KULT

Nem lőtte főbe magát negyvenöt évesen, most már elégedett lehet – Mick Jagger 80 éves

Az elnyűhetetlen frontember túlélte a rock and roll életstílust is.


Húsz évvel ezelőtt történt. Brüsszel egyik sétáló utcájában kerestünk éttermet, amikor az egyik előtt megláttunk egy hét fős társaságot, a sor végén egy feltűnően nagy darab férfival. Egyszer csak Párom megbökött: „Nézd csak ott a sor elején azt a kicsi, csúnya angol nőt. Teljesen olyan, mint Mick Jagger.” Odanéztem, és megráztam a fejem, mint a rajzfilmfigurák. Nemhogy olyan volt, hanem ő maga, Mick Jagger személyesen! Próbáltunk közelebb menni a társasághoz – beazonosítottunk egy negyvenes nőt és négy fiatalabb hölgyet – de az étterem olasz tulajdonosa kétségbeesett „zárva vagyunk!” kiáltással állta utunkat. Amikor azért mégis bekukucskáltunk a pizzeriába, a kétajtós szekrény árnyékolta le a kilátást, de azért a hóna alatt sikerült beazonosítani a Rolling Stones frontemberét.

Ennél közelebbről azóta sem volt hozzá szerencsém, de Jagger már az előző évtizedekben és az utóbbi 20 évben is jócskán gondoskodott arról, hogy legyenek róla maradandó élményeim.

„Főbe lövöm magam, ha 45 évesen is a Satisfactiont kell énekelnem” – nyilatkozta Jagger még a 70-es évek elején. Ezt a meggondolatlan lépést szerencsére azóta sem követte el, a Stones megkerülhetetlen nemzedéki himnuszát, amelyet közel 60 éve nálunk csak „Getnó”-ként emlegetnek, még mindig énekli, legutóbb a tavaly júliusi Hyde Park-i koncertjük utolsó ráadása volt.

Michael Philip Jagger, aki 2002-ben bekerült a lovaggá ütött rock-csillagok exkluzív klubjába, a Kent grófságbeli Dartfordban született 1943. július 26-án középosztálybeli családban – szülei egyaránt tanárok voltak – és bár már gyerekkorában énekelt a helyi templomi kórusban, az újságírói és a politikusi pálya is vonzotta. Kitűnő tanuló volt, érettségi után a tekintélyes London School of Economics hallgatója lett. Aztán 1961. október 17-én Mick és gyerekkori haverja, Keith Richards összefutottak a dartfordi pályaudvar peronján, és kiderült, hogy mindketten a chicagói blues és a rock and roll rajongói. Bár már korábban is voltak amatőr együtteseik, ez a találkozás döntötte el életüket.

Mick szülei, Joe és Eva, kezdetben nem voltak elragadtatva fiúk választásától. Később az anya azt nyilatkozta, hogy Mick egyszer arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt felelte: híres ember, és ő hitt neki, mert „mindig olyan komoly gyerek volt.”

Az apának egyik elévülhetetlen érdeme a karikatúraszerű arc, a túlméretezett ajkak öröksége, amely nemcsak a fiú, hanem a Stones imázsa is lett. A másik hagyaték pedig, hogy Joe, mint testnevelő tanár, egy életre belenevelte Mickbe a fizikai erő és állóképesség fontosságát.

A fiatal énekes nem csupán Chuck Berry és Muddy Waters lemezein nevelkedett, hanem a gyakorlatban is remek iskolába került: a brit blues megteremtője, Alexis Korner figyelt fel az alig 19 éves Jaggerre és meghívta a Blues Incorporated nevű együttesébe, ahol akkor egy ifjú nemzedék színe-java játszott, köztük egy Charlie Watts nevű dobos és feltűnt egy másik tehetséges, sokoldalú fiatalember, Brian Jones is. Aztán 1962 májusában Jones hirdetést adott fel az egyik londoni jazz-klub lapjában, rhythm-and-blues bandához keresett társakat. Az új csapat, amely Waters egyik dalának címéből választotta nevét, két hónap múlva már bemutatkozott a legendás Marquee-klubban, majd 1963. januárjában az Ealing Jazz Club közönsége hallotta először a Rolling Stones Jones Jagger, Richards, Watts és a basszusgitáros Bill Wyman alkotta „klasszikus” felállását. A többi már történelem.

A „Kövek”, ahogy máig tévesen emlegetik őket (A „rolling stone” ugyanis amerikai fekete szlengben „számkivetettet”, „földönfutót” jelent) nemcsak mestereik útját követték, hanem kitalálták saját, elemi erejű rock and roll-értelmezésüket, és a nemzedékek vérébe beleivódott riffek mellett számos emlékezetesen szép dallammal is megajándékozták a világot. A Jagger-Richards páros munkássága a maga nemében ugyanolyan „világörökség”, mint a Lennon-McCartney kettősé. Ennek kapcsán oszlassunk el egy másik tévhitet: bár a zenei kreativitásban folyamatosan rivalizált egymással a Stones és a Beatles, a „kedves vidéki srácok” és a „londoni rosszfiúk” kibékíthetetlen ellentétét a média találta ki (ugyanez megvolt nálunk is az Illés és az Omega esetében…), de az igazi zenerajongók akkor is, azóta is megtalálták mindkettő értékeit.

Muzsikusi kvalitásaik mellett a Stones sikere évtizedeken át nem kis mértékben Mick Jagger karizmatikus színpadi jelenlétének volt

köszönhető. Vonzó külső helyett egyedülálló karakterével és kisugárzásával, mélyen átélt előadásmódjával, a közönséget szuggeráló, tereket ölelő fáradhatatlan mozgásával, öniróniától sem mentes arcjátékával vált a rock egyik állócsillagává, miközben évtizedeken át bírta hanggal is a több órás koncerteket. A legnagyobb pályatársak számára is vonatkozási pont lett Robert Planttől Steven Tylerig, de utat mutatott nálunk is Kóbor Mecky-nek és Hobónak egyaránt. Neki és társainak elhittük a Satisfaction vagy a Street Fighting Man lázadását, a Brown Sugar agresszív vagy az Angie fojtott szexualitását, a Start It Up vagy a Love is Strong elemi rock and rollját, de az As Tears Go By líráját vagy a Wild Horses-t, a drogfüggéstől való menekvés egyik legszebb megfogalmazását.

Bár a 60-as években ő is sűrűn járt ott, ahol az élet nyakig ér, Brian Jones és Jimi Hendrix halála szó szerint is kijózanította, és inkább vállalta, hogy a háta mögött „joggernek” nevezzék, de az idő őt igazolta.

Talán 13 éves lehettem, amikor nagynéném meglepett a Stones kislemezével, a Jumpin’ Jack Flash-sel, a borítóját egy olasz rock-lapból vágtam ki, ma is őrzöm. Azóta is egyik kedvenc dalom tőlük, az olyan mélységes blues-okkal, mint a Love In Vain vagy a You Gotta Move, vagy kamaszkorom legszebb „kölcsönvett” vallomásával, a Lady Jane-nel (melynek igazi értelmét később tudtam meg a Lady Chatterley szeretőjéből), és a bostoni fojtogató által ihletett Midnight Ramblerrel együtt, amelynek a Jagger fújta szájharmonikájától és ritmusváltásaitól még mindig libabőrös leszek.

Ha Brüsszelben nem is tudtunk bekerülni Mick aurájába, voltak életemben a Stones-hoz kötődő kitörölhetetlen pillanatok. Először 1990-ben a Práterben láttam őket. A harmadik szám a gyönyörű Ruby Tuesday volt, amelynek utolsó versszaka után Mick hátralépett a mikrofontól és 80 ezren énekelték a refrént. Vajon hogyan élhet meg egy ilyen pillanatot? Nekem „kívülállóként”, ahogy felidézem magamban, még most is elszorul a torkom. Aztán ugyanezen a koncerten az óriás futurisztikus várost megjelenítő díszlet csúcsán jelent meg, hogy megérintse a csillagokat a 20.000 Light Years From Home-ban, majd ennek végén a kékes-ezüstös fények egyre lejjebb lépkedtek és egyre vörösebbé váltak, mígnem belevágtak a Sympathy For The Devilbe. Ha még lenne valaki, aki úgy véli, hogy Jagger „a 666-os fenevad megtestesülése”, annak elmondjuk, hogy a dal nem más, mint Woland némileg aktualizált monológja Bulgakov Mester és Margaritájából.

Aztán jött első Népstadion-koncertjük 1995 augusztusában, amely előtt mindenki ott tolongott, „aki számított” köz- és kulturális életünkből, és versenyt nyilatkoztak Rolling-rajongásukról. De a lényeg a koncert volt, amelyen úgy foglalták össze 30 évüket, hogy a fal adta a másikat. Már addig is imádtam a Gimme Shelter című dalukat, de amit Mick és a fekete Lisa Fisher ott duettben előadott, számomra felért azzal a bizonyos „nyíltszíni” aktussal, amit tíz évvel korábban Jagger Tina Turnerrel követett el a Live Aiden.

Amikor 2007-ben visszatértek Budapestre, egyik ifjú kollégám megjegyezte: „Aztán nehogy ott haljanak meg az öregfiúk a nyílt színen”. Lehet, hogy ez a 30 körüli fiatalember fél óra után levegő után kapkodott volna attól, amit az „öregfiúk” nyomtak, nemcsak Mick, hanem lassan mumifikálódó Keith Richards és Ronnie Wood, és persze az azóta eltávozott Charlie Watts-ot sem lehetett kizökkenteni a fílingből. És hogy a frontembernek biztosan meglegyen a kilométerátlaga két színpadot is berohangált. Erről az estéről talán a Paint It Black maradt meg a legjobban felpörgetett szívritmusával és a gospel-szerű You Can’t Always Get What You Want…

„Nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz, de ha néha megpróbálod, rátalálhatsz arra, amire szükséged van” – énekli ebben a dalban Mick Jagger, aki mindent megkapott a zene által: hírnevet, vagyont, és még egy kissé szerteágazó nagy családot is. Egy immár világörökségi zenéért, életérzésért cserébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk