KULT

Ne vegyünk mindent készpénznek, amit a Whitney Houston-film állít – Kritika

Az I Wanna Dance With Somebody szép tisztelgés egy őstehetség előtt.


A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZ!

Sokféle zenét szeretek, de ha meg kellene neveznem a könnyűzene világából az abszolút kedvenc énekesemet és énekesnőmet, Freddie Mercuryt és Whitney Houstont választanám. Nem csoda, hogy már nagyon vártam a Whitney életéről szóló I Wanna Dance With Somebody című filmet.

Várakozásom pedig csak fokozódott, amikor kiderült, hogy a Bohém rapszódiát is jegyző Anthony McCarten írta a forgatókönyvet.

Ez persze kétségeket is ébresztett. Mielőtt láttam volna a filmet, a neten elém került ismerősök véleménye, akik lehúzták, mondván, nagyrészt pletykákat mutat be tényként, ezért méltatlan Whitney Houstonhoz. Ezek a hangok megerősítették az aggodalmamat.

A Freddie Mercury életét feldolgozó, 2018-as Bohém rapszódia ugyanis egyfelől zseniális film volt, amely – nem kis részben Rami Malek szenzációs játékának köszönhetően – nagyszerűen mutatta be a fenomenális énekest, művészt, a Freddie-jelenséget, és lúdbőröztető „Queen-feelinget” nyújtott.

Ugyanakkor tele volt pontatlanságokkal, csúsztatásokkal, sőt, hazugságokkal.

Emlékszem, akkoriban egy reggeli rádióműsorban egy kolléga csodálkozva mondta műsorvezetőtársának, mennyire meglepődött, mert nem tudta, hogy Freddie egy időben otthagyta a Queent, és szólókarriert akart építeni. Nem csoda, hogy nem tudta, ilyen ugyanis nem történt. Szólóalbumot készített ugyan az énekes, de esze ágában sem volt otthagyni a zenekart. Sőt, a valóságban Roger Taylor és Brian May is hamarabb adott ki szólólemezt, mint Freddie.

Ezek után kicsit aggódva ültem be a filmre, de bevallom, nekem kellemes csalódást okozott. A filmben látható fontosabb történésekről hallhattunk, olvashattunk, még akkor is, ha ezek egy része olyan, amit „mindenki tud”, de hivatalosan sosem erősítettek meg.

Persze értem, hogy van egy rétege a rajongóknak, akik szentségtörésnek tartják azt állítani az idoljukról, hogy drogozott – pedig azért ok nélkül senki nem vonul rehabra –, vagy hogy leszbikus viszonya volt barátjával és asszisztensével, Robyn Crawforddal.

Nota bene, blaszfémia azt állítani, hogy Whitney Houston is csak ember volt.

Valamiről mégis csak szólnia kell a filmnek, és azzal nem lehet kitölteni két és fél órát, hogy Whitney Houston nagyszerűen énekel, soha nem csinál semmi rosszat, majd egy szerencsétlen baleset folytán egyszer csak meghal.

Persze voltak apró "változtatások" a filmszerűség kedvéért. Például a valóságban Houston sokáig hezitált, mielőtt elfogadta a Több, mint testőr főszerepét, többször átíratta a forgatókönyvet, és végül Kevin Costner személyes győzködésére adta be a derekát. Az életrajzi filmben ehhez képest, amint megtudja, hogy Costner lesz a partnere, igent mond. De ennyi szerintem belefér a költői szabadságba.

Az író Anthony McCarten és a rendező Kasi Lemmons (Harriett – Szabadság vagy halál) megfelelő arányban adagolja a történéseket, hogy megmutassa, Whitney Houston valóban „a hang” volt, generációja legjobbja, olyan hang, amilyen emberöltőként legfeljebb 1-2 születik. Akinek a felszínen látszólag akadálytalanul, rakétaként ívelt felfelé a karrierje, de emögött rengeteg dráma, konfliktus és árulás húzódott.

Naomi Ackie (Star Wars: Skywalker kora) tökéletes választás Whitney szerepére, a külső hasonlóság viszonylagossága talán ha két percig zavart, Ackie erőteljes, összetett alakítása hamar elfeledtette. Már önmagában az is nagy bravúr, ahogy az énekléseket megoldja. Úgy kellett tökéletes átéléssel előadnia a dalokat, hogy ne csak minden érzelem és energia legyen a helyén, de közben annak megfelelően tátogjon, ahogy Whitney énekel – merthogy Whitney Houston saját hangját hallhatjuk a dalokban.

A mindig nagyszerű Stanley Tucci (Éhezők viadala, Julie & Julia) alakítja Clive Davis producert, aki maga is kisebb legenda. Davis már Whitney előtt is olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bruce Springsteen, Simon and Garfunkel, az Earth Wind and Fire, Janis Joplin –  és a sort hosszan lehet folytatni. Tucci alakításában a híres producer afféle szerethető nagybácsi, akinek csalhatatlan szeme és füle van a tehetséghez, ugyanakkor helyén van a szíve, nem akarja kizsigerelni a sztárt, próbálja a helyes irányba terelni. Olyannyira, hogy a film interpretálásában a barát/volt szerető Robyn és az édesanya, Cissy Houston mellett Davis az egyetlen, aki megpróbálja az ifjú dívát elrángatni az önpusztító életmódtól. Ez a cukormázas kép kicsit eltér attól, ami a zeneipar óriásairól él bennünk. Hihetőségét némileg árnyalja az is, hogy Clive Davis neve szerepel a film producerei között.

Persze lehet, hogy csak én vagyok túl gyanakvó és előítéletes és Clive Davis az egyetlen aribari a farkasok között.

Bármi is az igazság, ez mit sem von le Tucci nagyszerű alakításából.

Szeretném kiemelni a Whitney édesanyját, Cissy Houstont alakító Tamara Tunie-t (Az ördög ügyvédje) és az apa, John Houston szerepében látható Clark Peterst(Három óriásplakát Ebbing határában). Nagyszerű kontrasztot alakít a két szülő. Cissy a konzervatív, keresztény felfogású anya, akit őszintén megbotránkoztat, amikor lánya összeköltözik egy nővel, de szerető szülőként és profi zenészként gondolkodás nélkül megtesz mindent lánya előrejutásáért. Mellette az erőszakos, hűtlenkedő, léhűtő apa elsősorban a saját anyagi kitörési lehetőségét látja Whitney-ben, és leszbikus viszonyát is leginkább abból a szempontból értékeli, hogy mennyit árthat az üzletnek.

Mindenképp említést érdemel a Bobby Brownt alakító Ashton Sanders (Holdfény, Júdás és a Fekete Messiás) és Fekete villámból ismert Nafessa Williams mint Robyn Crawford.

Természetesen az életrajzi filmeket fenntartással kell kezelni, és nem szabad messzemenően ítélkezni az ott bemutatott személyek fölött, nem lehet készpénznek venni, amit láttunk. Bármennyire is magával ragadó és hihető, hogyan használták ki és hagyták cserben Whitneyt azok, akik a legközelebb álltak hozzá – elsősorban az apja és férje –, sosem fogjuk pontosan megtudni, mi hogyan történt.

Amit viszont tényleg megmutat az I Wanna Dance With Somebody, az az, hogy mennyire torz ez a világ, ahol a Whitney Houstonhoz fogható zsenik pusztulása szinte kódolva van a rendszerben. A tehetség mértéke ugyanis – mint sajnos mindennek – a pénz. A show bizniszben ahhoz mérten kapsz lehetőséget és elismerést, hogy mennyi bevételt termelsz a körülötted lévő embereknek. Ez egyszerre felelősség és kiszolgáltatottság, mert nagyon kevés az olyan ember, aki azt fogja mondani neked, állj le egy kicsit, inkább ne keress annyi pénzt, mert felőröl a gépezet. Az csak fokozza a film és a történet tragikumát, hogy tudjuk, a kislány, akit anyja oldalán láthatunk a filmben, Bobbi Kristina ugyancsak áldozattá vált: alig 3 évvel élte túl édesanyját.

Tudom, kicsit melodramatikusan hangzik, de a film alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy sáskák vagyunk, akik felfalunk mindent körülöttünk.

Nem csak a bolygónkat, a természetet, de azokat az embereket is, akik így vagy úgy előbbre tudnának vinni.

Az I Wanna Dance With Somebody nem dokumentumfilm, nem is akar az lenni. Egy mítoszt dolgoz fel, egy legendát mutat be, segít újra átélnünk a csodát, akit Whitney Houstonnak hívtak, és közben talán el is gondolkoztat kicsit tehetségről, értékrendről.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk