis John Malkovich-menetét. Persze A gigantikus tehetség… nem olyan elvont, mint Spike Jonze 1999-es agymenése (azért vannak benne őrült jelenetek, elég csak Cage saját képzelt alteregójára és arra a bizonyos csókra gondolni), és nem is annyira erős, de éppoly jól fog esni főszereplője karrierjének s egyúttal a nézőknek is.
Nicolas Cage (akit a filmben Nicknek hívnak, ezzel is jelezve, hogy azért végső soron kitalált figuráról van szó) láthatóan élvezettel lubickol a saját szerepében, és elmondása szerint emberileg valóban nagyon hasonlít az itt játszott verziójára. Nos, tényleg öröm őt nézni ennyi idő után a nagyvásznon egy jó humorú, szerethető és idézhető akcióvígjátékban, egy ízig-vérig buddy movie-ban.
Főként ahogy folyton körberajongja Cage-et, akivel így egy emlékezetes filmes párost alkotnak.
Ráadásul mi, magyar nézők a filmbeli helyszíneken is ámulhatunk. Budapest sok várost „alakított” már hollywoodi pályája során: Berlint, Kijevet, Houstont, Szentpétervárt, Buenos Airest, Pekinget, Csernobilt, Moszkvát, Münchent, Baltimore-t és még sorolhatnánk, de talán az egzotikus spanyol szigetet, Mallorcát még nem. Most ezen is túl vagyunk, így senki ne csodálkozzon, ha a karakterek, elhagyva a tengerpartot, hirtelen a Budai Várnegyedben, majd a Parlament környékén bonyolódnak látványos autósüldözésbe.

Emellett természetesen Cage valós rajongói és eddigi munkásságának ismerői is kapnak nyalánkságokat, hiszen A gigantikus tehetség…-ben folyamatosan emlegetik a karrier hőskorának darabjait, pl. A sziklát, a Con Air – A fegyencjáratot, az Ál/Arcot, a Holdkórosokat, Az öreg hölgy és a testőrt, a Tolvajtempót, a Corelli kapitány mandolinját vagy A nemzet aranyát, sőt, némelyekből videós részletek is leperegnek.
Mindent összevetve egy mocskosszájú feel-good film a jussunk, ami nem hoz reformot egyik választott műfajába sem, de egy pillanatra visszaadja nekünk Nicolas Cage-et, aki persze továbbra is a teljesen kattant formáját hozza, de így is nagyon lehet őt szeretni.