KULT

Minden változás ellenére ismét a Művészetek Völgyében volt a nyár legfelhőtlenebb 10 napja

Sokan kritizálják, hogy ez már nem ugyanaz a fesztivál, mint régen. Igazuk van, de továbbra is meg lehet találni a klasszikus hangulatot, csak kicsivel jobban kell keresni. Szubjektív beszámoló.


A tavalyi Művészetek Völgye összegzésekor azt a tanulságot vontam le, hogy olyan volt, mintha ez egész járvány csak egy rémálom lett volna: a kihelyezett kézfertőtlenítőket leszámítva jóformán csak Lackfi János versimprói és a Momentán Társulat előadásai emlékeztettek arra, miről szólt az életünk a megelőző másfél évben.

Nos, a 2022-es fesztiválra még ennyi sem maradt, a koronavírus semmilyen formában nem jelent meg a 10 nap során. Bejött viszont új témaként a kata-szigorítás és a rezsiemelés – ezek előszeretettel bukkantak fel az imént említett programokon, de közel sem olyan mértékben, mint legutóbb a Covid. És ilyen kontextusban egyfajta szelepként sokkal inkább lehetett nevetni rajtuk, mint bosszankodni.

A másfél hét alapélménye ezen túlmenően is a végtelen felszabadultság volt, amit az óriási tömeg is visszaigazolt. Összesen 120 ezer látogatót vonzott a település, és a fesztivál történetében először a „megtelt” táblát is ki kellett rakni: csütörtökön nem kevesebb, mint 15 ezer fő váltott jegyet a programokra.

Hétköznap is olyan tumultus alakult ki, ami korábban csak a hétvégi napokon volt jellemző, alig akadt olyan helyszín, ahol ne zajlott volna naponta legalább egy, de inkább több telt házas program, már a délutáni órákban is. A Momentán Udvarban szokás szerint egy gombostűt sem lehetett leejteni, aki nem ért oda kezdés előtt legalább fél órával, aligha jutott neki ülőhely. De a Kaláka Versudvart, a Kőbánya Udvart, a vigántpetendi Poket Udvart, sőt még a Panoráma Színpadot is le kellett zárni időnként, mert egyszerűen nem fértek be többen.

A tavalyi cikkben hiányosságként említettem, hogy elég sok zenekar népszerűségét alulmérték a szervezők, így a közönség jelentős része nem jutott be a koncertjükre. Ez a probléma erre az évre jórészt megoldódott: a Ricsárdgír, az Aurevoir és a Carson Coma is átkerült a Panorámára (más kérdés, hogy utóbbiaknak itt is sikerült telt házat csinálniuk, ami nem kicsi bravúr). Azért így is akadtak még olyanok, akik simán nagyszínpadot érdemelnének, például a múltkor is említett Ivan & The Parazol, vagy a Platon Karataev, akik szintén teljesen megtöltötték a Kőbánya Udvart. Megismétlem a javaslatom: ideje lenne fixen napi három fellépősre bővíteni a Panorámát, bőven van annyi fiatal formáció, akik vagy már most rászolgálnak, vagy meg lehet előlegezni nekik a bizalmat.

Még egy kicsit a fellépőkről: ős-kapolcsosoknak zavarba ejtő fejlemény lehet, hogy egyre több olyan előadó bukkan fel a fesztiválon, akik korábban egyáltalán nem illettek volna bele az itteni programba, például Beton.Hofi, Dé:Nash, vagy a Kelemen Kabátban. Lehet vitatkozni arról, mennyire jó döntés ez, én úgy vagyok vele, hogy amíg nem kiszorítanak valakit, hanem új opcióként kerülnek be a programba, addig miért ne jöhetnének?

(Mondjuk arra lehetne figyelni máskor, hogy a Pest-Buda udvarban csutkára tekert hangerőn játszó Kelemen Kabátban ne szűrődjön át a szomszédos Momentánba, kvázi élvezhetetlenné téve az éppen zajló előadást.) Amúgy viszont a békés egymás mellett élés jegyében simán elkerülheti ezeket a fellépőket, aki akarja, és mehet helyettük a saját kedvenc helyeire. Ha pedig nekik köszönhetően egy új réteg is felfedezi a Völgyet – és ez határozottan így volt, nagyon sok fiatalt lehetett látni idén –, az a fesztivál fenntarthatósága szempontjából csak jó hír.

Ennek másik vetületével, miszerint „ez már nem ugyanaz a Völgy, mint régen volt” most nem szeretnék nagyon hosszan foglalkozni, mivel több korábbi beszámolómban is érintettem már a kérdést, sőt volt olyan is, amit egyenesen erre húztam fel.

Igen, valóban nagyon fájó, hogy a régi arcok közül csak maroknyian maradtak már, hogy zsinórban harmadik éve nem volt Kolics borudvar Taliándörögdön, hogy rengeteg hozzám közel álló zenekar is kiszorult, mert megszűntek a helyszínek, ahol korábban felléptek. Ugyanakkor 10 nap után most is pont ugyanakkora szomorúság öntött el amiatt, hogy haza kell menni, mint 6-7 éve, amikor a fentiek még jórészt adottak voltak.

Mert minden változás ellenére továbbra is meg lehet találni a klasszikus Völgy-hangulatot, ami miatt a nyaraim kötelező eleme lett a fesztivál, csak kicsivel jobban kell keresni. Ugyanúgy vannak éjszakai örömzenélések (még ha a hőskornál kevesebb résztvevővel is), ki lehet feküdni a taliándörögdi Klastromhoz nézni a csillagokat, végigröhögni a Momentán Udvar szinte bármelyik programját, vagy bekiabálni egy indokolatlan szót Lackfi Jánosnak, hogy írjon belőle verset. Persze megértem azt is, ha valakinek ez nem elég, de amíg a fentiek adottak, engem aligha tántoríthat el bármi a visszajárástól.

Hacsak az árak nem: sajnos a mindenhol jellemző óriási drágulás ezt a fesztivált sem kerülte el, meleg ételt jóformán sehol nem lehetett kapni 1800-2000 forint alatt, sőt 3000 forintnál drágább főételek is bőven akadtak. Az udvarok pultjainál a legolcsóbb sör 850, a borok decije 450-600 forint között mozgott.

Egyetlen versenyelőny maradt meg: szerencsére továbbra is be lehet vinni bármit a programokra (ha nem üvegben van), így aki szeretne, bevásárolhat előre a kisboltban. Nagyon remélem, hogy ezen a jövőben sem változtatnak, máskülönben valószínűleg sokan kényszerülnének lemondani a részvételről, vagy drasztikusan visszavágni a költségvetésüket.

A legizgalmasabb új programhelyszín idén a taliándörögdi Analóg Udvar volt, ahol napközben a kollódiumos fotózás rejtelmeibe avattak be. Bárki csinálhatott képet sörösdobozból rögtönzött kamera segítségével (ez már önmagában is komoly WTF-faktor), amit ott helyben elő is hívtak. Hasonlóan hiánypótló volt a vigántpetendi Poket Udvar, amit másodjára szerveztek meg, de most talán a tavalyinál is kiforrottabbra sikerült a programja. Itt lépett fel Grecsó Krisztián és Szabó Balázs, Agócs Márton és Kemény Zsófi, Beck Zoli és Szűcs Krisztián a Cseh–Csengey estjükkel, Vecsei Miklós és zenésztársai pedig Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegtek. Aki nyitott az irodalom és a zene találkozására, biztosan maradandó élményeket szerzett.

Meg kell még említeni a szintén másodjára megszervezett Völgyimprót, ami az Analóg Udvarhoz hasonlóan jó eséllyel pályázik a legemlékezetesebb napközbeni program címére. A Blue sPot zenekar és Bárth János mindennap más vendéggel kiegészülve zenéltek bő fél órát délután 2 órától (néha 4-től), a most épp Káli Kunyhónak nevezett egykori Gólya Udvarban.

A szalmazsákokon heverésző, vagy épp az asztaloknál társasjátékozó közönségnek egészen váratlan pillanatokban lehetett része, Csorba Lóci például egy Beatles dal után a Napfény járja át a szívem újra c. klasszikust vezette elő. De szerepelt az illusztris névsorban Jónás Vera, Premecz Mátyás, Fekete Jenő, Szirtes Edina Mókus, illetve Dióssy D. Ákos is.

Az időjárásra sem lehetett panasz szinte egyáltalán: bár kétségkívül megterhelő tud lenni a kánikula is, össze sem hasonlítható azzal, amikor a 10 nap nagy részében szakad az eső. Ezúttal szó se volt erről, egy második napon lecsapó vihart és némi napközbeni szemerkélést leszámítva megúszták csapadék nélkül a fesztiválozók. Program tudtommal egyáltalán nem maradt el emiatt, ami nagyon ritkán fordul elő.

Ezeket a sorokat már az Ördögkatlanból írom, aminek kapcsán egyre többen emlegetik, hogy olyan, mint Kapolcs volt, mielőtt „elromlott” volna – van, aki egyenesen úgy fogalmaz, ők viszik tovább az örökséget.

Valóban igaz, hogy a program itt jóval kevésbé hígult fel és egészült ki tőlem távol álló elemekkel az évek során. De mint fentebb írtam: a fájó veszteségek ellenére továbbra is megmaradt egy olyan mag, ami miatt sokkal nagyobb hiányérzetem lenne, ha otthon maradnék. Ezért írtam be a naptárba már a jövő évi időpontot is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk