Ne féljünk a 18-as karikától: A győztes gól egy csupa szív és imádnivaló családi film
A sportfilmek gyakorta merítkeznek igaz történetekből, nem véletlenül. Az 1940-es években csak nők számára fenntartott baseball-liga megalakulásától (Micsoda csapat!, 1992) Jamaica első bobcsapatán (Jég veled, 1993) át a síugráshoz egyáltalán nem értő angol csodabogár megpróbáltatásaiig (Eddie, a sas, 2015) ez a műfaj valóságos megszállottja a való életből származó esélytelenek sztorijainak. Az Oscar-díjas Taika Waititi (Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök, Jojo Nyuszi) legújabb filmje, A győztes sem kivétel ez alól.
A történet egy focicsapatról, méghozzá a világranglista utolsó helyezettjéről, vagyis a földkerekség leggyengébbjéről szól. Ehhez pedig egy kis szigetre, Amerikai Szamoára kell utaznunk. A mese kezdetén a helyi válogatott 1994-es első összeállása óta összesen harminc mérkőzést játszott, és mind a harmincat elveszítette.
És itt jön be a képbe az amszterdami születésű Thomas Rongen, aki 1979-ben költözött az Egyesült Államokba, hogy az azóta megszűnt Los Angeles Aztecs csapatában játsszon. Mivel később, edzőként nem sikerült kivezetnie az amerikai U20-as válogatottat a 2011-es világbajnokságra, egy egészen furcsa állásajánlatot kapott: felkérték, hogy edzze az amerikai szamoai fociválogatottat, amit akkoriban az egész bolygó legrosszabb nemzeti csapataként ismertek.
A szamoaiak elvárásai persze nem voltak túl magasak vele szemben: Rongen szerint azzal is megelégedtek volna, hogy ne kapjanak ki 10 góllal többel, vagy hogy egyáltalán rúgjanak egy gólt, mivel hivatalos meccsen még erre sem volt példa. S itt abba is hagyjuk a valós sztori mesélését, mivel annak, aki esetleg nem ismerné azt, azt javasoljuk, ne is nézzen utána A győztes gól megnézése előtt, mivel úgy sokkal izgalmasabb élményben lesz része.
Van azonban egy másik aspektus is, ami miatt valóban filmre kívánkozónak tűnhetett ez a sztori Taika Waititi számára, méghozzá az, hogy az amerikai szamoai csapatban játszott a világ első transznemű profi (vagy „profi”) labdarúgója. Jaiyah Saelua úgynevezett fa'afafine-ként azonosítja magát, ami egy harmadik nemet jelölő szamoai elnevezés. A születésekor férfinak ítélt fa'afafine egyúttal megtestesíti azokat a szerepeket, amelyeket a bináris világképben hagyományosan az egyik vagy a másik nemnek tulajdonítanak.
Jaiyah-t pedig A győztes gólban a nem bináris színésznő, Kaimana alakítja (egyébként csodálatosan), akinek ez az első és eddigi egyetlen filmes szerepe. A magyar korhatárbizottság döntésében (amely szerint A győztes gólt 18-as karikával szabad csak hirdetni) pedig minden bizonnyal csupán Jaiyah jelenléte játszhatott szerepet, maga a film ugyanis abszolút fogyasztható fiatal kamaszok számára is. Az Egyesült Államokban PG-13-as besorolást kapott, ami azt jelenti, hogy egyes jelenetek 13 éven aluliak számára nem megfelelőek lehetnek, ugyanakkor vannak olyan országok, ahol már hatéves gyerekek is megnézhetik a filmet. De lépjünk túl ezen, és senkit ne tévesszen meg a karika, A győztes gól ugyanis egy kimondottan kellemes és szellemes élmény.
Taika Waititi híres arról, hogy az akár már idétlennek is mondható komédiából egy csettintésre vált át a komoly és működő drámába, ebbéli tehetségét pedig most is kamatoztatja, a poénkodások közepette fel-felvillannak a valóban megható és komoly mondanivalóval bíró pillanatok.
Közülük is kitűnik a helyi fociklub elnökét, Tavitát alakító Oscar Kightley, akit nem lehet nem imádni. De itt van még egy-két ismert arc is, például Elisabeth Moss (A szolgálólány meséje) egy kis szerepben maga Taika Waititi is, vagy Will Arnett (Tini nindzsa teknőcök-filmek), akinek szerepét eredetileg Armie Hammerrel forgatták le, ám a színész #MeToo-botránya miatt újraforgatták Arnett-tel a jeleneteit, a Covid mellett emiatt is csúszott rengeteget a film bemutatója, hiszen még négy évvel ezelőtt, 2019 őszén forgatta Waititi, vagyis előbb, mint a Thor: Szerelem és mennydörgést, ami tavaly nyáron a mozikba kerülhetett.
Az kétségtelen, hogy nem A győztes gól Taika Waititi legjobb filmje, hiszen a rá jellemző csodálatos humor, ami eddigi filmjeiben abszolút jelen volt, most talán kevésbé működik, mindenesetre ez egyáltalán nem zavaró, mivel a történet annyira bájos, és akkora szív lakozik benne, hogy széles mosollyal az arcunkon üljük végig mind a 104 percét. Összességében tehát ideális mozis választás az idei ünnepi időszakra.
