KULT

Mocskos, véres, kegyetlen és csodálatos a Furiosa: Történet a Mad Maxből – az év akciófilmje

Az idén 79 éves George Miller nem egy szívbajos filmes: „röpke” kilenc évvel A harag útja után „máris” itt van a Furiosa: Történet a Mad Maxből, amelynek címe rögtön helyreteszi azokat, akik továbbra is Max Rockatansky figuráját várják. Mivel ez most nem az ő útja.


Amikor 2015-ben beszáguldott a mozikba George Miller negyedik Mad Max-filmje, A harag útja, a mozik népe egy emberként sikoltott fel örömében: végre egy bevállalós, emlékezetes, totálisan kattant és hihetetlen vizualitással s kaszkadőrmunkával megspékelt akciófilm! Már kilenc évvel ezelőtt is nagy dolog volt azt mondani egy mozgóképről, hogy: na, ilyet még nem láttunk. A harag útjára azonban joggal mondhattuk. Annyira kiemelkedő volt a műfaján belül, hogy még az Oscar-díjakat odaítélő akadémiai tagság is azonnal hozzávágott hat Oscar-díjat és további négy jelölést, köztük a legjobb film kategóriájában is. Abszolút megérdemelten. A posztapokaliptikus sci-fi-akció szubzsánere tehát új mérföldkövet kapott (de ha tágabb halmazt keresünk, pusztán az akciófilmé is), amiről rögtön tudtuk, piszok nehéz lesz nemhogy lepipálni, de még megközelíteni is.

A Furiosa azonban szintén gyors motorokat kapott. Ez a film előzmény és spin-off egyben, a fiatal címszereplővel a középpontban, akiről a franchise eddigi leghosszabb, két és fél órás játékideje alatt megtudjuk, hogyan lett Halhatlan Joe rettenthetetlen Imperátora.

A történet a gyermek Furiosával (Alyla Browne) és azzal a bizonyos Zöld Hellyel startol, amiről A harag útjában is annyit beszéltek, illetve a lány elrablásával, aki a totálisan őrült és kiszámíthatatlan, de ugyanakkor remek stratéga Dementus (Chris Hemsworth) motoros bandájához kerül. Dementus a bőség földjét keresi, és kap egy tippet, hogy a Vár egy ilyen hely: sok víz, sok zöld, van ott minden. Be is robognak rögvest Halhatlan Joe (Lachy Hulme) birodalmába, aki azonban nem szándékozik átengedni a tulajdonát, így Dementus elfoglalja a benzinkitermelő üzemet, Gázvárost, hogy Joe-val üzletelhessen, s egy ilyen barter folyományaként kerül Furiosa Joe-hoz. A leleményes lány aztán az évek alatt szépen-lassan felnő (Anya Taylor-Joy), és inkognitóban felküzdi magát a Pretoriánus posztig, azaz vezetheti a Hadivasat; ebben Pretoriánus Jack (Tom Burke) segít neki, akivel közel kerülnek egymáshoz. Furiosa szemei előtt azonban csupán egyetlen dolog lebeg: hogy bosszút álljon Dementuson mindenért…

A Furiosa másféle Mad Max-film, mint A harag útja. Minden bizonnyal szimpla utánérzésnek hatott volna, ha ezúttal is csupán egyetlen nap alatt játszó sivatagi üldözéséket és lélegzetelállító járműostromokat látunk.

A harag útja egyszerűbb történetvezetését ezért Miller és forgatókönyvíró-társa, Nick Lathouris egy szerteágazóbb, több karaktert mozgató és nagyobb időszakot átölelő sztorira cserélték le (a szkript állítólag már azelőtt megvolt, hogy nekikezdtek volna A harag útja forgatásának). S mivel a Furiosa pontosan ott ér véget, ahol A harag útja kezdődik, így a két film együtt válik a XXI. század egyik megkerülhetetlen mozgóképes mesterművévé.

De lássuk, mi mindent nyújt nekünk csupán a Furiosa. Nos, sok mindent. Ha néhány szóval kéne jellemezni: kemény, nyers, véres, villámgyors, koszos, gusztustalan, szikár, kíméletlen, epikus, izzasztó, fullasztó, imádnivaló. De akkor részletezzük is!

A világégés utáni sivár ausztrál terep (és most tényleg Ausztráliában, Új-Dél-Walesben forgatott még 2022-ben a stáb, A harag útjánál ugyanis annyi eső esett, hogy kizöldült a sivatag, így végül azt Afrikában, a Namib-sivatagban rögzítették) és a benne éhező, szomjazó, létminimumon tengődő, elállatiasodott emberek és a rajtuk uralkodó had- és önkényurak továbbra is egy olyan káoszvilág sakkbábúi, ami a Mad Max-filmek sajátja, és ebben a Furiosa sem marad alul a korábbi epizódokkal szemben.

Itt minden mocskos, undorító, a bűz valósággal átszakítja a mozivásznat. Nem lenne hát csoda, ha jövőre ismét Oscart érnének a látványtervek, a jelmezek és a sminkek.

Mivel előzményről van szó, természetesen feltűnik néhány ismert karakter A harag útjából, Furiosán kívül például Halhatlan Joe, Rictus Erectus (Nathan Jones), a Szerelő (Angus Sampson), az Emberevő (John Howard), Valkűr (a későbbi amazon még kislányként látható Dylan Adonis megformálásában) vagy a Skulófarm ura (Lee Perry). Sajnos A harag útja óta több színész nincs már köztünk, így például a Halhatlan Joe-t alakító Hugh Keays-Byrne (Lachy Hulme vette át tőle a maszkot) és a Skulófarm urát játszó Richard Carter sem (a 2019-ben, 65 évesen elhunyt színész kissé megfiatalított arcát digitálisan „deepfake-elték” rá Lee Perryre). De akad ugyanakkor visszatérő színész is, hiszen Josh Helman A harag útjában még a Rés nevű hadfiút játszotta, itt pedig már Halhatlan Joe egyik fiát, Scrotust.

Kapunk azért új játékosokat is, például a Pretoriánus Jacket (a film kevés szimpatikus szereplőjének egyikét) alakító Tom Burke-öt (Szuvenír, Mank, Élj!, A csoda), vagy Furiosa tűzrőlpattant anyját, Charlee Fraser (Imádlak utálni) alakításában. Színészi érdekesség továbbá, hogy Chris Hemsworth felesége, Elsa Pataky két szerepben is feltűnik: a vuvalinik tábornokaként, valamint Dementus egyik torzarcú pribékjeként.

Apropó, Chris Hemsworth. Meglepő, de üdítő döntés volt Millerék részéről őt megtenni főgonosznak. Dementusként Hemsworth igazán elemében érezte magát az egyébként jól megírt figura méretes szakálla, betört orra és műfogai mögött. Ha kell, ripacskodik, ha kell, tör-zúz, időnként pedig moralizál, és ilyenkor nem is mond hülyeségeket.

Dementus igazán gyűlölnivaló, és ebben nagy szerepe van Hemsworth-nek, legalábbis korábban nem gondoltuk volna, hogy egy csatában valaha Halhatlan Joe-nak fogunk drukkolni, és hogy George Miller elő tud jönni egy nála is aljasabb gazemberrel, de sikerült.

Természetesen Anya Taylor-Joyról is érdemes regélni, aki kábé a film harmadánál csatlakozik be az eseményekbe (addig Furiosát gyerekként látjuk), és van nagyjából 30 sornyi szövege az egész filmben. Vagyis neki ezúttal a jelenlétével, a kisugárzásával kellett elnyernie a szimpátiánkat, és el is nyeri azt, hiszen egyszerre hiteles, kemény, dühös és érzékeny, párbeszédek nélkül pedig mindezt átadni nem könnyű feladat. Taylor-Joy azonban méltó örököse a Charlize Theron által zseniálisan bemutatott karakternek.

A 18-as karika egyébként ezúttal nem megalapozatlan, a Furiosa: Történet a Mad Maxből egyértelműen a franchise legvéresebb és leggyomorforgatóbb része, de hát érthetően e tekintetben is emelni kellett a téteket. A nyers és durva képsorok azonban nem ugranak le erről a mocskos világról, amelyben azért a fent felsorolt adalékok mellett továbbra is az akciók jelentik a legfőbb csáberőt.

Ezen a téren pedig a Furiosa egészen elképesztő. Egyértelműen a konvojos-motoros-repkedős üldözés a csúcs (78 napon át forgatták ezt a 15 perces szekvenciát), de a skulófarmos menekülés is bizton beírja magát a filmes akciójelenetek nagykönyvébe.

Ha valamivel támadni lehet a Furiosát, az maximum az, hogy eléggé tömény, túl sok mindent próbáltak Millerék belegyömöszölni a játékidőbe, és így hiányzik belőle A harag útja letisztultsága (bár ez érdekes jelző a Mad Max világában). Ez azonban megbocsátható, hiszen 2024 minden bizonnyal legjobb akciófilmje pereg a szemeink előtt, amely annyira letaglózó, hogy nem lenne meglepő, ha a nézők egy emberként lélegeznének fel a végefőcím alatt. A harag útját nem éri utol, de ott repeszt néhány méterrel mögötte.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk