KULT

Nicolas Cage őrült, sátánista sorozatgyilkos a Longlegs, a Rémben, ami a nyár horrorja

Művészieskedő horror, vagy horrorművészet? Ez lenne a legjobb horror 2024-ben, ahogy az internet is hirdeti, vagy csak egy jól eladott közepes thriller? Szerintünk az előbbi.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. augusztus 02.



Először ismerjük meg az alkotót magát, az író-rendező Oz Perkinst. Vagyis mostanában, amióta a kamera kevésbé látványos oldalán is áll, Osgood Perkinst, aki nem más, mint Anthony Perkins fia.

Akik véletlenül nem ismerik ezt a nevet, annak tudok egy klasszikus horrorfilmet ajánlani. Ugyanis Anthony Perkins volt az 1960-as Pszicho főszereplője, melyet Alfred Hitchcock rendezett.

Ő alakította Norman Batest, akinek zseniális játéka szinte bebetonozta Perkinst a horrorfilmek kultikus gyilkosai közé. A Pszicho-sorozat megélt két folytatást is, aminek az utolsó darabját maga Anthony Perkins rendezte. Talán innen jöhetett a vágy a kis Osgoodban, hogy ne csak a megvilágított oldalon szerepeljen.

Osgood olyan „klasszikusokban” szerepelt színészként, mint a Doktor Szöszi két része, ahol a magas, fura, kicsit belassult Davidet alakította. Illetve főszerepet játszott minden idők egyik legjobb „rosszfilmjében”, a Kutyául vagyok, de gyógyíttatom magamban, amiben ő volt Gary Busey védőangyala. Gary karaktere ebben a filmben meghalt, és kutyatestben tért vissza a földre, hogy kijavítsa hibáit. A történet eddig nem is annyira furcsa, de az, hogy nem igazán használtak kutyát a forgatáson, hanem az akkor közel 60 éves Busey mászkált az egész film alatt négykézláb, ugatott és pisilt, mint egy valós kutya, az valami fantasztikusan bizarr volt.

De tegyük félre Oz impozáns színészi munkáit, és térjünk vissza a kamera másik oldalához.

2015-ben rendezőként és íróként jegyzett egy kis költségvetésű horrort, a Februaryt (sok néven futott, láttam The Blackcoats Daughter címen is) az akkor még ismeretlenebb Emma Roberts-szel és Kiernan Shipka-val. Nekem már ebben a filmben feltűnt, hogy mennyire jól kezeli a beszéd nélküli, atmoszférikus jeleneteket a rendező. Ezután egy gyengébb filmet csinált a Netflixnek, az I Am the Pretty Things That Lives in the House-t. Majd készített egy Juliska és Jancsi című feldolgozást, a klasszikus Grimm-mese alapján, aminek középpontjába Juliskát helyezte.

Egy igazán lassú, folk-horror volt, amire, ha a néző ráhangolódott, akkor minden pillanata arany volt.

Talán a Robert Edggers nevével fémjelzett A boszorkányhoz, vagy az Ari Aster-féle Örökséghez tudnám hasonlítani, csak sokkal visszafogottabb előadásban.

Rendezőnk összes filmje eltúlzottan lassú, melankolikus, atmoszférikus és sok minden igazából nem történik bennük. Oz igazi művész-horror rendező, amit a Longlegs nézői nem biztos, hogy jó néven fognak venni.

Filmjeiben gyakran az ördög, az emberi gonoszság, vagy a tényleges sátán a téma, és szinte sosincs feloldozás a lezárásaiban.

A hatalmas hype ellenére azonban a nézői vélemények teljesen megoszlanak, bár a kritikusok imádják a Longlegs-t. Szinte 50-50% azoknak az aránya, akik azt mondják, hogy ez az utóbbi évek legjobb horrorfilmje, és akik szerint egy unalmas, öncélú, nem félelmetes, értelmetlen nyomozás története. Azt kell, hogy mondjam, mindkét nézetet megértem, és van igazság mindkét véleményben.

A legnagyobb probléma: túl nagy volt a felhajtás. Nagyon ügyes marketinggel elérték, hogy sokan meg akarják nézni a filmet, szájról szájra terjedt az interneten a hype. Nem láttuk egy trailerben sem Nicolas Cage Longlegs karakterét, és hatásos módon vágták össze Andres Arochi operatőr bámulatosan szép képeit, melyekből zavarba ejtő előzeteseket készíthettek. Tényleg emelem a kalapom, hogy egy kis költségvetésű művészfilmet sikerült így nagy volumenben eladni.

A kb. 10 millió dollárból (hollywoodi szinten hihetetlenül kis pénz), már világszerte 66 millió dollárt termelt a film, amivel ez lett Oz Perkins legsikeresebb filmje.

Ugyanakkor akik a félrevezető marketing miatt ültek be rá, azok nagyon unták magukat. Én tudtam, mire lehet számítani az író-rendezőtől – misztikum, ízesítve egy csipetnyi sátánizmussal, gyönyörű képek, lassú történetvezetés, és az egész filmet végigkísérő hátborzongató feszültség, rettegés. Nem tipikus horrorfilmes jumpscare-ek, inkább kellemetlen feszültség van itt, amit megtör egy-egy hirtelen erőszakos jelenet. Én nagyon élveztem, de megértem, ha valakinek ez unalmas.

Történetünk szerint valamikor a '90-es években járunk. Egy fiatal FBI-ügynököt, Lee Harkert (Maika Monroe) ráállítanak egy több mint 30 éve ügyködő sorozatgyilkos, Longlegs (Nic Cage) ügyére. Senki sem tudja, hogyan gyilkol, de családokat irt ki, úgy, hogy olyan, mintha ott sem lett volna a gyilkosság helyszínein. Ám minden tetthelyen otthagy egy aláírt, kódolt levelet, illetve még egy összefüggés: mindegyik családban a lánygyermekeknek az adott hónap 14-én van a születésnapja.

Lee nagyon érzékeny a természetfelettire, szinte látnoki képességekkel bír néha, ami felettesének, Carter ügynöknek (Blair Underwood) is feltűnik.

Lee viszonylag hamar összerakja a szálakat, és innen elindul egy teljesen másfajta film. Kicsit úgy lehetne összefoglalni, hogy A bárányok hallgatnak, a Hetedik és egy lassú, atmoszférikus thriller keveréke. Horrornak nem nevezném, mert tényleg nem igazán félelmetes a film, a nyomozós szál is gyengébb, és a főszereplőt is eléggé elidegenítik a nézőtől, így drukkolni sem tudunk igazán neki.

Lee ugyanis olyan, mintha enyhe autizmussal küzdene, ami miatt egyébként jobb nyomozó, mint társai, de mint karakter egyáltalán nem érdekes, robotikus és túlzottan mindentudó.

Pedig Maika Monroe élete alakítását hozná, csak a karaktere fogja vissza – tényleg látszott rajta, hogy nagyon felkészült a szerepére. Nic Cage viszont 100%-on pörög, ezt a szerepet neki írták, alig ismertem meg az amúgy kicsit béna maszk alatt – nem tehetnek róla, kis költségvetésű a film… Ha nem tudnám, hogy Cage az, akkor lehet azt hinném valaki őt próbálja utánozni és nagyon eltúlozza a ripacskodást.

Annyira túltolja ezt az őrületet, talán akik látták A vámpír csókját, azok tudhatják mire lehet számítani. Szinte lubickol a szerepben, ami viszont egyes nézőknek inkább humoros lesz, mint félelmetes

– a vetítésen is, amin voltam sokan nevetgéltek rajta. Szerintem tökéletesen hozta az őrült sátánista sorozatgyilkost, sosem tudtam, mit várhatok, amikor megjelent a vásznon.

Technikailag Cage maszkján kívül hibátlan a film. Nagyon atmoszférikus, sokszor szinte zajok sincsenek, csak csendben várjuk, hogy valami megjelenjen a háttérben, ami nem gyakran történik, ezért amikor látunk ott „valamit”, akkor különösen sokkolóan hat.

A 18-as karika korrekt, bár nem éreztem annyira durvának a filmet, inkább a nyomasztó légkör lehetett az oka, és a folyamatos feszültség, mint a vér mennyisége.

Ne legyen félreértés, azért nem fogja vissza magát Osgood egy pillanatig sem, de a trancsírozás általában kamerán kívül történik, és mi csak az eredményét látjuk, ha látjuk egyáltalán. Az operatőri munkát már említettem: Andres Arochira érdemes odafigyelni, ez az első nagyjátékfilmje.

Akik szeretik a lassú szerzőifilmeket, vagy az atmoszférikus thrillereket, esetleg látták Oz Perkins eddigi munkáit (nem a Doktor Szöszikre gondolok), azok imádni fogják a Longlegset. Akik egy újabb A bárányok hallgatnakra vagy Hetedikre vágynak, amikhez mindenki hasonlítja a filmet (én is egyébként), azok csalódni fognak, mert jóval lassabb, egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb is a mozi.

Nem fogok spoilerezni, de a megoldást valaki el fogja fogadni, mások pedig meg fognak tőle őrülni. Mindenesetre szerintem sokan fognak rákeresni a „Longlegs ending explanation” kifejezésekre.

A mozit egyébként eredeti nyelven ajánlom, mert Nic Cage őrült hangját vagy eredetiben, vagy Józsa Imre szinkronjával érdemes csak megnézni, és utóbbi sajnos már lehetetlen a művész korai halála miatt. A Longlegs viszont megtekinthető a magyar mozikban, remélem sokan megnézik majd!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk