KULT

Most akkor Johnny Depp vagy Amber Heard volt gázabb?

A Netflix új dokumentumfilmje nem ítélkezik, ránk bízza a döntést. Kérdéseket tesz fel.


Miután az HBO készített egy dokumentum-minisorozatot a témában, a Netflix is megcsinálta a saját verzióját, ami hiába lett információban gazdagabb, úgy érezzük, hogy jó lett volna még több információt kapni, még több értelmezést az ügyről. Valami fogódzót, hogy végre megértsük, pontosan mi történt Depp és Heard között. Ebben az ügyben semmi sem biztos, és most már az is elképzelhető, a film végén megmutatott egyik lezárt, majd felnyitott bizonyíték alapján, hogy talán még a résztvevők minimum egyike sem tudja pontosan, mi történt kettejük között. Vajon Depp valóban nem emlékezhetett utólag, mit művelt részegen előző nap? Igazak az ezt igazoló sms-ek? Többek között erre a kérdésre SEM tudjuk meg a választ.

Ami azért baj, mert ez a #metoo egyik fontos állomása volt, a Depp/Heard-per precedensként szolgálhatott volna. Mindkét fél megkapta a maga ítéletét - Heard a nagyobbat -, de újranézve a róluk párhuzamosan vágott vallomásfelvételeket, olyan, mintha két sérült egójú és személyiségű nagy gyerek játszmázna egymással, profi ügyvédi segítséggel.

Ez nem tett jót a #metoo-nak, és semmiképp nem tett jót Johnny Deppnek, sem Amber Heardnek - csak a médiának, illetve az influenszereknek, akik, ahogy a doksi sokszor exponálja, csak úgy dagasztották a követőtáborukat, miközben két híresség a szemük előtt teregette a szennyest. Ízléses buli volt, tényleg ezt figyeltük mindannyian, mint anno a gladiátormeccseket.

Az ügy összetett és annyi kérdőjel van benne, ami az elmúlt évtizedek sztárokkal kapcsolatos ügyeiben nem került elő. Minden lépéssel kapunk egy állítást, amitől csak még újabb kérdések merülnek fel az emberben, de választ ezekre már nem sikerül adni rá. Sajnos így épül fel valahogy az egész három részes dokusorozat, hogy soha nem érezzük azt, hogy elég rálátást kaptunk volna erre a kapcsolatra, hogy soha ne érezhessük, egészen pontosan mit is művelt ez a két ember egymással. Úgy tűnik, erre vállalkozni nem is lehet.

A dokumentumfilm nem törekszik egy saját narratíva felállítására, csupán egyetlen vonalon alakít ki saját véleményt, ami az ügy társadalmi és médiabeli megjelenése. Azt állítja, hogy nagyon erősen befolyásolta az ügy kimenetelét a médiahisztéria, de nem mond véleményt a két szereplőről. 

Sajnos az Amber-Johnny tragikomédia olyan összetett, hogy ez a három rész sem elég arra, hogy a néző át tudja látni, mi miért és mi után következett, a készítők pedig nem fektettek plusz munkát abba, hogy segítsenek tájékozódni az információk kupacai között. Nem tár fel összefüggéseket és nem végez plusz nyomozást az ügyben, amit egy jó dokumentumfilmtől elvárnánk, de a tárgyalás során előkerült tényekből sem mutat meg eleget.

Annyi azonban kristálytisztán lejön belőle, hogy Amber Heard a tárgyalássorozaton több olyan hibát követett el, ami miatt az esküdtszék bizalmát elveszthette, valószínűleg a saját hitelességét lerombolta, így pedig Amerikában szinte csak vesztesként jöhetett ki a történetből.

Az egyik bizonyítékról, egy korrektorpalettáról kiderült, hogy akkor még nem is volt forgalomban, amikor ők házasok voltak. Heard állítása szerint azt az alapozót használta arra fel, hogy eltüntesse a Depp által okozott külsérelmi nyomokat. Az is lehet, hogy ő tényleg használt ilyesmit ugyanattól a márkától és eltévesztette, de ezek után Ön, kedves olvasó, esküdtként könnyen elhinné ezt és akár a többi állítását? Az esküdtszék bizony nem hitt ezután neki. Akiről egy amerikai tárgyalás folyamán kiderül, hogy valamiben hazudott, akkor már nagyjából el is vesztette az esküdtek bizalmát. Amire ott nagy szükség van, mert ők döntik el, hogy kinek adnak igazat a perben. 

Aztán kiderült, hogy arról is hazudott, hogy a londoni perben nyert kártérítést már eladományozta jótékony célra - ez volt az a pont, ahol lehetett érezni, hogy kész, ez az ügy itt és most eldőlt. Ebből kimászni már képtelenség. És nem is sikerült neki. Hidegrázós végignézni ezt a lejtmenetet utólag is. Leginkább egyébként testbeszédelemző szempontból izgalmas a nézőnek a történet, aki látott már valós tanúvallomást elemző videót. Heard kétségtelenül rosszabb színész, mint a zseni Depp - akivel kapcsolatban, ha nagyon figyelünk, bizonyos pontokon szintén elbizonytalanodhatunk...

Heard a vele kapcsolatos bizalmatlanságot pedig tovább erősítette az is, ahogy előadta a vallomásait: olyan vehemens átéléssel tette, hogy elgondolkodtató volt, vajon színészkedik-e, vagy tényleg ekkora hatással van rá, amiről beszél.

A dokumentumfilm alapján az érezhető, hogy ezzel is inkább a bizalmatlanságot sikerült fokoznia. Johnny Depp pedig vagy ösztönből, vagy a csapata helyes tanácsára, de "profin" ellensúlyozta visszafogottan előadott vallomással: halkan beszélt, minimális mimikát használt, mégis lehetett érezni az érzelmeit. Pont úgy, ahogy a filmekben is jobban működik sokszor a visszafogott kommunikáció, a kevesebb több elve, amilyeneket például Robert De Nirótól ismerünk. Heard ellentmondásai teljesen elnyomták Deppel kapcsolatos kétes epizódokat - pl. a dokumentált az agresszív megnyilvánulásait - , amit aztán Depp és csapata meg is lovagolt a győztesként való viselkedésével.

Mindössze azzal kapcsolatban lehet a néző biztos a sorozat végére, hogy ez a kapcsolat nagyon–nagyon sok bántást és sérülést hordozott, és mindkét fél csak még sérültebben jött ki belőle. Hogy a végső döntés végülis igazságos volt-e, nehéz megítélni a film után is, mert továbbra is túl sok kérdőjel maradt a homályban. Az biztos, hogy Johnny Depp karrierje folytatódhat és Amber Heard karrierjének valószínűleg itt van vége. Hogy ez igazságos-e? Mennyire fair game a szinte fekete-fehér egy homályzónában?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk