KULT

A közlekedési káosz se tudta elrontani a nyár legjobb 10 napját – Ilyen volt az idei Művészetek Völgye

A gyerekektől a nyugdíjasokig mindenki találhatott magának szimpatikus programot, eső szinte egyáltalán nem volt, az élet pedig most sem állt meg az utolsó koncertek végén. Szubjektív beszámoló.


„A kalkuttai vasútállomáson nincs ilyen káosz, b*zdmeg!” – kaptam el egy elejtett mondatot Taliándörögdön a már eleve tömött Csigabuszról való leszálláskor, miközben ugyanerre a járműre legalább százan, ha nem többen próbálták felverekedni magukat a megállóban. Ekkor már majdnem másfél órája véget ért az Analog Balaton koncertje a Lőtéren, de továbbra is óriási tömeg várta, hogy valahogy visszajusson Kapolcsra.

A fentihez hasonló jelenetek az idei Művészetek Völgye legneuralgikusabb pontját jelentették, amiről azzal együtt is beszélni kell, hogy ezen kívül amúgy szinte kizárólag pozitív élményeim voltak. Szóval essünk túl rajta inkább az elején.

A Csigabusz-helyzet néhány éve kezdett drasztikusan romlani, a látogatottság növekedésével párhuzamosan. A probléma két részből állt össze: a buszok nem tudták tartani a menetrendet az állandó kapolcsi dugók miatt, emellett pedig a negyedórás követési távolság és a nem csuklós járművek az utaslemaradásokat is rendszeressé tették.

Idén a dugóba beragadást azzal próbálták kivédeni, hogy a Taliándörögdre közlekedő buszok végállomását áthelyezték a 77-es főúttól 500 méterrel feljebb, így ennyi plusz gyaloglást kellett beiktatni minden alkalommal, ha Kapolcs központját akarták elérni a Dörögdről érkező fesztiválozók, vagy fordítva. Ez ugyanakkor végső soron megérte, mert a menetrendet kevés kivételtől eltekintve még csúcsidőben is tartani tudták a buszok.

Az utaslemaradások viszont továbbra is rendszeresek voltak, nemhogy az esti koncertek idején, de már délután 5 körül is előfordult, hogy csak a második, sőt akár a harmadik buszra lehetett felférni. Az ideális megoldás a buszok minimum 10, de inkább 5 percre sűrítése volna csúcsidőben, vagy ha ez nem opció, mert mondjuk nincs elég sofőr, akkor a folyamatos közlekedtetésük, a végállomásokon való várakozás nélkül.

Az útvonal rövidítése emellett elvágta egymástól Taliándörögdöt és Vigántpetendet, érzékeny csapást mérve a két szélső Völgyfalu közötti élő kapcsolatra (Petendet most csak a másik, Monostorapátiból induló járattal lehetett elérni). Pedig fontos lenne, hogy legalább a dörögdi buszok egy része, mondjuk minden harmadik elmenjen odáig, mert az extra gyaloglás és az átszállási kényszer biztosan sokak kedvét vette el attól, hogy részt vegyenek az ottani programokon.

A fentiek miatti bosszankodást részben persze enyhítette a jól megszokott népdaléneklős bulihangulat, a másik oldalon viszont ott voltak az olyan szituációk is, mint amikor egy apuka ordítva kérte, hogy a mögötte állók ne préseljék őt a rajta lévő kisgyerekével az éppen ajtót nyitott busz felé. És akkor a babakocsival utazni próbálókat még nem is említettük.

A buszokat leszámítva viszont sokkal kevésbé volt jellemző a tömegnyomor idén, szinte minden előadót sikerült megfelelő befogadóképességű helyszínre tenni, ami tavaly (és pláne 2-3 évvel ezelőtt) még közel sem volt így.

Azért most is akadt néhány kivétel, például a Pál Utcai Fiúk és a Góbé teljesen megtöltötte a Petőfi Udvart, Дeva pedig a Kocsor Házat, olyannal viszont nem találkoztam, hogy százak ragadjanak kint. Sőt, a Panoráma Színpadnál és a Lőtéren több esetben is kifejezetten szellős volt a nézőtér, vagyis itt akad még mozgástér az ide-oda pakolászásban.

Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Völgyben működik az előadók szamárlétrája, és ha valaki elég népszerű, akár néhány év alatt is eljuthat egy kis udvartól egészen a Panorámáig. Ez történt például a Platon Karataevvel, akik idén először voltak nagyszínpadosak, de 3 éve még a Carson Coma és a Csaknekedkislány is az akkori pár száz fős befogadóképességű Hangfoglaló Udvarban játszott, most pedig rájuk gyűlt össze az egyik legnagyobb tömeg a Panoráma Színpad összes fellépője közül.

Fotó: Mudrák Balázs

Fotó: Kriza Marci

A Cirque du Tókert irányvonala is előnyére változott: a kezdetekhez képest, amikor a nevéhez hűen még egy valódi cirkuszi sátrat állítottak fel itt jórészt ehhez passzoló produkciókkal, most már egy rendes nagyszínpad került ide, ezzel a kapolcsi Panoráma és a dörögdi Lőtér mellett Vigántpetend is kapott egy nagy zenei helyszínt. Voltak persze más műfajú előadások is, de ez jelentős részben afféle „öregfiúk-színpadként” funkcionált ültetett nézőtérrel, ahol olyan legendák léptek fel a 10 nap során, mint Zorán, Kern András, Dés László és Bródy János. Így az idősebb korosztály is bőven találhatott olyan programot, amihez kapcsolódni tudott.

A petendi felhozatal amúgy is évről évre erősebb, idén már egyértelműen azt éreztem, hogy ha csak az itteni helyszínekből állna a fesztivál, akkor is el tudnám tölteni a 10 napot egyetlen perc unatkozás nélkül. A rengeteg alternatíva, illetve a Taliándörögdről való nehézkes megközelíthetőség miatt azonban elég sok itteni programot ki kellett hagynom, ami egyébként érdekelt volna: a Hobo Klubba idén egyszer se jutottam el, és a Cirque du Tókertbe, a Petendi Pajtába, illetve a POKET Udvarba is csak 1-1 alkalommal sikerült.

Nagy örömömre idén egy év kihagyás után visszatért a Völgyimpró, aminek keretében a Blue Spot zenekar minden kora délután más meghívott vendéggel zenélt együtt a Kenderkertben. Ezek az alkalmak ráadásul erősen eltérőek voltak, a repertoár és a hangszerelés is mindig az adott vendég habitusához igazodott. Akadt olyan, aki csak ment a zenekar után, más viszont – például Vecsei H. Miklós – az első percben magához ragadta az irányítást, és még a hangnemet is előre megadta.

A koncepció részeként mindenkivel előadtak legalább egy Cseh Tamás-dalt is, ennek köszönhetően egészen egyéni újraértelmezések születtek a fesztivál történetétől elválaszthatatlan, legendás szerzeményekből. Számomra ez volt az idei Völgy legjobb hivatalos programja, nagyon remélem, hogy jövőre is megmarad, mert igazán hiánypótló színfolt.

Délutáni rutinom része lett az Egyszülős Központ által szervezett meseolvasás is, aminek keretében mindennap más fellépő osztott meg egy szívéhez közel álló történetet a jórészt – de azért nem kizárólag – gyerekekből és szüleikből álló közönséggel a Pajta-Mozgó színpadon. Hallhattuk például Varga Livius, Lackfi János, Varró Dániel, Gryllus Vilmos és Leskovics Gábor kedvenc meséjét, a végén pedig a gyerekekkel közösen mindenki elkezdte írni egy új történetet vázlatát, amit aztán a sátorba látogatók másnapra befejeztek.

Dobogós a programok között az idén másodjára megrendezett Zenélő Busz is, amelyen most is minden nap más előadó játszott szűk fél órát teljesen akusztikusan, miközben a farmotoros retró Ikarus végiggurult a Völgy három településén, majd visszatért a Lőtérre, a Közlekedési Múzeum kitelepüléséhez. Bár a jegyszerzéshez szükséges bő másfél órás sorbanállást (vagyis ülést) csak egyszer vállaltam be, ez is a 10 nap egyik legkülönlegesebb élménye volt.

A fesztivál legjobb nem hivatalos programját pedig szokás szerint az éjjeli – többször is már világosban befejeződő – örömzenélések jelentették. Ezek idén kisebb részben a kapolcsi Királykő Kocsma teraszára, nagyobb részben pedig a dörögdi Lőke Kúria kertjébe, a tábortűz köré koncentrálódtak. Erről nem tudok sokkal többet írni, aki már részt vett ilyenen, pontosan képben van az utánozhatatlan hangulattal, a többieknek pedig csak ajánlani tudom: koncertek és minden más ide vagy oda, enélkül nem lenne ugyanaz a Völgy.

Fotó: Kalinovszki Dezső

Fotó: Kalinovszki Dezső

Szerencsére az időjárásra sem lehetett panasz idén, hacsak a napok többségén uralkodó kánikulát nem tekintjük annak, de ez még mindig sokkal jobb forgatókönyv annál, mintha esős-nyirkos idő lett volna. Eső szinte egyáltalán nem volt, talán két délutánon szemerkélt maximum egy órán keresztül.

Ez volt a tizenkettedik Művészetek Völgye, amelyen részt vettem, és a kilencedik, amikor végig, de egy pillanatát se untam. Bár soknak tűnhet a 10 nap, ha épp benne vagy, teljesen másképp telik az idő, és mire kettőt pislogsz, már véget is ér. És bár ezeket a sorokat már az Ördögkatlanon írom, amely hasonlóan közel áll hozzám, kicsit már most is várom a jövő évit.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk