„Mocskos egy feladat ez” – kibeszéletlen magyar sorsról forgatott filmet Nagy Dénes
A mozikban a Berlinálén Ezüst Medve-díjat nyert Természetes fény, ami akkor üt igazán, ha úgy ülünk be rá, hogy félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos elvárásainkat.
Mocsaras, havas erdei úton katonák vonulnak. Semmibe révedő tekintetek, vállakon lóbált fegyverek és megfeketedett ujjak között szorított cigarettacsonkok villannak fel a téli szürkeségben, majd a sáros egyenruhában menetelő, elcsigázott testeket pásztázó kézikamera megpihen egy arcon. Semetka István alhadnagyén (Szabó Ferenc), akiről anélkül tudjuk, hogy ő lesz a főszereplő, hogy egyetlen szót szólna. És valóban: az ő nézőpontjából látjuk majd az eseményeket, rajta keresztül, vele együtt kell megtalálnunk a fogódzókat a megfoghatatlanban, az értelmet az értelmetlenségben. De ne szaladjunk ennyire előre.
A tábori fotósként is alkalmazott Semetka egyike annak a 90 ezer magyar honvédnak, akiket a második világháború közepe táján abból a célból vezényeltek a németek által megszállt szovjet területekre, hogy kiiktassák az erdőben és a falvakban bujkáló partizánokat. Mocskos egy feladat ez, ilyet nem választ magától az ember, ahogy szülőföldet sem, de a parancs az parancs, és Semetka jó magyar hazafi. Ebben a csúfos történelmi pillanatban pedig az a jó magyar hazafi, aki kiszolgálja a német érdekeket, vagyis tevőlegesen asszisztál egy megveszekedett pszichopata népirtásához és világuralmi törekvéseihez.
A második világháború magyar hadiveszteségeivel kapcsolatban mindenkinek kapásból beugrik a Don-kanyar, de arról a közel százezer honvédről, akiket a németek által elfoglalt szovjet területekre küldtek partizánokra vadászni, egészen a közelmúltig nem illett beszélni.
Azokról a magyar katonákról, akik a mai Ukrajna területén fekvő brjanszki erdőben és környékén felsőbb utasításra, válogatott kegyetlenséggel irtottak ki komplett falvakat asszonyostul, gyerekestül a bárhol megbújni képes ellenség rajtaütéseitől rettegve.
A csendet Závada Pál törte meg Természetes fény című regényével, amit sokan a huszadik század magyar sorstörténetét feldolgozó szépirodalmi művek egyik legjobbikaként tartanak számon. A Závada-kötettel majdnem egyidőben, 2015-ben jelent meg Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve, ami történetírásunkban elsőként számol be hazánk fiainak a szovjet partizánháborúban és az ukrajnai népirtásban vállalt szerepéről töredékes forrásokra, hadinaplókra, visszaemlékezésekre és periratokra támaszkodva.
Nagy Dénes, aki dokumentumfilmek és fesztiválgyőztes kisfilmek (Együtt, Lágy eső) után érkezett meg első nagyjátékfilmjéhez, erre a két hiánypótló munkára támaszkodott a Természetes fény forgatókönyvének megírásakor. A sok évtizedet felölelő Závada-regény egyetlen, de talán legfontosabb momentumát emelte ki, történész szakértőnek pedig magát Ungváryt kérte fel. A rendező egy maroknyi magyar honvéd partizánvadász ténykedésének azt a néhány napját dolgozza fel, amik kezdetben lényegében eseménytelenül telnek, hogy végül egy olyan megrázó fordulatban csúcsosodjanak ki, ami visszavonhatatlanul változtatja meg a főszereplő Semetka hátralévő életét, és kérdőjelez meg számunkra is sok mindent, amit eleink második világháborús részvételével kapcsolatban tudni véltünk.
Bravúros a rendező részéről ennek a feszültséggel teli eseménytelenségnek a bemutatása, az ehhez tökéletesen idomuló, hiteles képi világ megteremtése pedig a két állandó alkotótárs, Dobos Tamás operatőr (Apaföld, Genezis) és Ágh Márton látvány- és jelmeztervező (Drakulics elvtárs, Szelíd teremtés – A Frankenstein terv) munkáját dicséri. De hogy igazán átélhetővé váljon számunkra ez a bravúr, meg kell ismernünk ennek a mozgóképnek a sajátos törvényszerűségeit.
Mert a Természetes fény akkor üt igazán, ha félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos dramaturgiai elvárásainkat.
Itt nincs mindentudó elbeszélő, aki vezeti a nézőt, csak egymással átfedésbe soha nem kerülő nézőpontok vannak és egy sor kérdés, amire nem kapunk egyértelmű válaszokat. Ebből a történetből hiányoznak a szó megszokott értelmében vett hősök is, erre pedig nagyon jól ráerősít az az alkotói döntés, hogy csupa itthon ismeretlen vagy amatőr színészt látunk, akik ízes tájszólással beszélnek, már ha beszélnek egyáltalán.
Ebben a filmben nem világos, hogy ki a rossz és ki a jó, ki az üldöző és ki az üldözött. Nem tudni, hogy a vétkes valóban vétkes-e vagy ő maga az áldozat. A falubeliek lehet, hogy nem tudnak semmit, de meglehet, hogy tényleg partizánokat bújtatnak a padláson. Pont ilyen lehetett ez a háború, és éppen ezért remek film a Természetes fény, ami nem megérteni, hanem megérezni segít ezt a földi poklot. Egy posztmodern regény posztmodern feldolgozása, egy jellegzetesen huszadik századi magyar sorstörténet átláthatatlan motivációkkal és néma hősökkel. Egy figyelemreméltó elsőfilm egy európai szintű magyar rendezőtől.
Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula
Mocsaras, havas erdei úton katonák vonulnak. Semmibe révedő tekintetek, vállakon lóbált fegyverek és megfeketedett ujjak között szorított cigarettacsonkok villannak fel a téli szürkeségben, majd a sáros egyenruhában menetelő, elcsigázott testeket pásztázó kézikamera megpihen egy arcon. Semetka István alhadnagyén (Szabó Ferenc), akiről anélkül tudjuk, hogy ő lesz a főszereplő, hogy egyetlen szót szólna. És valóban: az ő nézőpontjából látjuk majd az eseményeket, rajta keresztül, vele együtt kell megtalálnunk a fogódzókat a megfoghatatlanban, az értelmet az értelmetlenségben. De ne szaladjunk ennyire előre.
A tábori fotósként is alkalmazott Semetka egyike annak a 90 ezer magyar honvédnak, akiket a második világháború közepe táján abból a célból vezényeltek a németek által megszállt szovjet területekre, hogy kiiktassák az erdőben és a falvakban bujkáló partizánokat. Mocskos egy feladat ez, ilyet nem választ magától az ember, ahogy szülőföldet sem, de a parancs az parancs, és Semetka jó magyar hazafi. Ebben a csúfos történelmi pillanatban pedig az a jó magyar hazafi, aki kiszolgálja a német érdekeket, vagyis tevőlegesen asszisztál egy megveszekedett pszichopata népirtásához és világuralmi törekvéseihez.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
