KULT

Ne féljünk a 18-as karikától: A győztes gól egy csupa szív és imádnivaló családi film

31:0. Ennyire kapott ki Amerikai Szamoa csapata 2001-ben a világbajnoki selejtezőn Ausztrália válogattottjától. Hogy innen hova tovább? Erről szól A győztes gól, amiben Taika Waititi ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy a filmes világban ő rendelkezik az egyik legnagyobb szívvel.


A sportfilmek gyakorta merítkeznek igaz történetekből, nem véletlenül. Az 1940-es években csak nők számára fenntartott baseball-liga megalakulásától (Micsoda csapat!, 1992) Jamaica első bobcsapatán (Jég veled, 1993) át a síugráshoz egyáltalán nem értő angol csodabogár megpróbáltatásaiig (Eddie, a sas, 2015) ez a műfaj valóságos megszállottja a való életből származó esélytelenek sztorijainak. Az Oscar-díjas Taika Waititi (Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök, Jojo Nyuszi) legújabb filmje, A győztes sem kivétel ez alól.

A történet egy focicsapatról, méghozzá a világranglista utolsó helyezettjéről, vagyis a földkerekség leggyengébbjéről szól. Ehhez pedig egy kis szigetre, Amerikai Szamoára kell utaznunk. A mese kezdetén a helyi válogatott 1994-es első összeállása óta összesen harminc mérkőzést játszott, és mind a harmincat elveszítette.

2001-ben pedig történelmi jelentőségű, egészen hihetetlen vereséget szenvedtek Ausztráliától a világbajnoki selejtezőn: 31-0-ra kaptak ki, s ez azóta is rekord a sportágban a gólkülönbségek tekintetében.

És itt jön be a képbe az amszterdami születésű Thomas Rongen, aki 1979-ben költözött az Egyesült Államokba, hogy az azóta megszűnt Los Angeles Aztecs csapatában játsszon. Mivel később, edzőként nem sikerült kivezetnie az amerikai U20-as válogatottat a 2011-es világbajnokságra, egy egészen furcsa állásajánlatot kapott: felkérték, hogy edzze az amerikai szamoai fociválogatottat, amit akkoriban az egész bolygó legrosszabb nemzeti csapataként ismertek.

Az ajánlat legbizarrabb része az volt, hogy mindössze három hete volt arra, hogy felkészítse őket a 2014-es világbajnokság selejtezőire.

A szamoaiak elvárásai persze nem voltak túl magasak vele szemben: Rongen szerint azzal is megelégedtek volna, hogy ne kapjanak ki 10 góllal többel, vagy hogy egyáltalán rúgjanak egy gólt, mivel hivatalos meccsen még erre sem volt példa. S itt abba is hagyjuk a valós sztori mesélését, mivel annak, aki esetleg nem ismerné azt, azt javasoljuk, ne is nézzen utána A győztes gól megnézése előtt, mivel úgy sokkal izgalmasabb élményben lesz része.

Van azonban egy másik aspektus is, ami miatt valóban filmre kívánkozónak tűnhetett ez a sztori Taika Waititi számára, méghozzá az, hogy az amerikai szamoai csapatban játszott a világ első transznemű profi (vagy „profi”) labdarúgója. Jaiyah Saelua úgynevezett fa'afafine-ként azonosítja magát, ami egy harmadik nemet jelölő szamoai elnevezés. A születésekor férfinak ítélt fa'afafine egyúttal megtestesíti azokat a szerepeket, amelyeket a bináris világképben hagyományosan az egyik vagy a másik nemnek tulajdonítanak.

Egyesek teljes mértékben nőként, míg mások úgy döntenek, hogy férfiként élik az életüket, de elfogadnak néhány, általában nőiesnek tartott tulajdonságot. Ez Amerikai Szamoában teljesen természetes és elfogadott dolog, sőt, nagy becsben is tartják a fa’afafine-eket.

Jaiyah-t pedig A győztes gólban a nem bináris színésznő, Kaimana alakítja (egyébként csodálatosan), akinek ez az első és eddigi egyetlen filmes szerepe. A magyar korhatárbizottság döntésében (amely szerint A győztes gólt 18-as karikával szabad csak hirdetni) pedig minden bizonnyal csupán Jaiyah jelenléte játszhatott szerepet, maga a film ugyanis abszolút fogyasztható fiatal kamaszok számára is. Az Egyesült Államokban PG-13-as besorolást kapott, ami azt jelenti, hogy egyes jelenetek 13 éven aluliak számára nem megfelelőek lehetnek, ugyanakkor vannak olyan országok, ahol már hatéves gyerekek is megnézhetik a filmet. De lépjünk túl ezen, és senkit ne tévesszen meg a karika, A győztes gól ugyanis egy kimondottan kellemes és szellemes élmény.

Taika Waititi híres arról, hogy az akár már idétlennek is mondható komédiából egy csettintésre vált át a komoly és működő drámába, ebbéli tehetségét pedig most is kamatoztatja, a poénkodások közepette fel-felvillannak a valóban megható és komoly mondanivalóval bíró pillanatok.

Thomas Rongen szerepében Michael Fassbendert láthatjuk, aki ritkán vállal szerepet vígjátékokban, s a mufurc, mondhatni, seggfej edző szerepében is inkább a drámai oldalát hozza, de itt erre is volt szükség, hogy megfelelően éles kontrasztot alkosson a tündéi amerikai szamoai csapat tagjaival és a helyi lakosokkal.

Közülük is kitűnik a helyi fociklub elnökét, Tavitát alakító Oscar Kightley, akit nem lehet nem imádni. De itt van még egy-két ismert arc is, például Elisabeth Moss (A szolgálólány meséje) egy kis szerepben maga Taika Waititi is, vagy Will Arnett (Tini nindzsa teknőcök-filmek), akinek szerepét eredetileg Armie Hammerrel forgatták le, ám a színész #MeToo-botránya miatt újraforgatták Arnett-tel a jeleneteit, a Covid mellett emiatt is csúszott rengeteget a film bemutatója, hiszen még négy évvel ezelőtt, 2019 őszén forgatta Waititi, vagyis előbb, mint a Thor: Szerelem és mennydörgést, ami tavaly nyáron a mozikba kerülhetett.

Az kétségtelen, hogy nem A győztes gól Taika Waititi legjobb filmje, hiszen a rá jellemző csodálatos humor, ami eddigi filmjeiben abszolút jelen volt, most talán kevésbé működik, mindenesetre ez egyáltalán nem zavaró, mivel a történet annyira bájos, és akkora szív lakozik benne, hogy széles mosollyal az arcunkon üljük végig mind a 104 percét. Összességében tehát ideális mozis választás az idei ünnepi időszakra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk