Atombombát hatástalanítani könnyes szemmel – értéktelen giccsel van teli a Mission Impossible: Utóhatás
Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy egészen a közelmúltig rajongója voltam a Mission: Impossible-filmeknek, kiváltképp a Brian De Palma által rendezett 1996-os első résznek. Imádtam az 1960-as évek kémfilmjeit idéző könnyed hangulatot, a gumimaszkos átveréseket, a röhejességig bonyolított történetet és az aprólékosan kidolgozott nagyjeleneteket – ezeken a filmeken érezni lehetett, hogy óriási lelkesedéssel csinálták őket.
Nem véletlenül, a Mission: Impossible ugyanis Tom Cruise sztár/producer pet-projektje: Cruise még kisgyerekként szeretett bele a CBS 1966 és 1973 között futó klasszikus tévésorozatába, majd amikor szupersztárrá vált Hollywoodban, mindent megtett azért, hogy filmadaptációt készíthessen belőle. 1996-ban aztán saját produceri felügyelete alatt vált valóra az álma, a gigasikert arató első részt pedig az elmúlt 22 évben öt további epizód követte.
Bár a filmek színvonala nem volt éppen egyenletes, a franchise mégis meg tudta őrizni frissességét,
elsősorban annak köszönhetően, hogy Cruise sokáig minden egyes epizódot más rendezőre bízott. Egészen más élményt jelentett De Palma (a későbbi epizódokhoz mérten) lassabb sodrású, feszült kémthrillere, John Woo faltól falig akciófilmje vagy éppen Brad Bird habkönnyű kalandja.
Ahogyan azonban egymást követték az újabb és újabb filmek, a franchise szépen lassan irányt váltott: megszabadult az eredeti tévésorozat szerkezetét mímelő, precízen felépített betörésszekvenciáktól, és egyre inkább hajmeresztő kaszkadőrmutatványok füzérévé vált. A filmek legnagyobb marketingfogása ma már az, hogy az idén 56 éves Tom Cruise – kora Jackie Chanjeként – saját maga vállalja az egyre életveszélyesebb mutatványokat: az Utóhatásban például tényleg kiugrott egy hétezer méteres magasságban haladó repülőgépből, és tényleg ő vezeti a helikoptert a filmvégi üldözés során.
Nagyon vegyes érzésekkel ültem végig az Utóhatást: egyfelől az akciójelenetek tényleg lélegzetelállítóak, és nagyon örülök annak, hogy a szuperhősfilmek korában egy ennyire old school akciófilm is képes robbantani a mozikasszáknál, az élményt azonban számomra agyonnyomta a sok szempontból nagyra törő, a létfontosságú fordulópontokon azonban nagyon színvonaltalan megoldásokkal élő forgatókönyv. Félreértés ne essék, az agyatlan akciózást is lehet művészi szinten űzni, de meggyőzően csak akkor, ha az alkotók ezt nyíltan fel is vállalják. A sorozat író-rendezőjévé avanzsáló McQuarrie azonban nem elégedett meg ennyivel:
az Utóhatással nem kevesebbre vállalkozott, minthogy tragikus hőst faragjon Ethan Huntból.
A felvetés alapvetően nem rossz: hősünk azért nem lehet a harmadik etapban hátrahagyott feleségével, mert újra ás újra meg kell mentenie a világot. Muszáj tovább csinálnia, hogy összetartsa az IMF-et, muszáj tovább küzdenie az ártatlanok életéért, muszáj 50+ évesen is helikopterek oldalán lógva hadakozni a gonosztevőkkel, mert ha leállna, nem lenne más, aki átvegye a helyét. Kvázi akaratlan szuperhős ő, aki mindennap megküzd a világunkért, miközben csak a családi fészekre vágyna.
A gond csak az, hogy az alkotók minden figyelmüket a - valóban lenyűgöző - akciójelenetekre összpontosították, a dramaturgiai finomhangolásra pedig már nem maradt energia, holott McQuarrie annak idején éppen egy elképesztően csavaros forgatókönyvvel (Közönséges bűnözők) robbant be a köztudatba. Szörnyen kínos jelenetekkel próbálják elhitetni velünk, mennyire önfeláldozó is ez az Ethan Hunt nevű ember: jobb esetben bajba sodort ártatlanok előtt esedezik a bocsánatért (lásd a rendőrnő nagyjelenetét), rosszabb esetben könnyes tekintettel adnak elő róla nagymonológokat sokat látott bajtársai. Az értéktelen giccs még a fináléra is rátelepszik, a szereplők egy atombomba hatástalanítása közben is elmorzsolnak néhány könnycseppet.
Elsősorban emiatt nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a Mission: Impossible legújabb része sokkal jobb film is lehetett volna, ha visszavesznek a fapofából, és rövidítenek egy keveset az – egyébként feleslegesen hosszú – játékidőn. Minden tiszteletem Tom Cruise-é, amiért életben tartja ezt a franchise-t, de
jó lenne, ha a következő részt nem csak a konkurencia hiánya miatt emelné piedesztálra a nemzetközi filmkritika.
A film előzetese:
