KULT

Nem tanult színészetet, megcsalta a férjét John Malkovichcsal, és beállt egy fényevő szektába – Michelle Pfeiffer 65 éves

Bírósági gyorsírónak készült, az első filmje majdnem tönkretette a karrierjét, és Madonna elcsaklizta előle az álomszerepét – nem indult könnyen az egykori szépségkirálynő filmes pályája…


Sosem járt drámasuliba, sehol nem vett részt színészi képzésben, abszolút autodidakta módon sajátította el a szakma csínját-bínját. És bár nehéz elhinni, de a háromszoros Oscar-jelölt, immár 44 éves karrierrel rendelkező Michelle Pfeiffernek még mindig vannak emiatt komplexusai. "Nagyon gyorsan megtanultam dolgozni, az egész világ előtt letettem a képességvizsgákat. És mindig attól féltem, hogy egy nap majd jól lelepleznek, rájönnek, hogy nem vagyok más, csak egy csaló, aki színésznőnek adta ki magát. S bevallom, általában én magam sem tudtam, hogy mit csinálok” – mesélte az ezek szerint ösztönösen és természetesen dolgozó Pfeiffer egy korábbi interjújában, hozzátéve, hogy mintha belül érezné az általa alakított karakterekhez szükséges ritmust.

Mindjárt egy hatalmas bukással…

Michelle Marie Pfeiffer nem színészcsaládba született 1958. április 29-én a kaliforniai Santa Ana városában. Az édesanyja, Donna Jean Taverna háziasszony volt, édesapja, Richard Pfeiffer pedig klímaberendezések szerelésével és szállításával foglalkozott. Négy gyermek közül ő volt a második, van egy Rick nevű bátyja, valamint egy Dedee (szintén színésznő) és egy Lori nevű húga. Sokféle gén keveredik benne: svéd, német, angol, walesi, francia, ír, holland, ír és olasz egyaránt. Kivételes szépségként cseperedett fel, eleinte mégsem gondolt modell- vagy színésznői karrierre. Az érettségi után pénztáros volt egy szupermarketben, majd beiratkozott egy gyorsíró tanfolyamra, mivel egy rövid ideig arra készült, hogy gyorsíróként dolgozzon bírosági tárgyalásokon.

Egy szépségverseny azonban mindent megváltoztatott: Orange megye legszebb lányaként ismerték el 1978-ban, 20 évesen, ami után részt vett a Miss Kalifornia-megmérettetésen is, ahol a hatodik helyet szerezte meg.

Hamarosan azonban kerített magának egy ügynököt, aki filmszerepeket keresett neki, ekkor kezdett tévés és filmes meghallgatásokra járni. Először sorozatokban (pl. Delta House, CHiPs, B.A.D. Cats) és reklámokban tűnt fel, majd filmes epizódszerepek (pl. Charlie Chan és a sárkánykirálynő átka) következtek.

A mozis pályája nem indult valami fényesen. Első nagyobb szabású főszerepét az 1982-es Grease 2-ben játszotta, amelynek romjai majdnem maguk alá temették az éppen induló karrierjét: a film óriási bukás volt a mozikasszáknál és a kritikusoknál egyaránt. "Nem szerettem ott magam" - emlékezett vissza Pfeiffer sok évvel később - "De hát én sosem szerettem magam. A kritikusok ízekre szedték a filmet, de tudom, hogy én voltam a bírálat legfőbb tárgya. Azóta egyáltalán nem olvasok kritikákat.”

A Grease 2 azért is nyírta ki majdnem a karrierjét, mert Brian De Palma rendező, aki akkor épp A sebhelyesarcú forgatására készült, Pfeiffer alakítását látva úgy döntött, hogy soha nem fog vele dolgozni.

A női főszerepet ő Glenn Close-nak akarta adni, de Sigourney Weaver, Kim Basinger, Sharon Stone, Brooke Shields és Melanie Griffith is esélyesek voltak. Mégis Pfeiffernél kötött ki Elvira karaktere, mivel Martin Bregman producer ragaszkodott a meghallgatásához. Michelle pedig a castingon nemcsak De Palma, hanem Al Pacino kezdeti ellenállását is megtörte, aki eleinte nem volt hajlandó egy kevésbé ismert és kedvelt színésznővel együtt játszani.

A sebhelyesarcú hat hónapig tartó forgatása mindenesetre eléggé megviselte Pfeiffert: "Elborzadtam. Összesen két nő volt a forgatáson: Mary Elizabeth Mastrantonio és én. Szóval ez a fiúk klubja volt. Persze Tony Montana is így viszonyult a karakteremhez: megvetéssel. Néha éjjelente sírva fakadtam. De én nagyon makacs vagyok, a túlélésre koncentrálok, ilyen a természetem.” Ennek eredményeképpen pedig az 1983-as bemutató után Elvira, a gengszter Tony Montana kokainfüggő feleségének szerepe egy csapásra híressé tette őt.

Vigyázz, mit kívánsz!

A Michelle részvételével ezután készült filmek (Ármány és szőke – 1985, Sólyomasszony – 1985, Édes szabadság – 1986) eleinte nem hoztak nagy sikereket. A szekere végül a nyolcvanas évek végén indult be olyan ismert és szeretett/elismert mozgóképekkel, mint Az eastwicki boszorkányok (1987), Az utolsó csepp (1988), a Keresztanya (1988), az első Oscar-jelölését hozó Veszedelmes viszonyok (1988), az Azok a csodálatos Baker fiúk (1989) vagy az Oroszország ház (1990).

Majd jött Macskanő az 1992-es Batman visszatérben! Ez a szerep volt az egyik nagy álma: amikor megtudta, hogy Tim Burton éppen előkészíti a filmet, kétségbeesett, hiszen még egy meghallgatásra sem hívta be őt. Óriási szerencséjére azonban Annette Bening, akit majdnem felkértek a szerepre, idő előtt terhes lett, így Burton hirtelen felhívta Michelle-t, aki a forgatókönyv felének elolvasása után rábólintott a szerepre, bár később azt mondta, hogy a szkript elolvasása nélkül is igent mondott volna.

Persze vigyázz, mit kívánsz! A karrierje egyik legnehezebb forgatásaként hivatkozik máig a Batman visszatérre.

Például minden alkalommal, amikor felvette a Macskanő-gúnyát, egy vákuumszivattyúval kellett kiszívni a jelmezből az összes levegőt, hogy tökéletesen illeszkedjen a színésznő testére.

"Reggel magamra kellett öltenem, és egész nap abban kellett élnem. Nyilvánvalóan pedig a nyár közepén forgattunk. A helyszínt légkondicionálókkal kellett hűteni, hogy a leheletpára látható legyen. A hideg pedig félelmetes volt. Kimész az utcára, ahol negyven fok fölött van, majd vissza a forgatási terepre, ahol az emberek kabátban dideregnek. Fogalmam sincs, hogyan nem betegedtünk meg ott mindannyian. Teljesen lefagytam ebben a vékony gumiruhában!"

Michelle még a Batman visszatér előtt szerepelt az Azok a csodálatos Baker fiúkban, ami után a kritikusok már Marilyn Monroe-hoz és Rita Hayworth-höz kezdték őt hasonlítani. Megkapta érte a második Oscar-jelölését, sőt, ezúttal esélyesnek is tartották, végül azonban kikapott a Miss Daisy sofőrje 80 éves Jessica Tandyjétől. Sőt, két évvel később is alulmaradt, amikor A szeretet földje (1992) című drámáért jelölték harmadszor a filmvilág legrangosabb díjára, Emma Thompson azonban erősebbnek bizonyult a Howards End: Szellem a házbannal.

A kilencvenes években mindenesetre Hollywood már Michelle kegyeit kereste, dúskálhatott a felkérésekben. Ő azonban válogatós volt, többek között olyan filmek főszerepére mondott nemet ekkortájt, mint pl. a Micsoda nő (1990), a Thelma és Louise (1991), A bárányok hallgatnak (1991) vagy az Elemi ösztön (1992). Pfeiffer azonban saját elmondása szerint nem szokta megbánni az ilyen visszautasításokat. Inkább arról álmodozott, hogy valamikor eljátszhatja Evita Perónt az Evita című musicalben, ez azonban nem jött össze neki, Madonna ugyanis beelőzte őt.

„Agymosáson estem át”

Amikor Michelle még csak 20 éves volt, kapcsolatba került egy látszólag kedves, ám kétes hírű házaspárral, akik azt hirdették, hogy a kiválasztottak élelem és víz nélkül is jól megvannak, simán élhetnek csupán levegőn és napfényen. A nonszensz elképzelés ellenére Michelle-t magával ragadta a dolog, ráadásul a páros sikerrel szoktatta le őt a dohányzásról, az alkoholról és a drogokról.

"Agymosáson estem át. Hihetetlenül sok pénzt adtam nekik. Viszont ők irányítottak engem. Nem éltem velük, de állandóan hozzájuk jártam, ők pedig ragaszkodtak ahhoz, hogy minél több látogatást tegyek náluk, és mindvégig fizetnem kellett” – emlékezett vissza Pfeiffer élete egyik legsötétebb foltjára.

A szektából végül az első férje, a színész Peter Horton „szabadította ki”, akivel még 1980-ban szerettek egymásba. Petert kiválasztották ugyanis egy filmhez, amely a koreai vallási vezető, Sun Myung Moon követőiről szólt. Michelle segített neki anyagot gyűjteni Moon tiszteletes szektájáról, majd jött a felismerés: „Hirtelen valami kattant a fejemben: igen, én is egy szektában vagyok!”

Pfeiffer és Horton 1981-ben házasodtak össze, hét év után azonban úgy döntöttek, hogy külön folytatják az életüket, ebben pedig minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a színésznő viszonyt kezdett John Malkovich-csal, akivel a Veszedelmes viszonyokban játszott együtt, és aki akkoriban szintén nős volt... Sőt, Michelle állítólag randizott Val Kilmerrel, Alec Baldwinnal, Michael Keatonnal (még a Batman visszatér előtt pár évvel) és Dodi Fayeddel is ebben az időszakban. A színész-rendező Fisher Stevensszel viszont bizonyosan együtt volt 3 évig, mielőtt 1993-ban hozzáment volna jelenlegi férjéhez, a producer-író David E. Kelley-hez, akivel idén novemberben ünneplik majd a 30 éves házassági évfordulójukat.

Pfeiffer amúgy már korábban elhatározta, hogy örökbe fogad egy kislányt, és már folyamatban is volt az ügy, amikor megismerkedett Kelley-vel, aki végül Claudia Rose apukája lett, és a nevére is vette őt.

Claudiát pedig konkrtéan az esküvőjük napján keresztelték meg. 1994-ben ugyanakkor megszületett vér szerinti gyermekük is, John Henry. Hogy több időt tölthessen a csemetékkel, Pfeiffer néhány évre még a színészkedéssel is felhagyott: a 2002-es Fehér leander és a 2007-es Csillagpor között vette ki jól megérdemelt szabadságát, ebben a néhány évben egyáltalán nem forgatott.

Természetesség és elegancia

Az utóbbi 15 évben azonban újra aktív volt, olyan filmek kötődnek a nevéhez ebből az időszakból, mint az Anyád lehetnék (2007), a Hajlakk (2007), az Éjsötét árnyék (2012), a Vérmesék (2013), az anyám! (2017), a Gyilkosság az Orient expresszen (2017), a Demóna: A sötétség úrnője (2019) vagy a Francia kiút (2020) és a Hazugságok mágusa (2017) című tévéfilm, utóbbi kettőért Golden Globe-díjra is jelölték. Emellett öt éve csatlakozott a Marvel Mozis Univerzumhoz, 2018 óta alakítja az egykori Darazsat, Janet Van Dyne-t, akit eddig három filmben is eljátszott (A Hangya és a Darázs – 2018, Bosszúállók: Végjáték – 2019, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia – 2023).

És persze 65 felett sem áll le, jelenleg a Wild Four O’Clocks című filmet készíti elő, amiben egy olyan nagymamát alakít, akinek a gondjaira bízzák két, tőle elidegenedett unokáját, így hamar meg kell tanulnia, hogyan gondoskodjon az összetört szívű, de erős akaratú fiúkról.

És hogy mi a helyzet az öregedéssel? Nos, Michelle ebben is a természetesség és az elegancia híve, hiszen továbbra is csak organikus kozmetikumokat választ. Tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem használ botoxot vagy töltőanyagokat, ám "öregedni nehéz, úgyhogy soha ne mondd, hogy soha". Úgy tűnik azonban, hogy azóta sem bólintott rá a szépészeti beavatkozásokra, és hát lássuk be, nincs is rá szüksége.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk