KULT

„Mindig oka van annak, ha mások dalait éneklem” – Müller Péter Sziámi találkozásai

Seress Rezső hagyományát eleveníti fel október 25-én az Akácfa utcai Kispipa vendéglőben Müller Péter Sziámi és Szakcsi Lakatos Béla Pianissimo! Duója. A költő-előadóművészt régi érzelmi-alkotói kapcsolat fűzi a legendás dalszerzőhöz.


Ez az est azonban csak a kezdet egy új közösségi/szórakozóhely kialakításában. Az innen kiinduló beszélgetésünkben, amelyre Sziámi kertjében került sor, sokfelé kitekintettünk.

- Seress Rezső alakja régóta foglalkoztatja a művészeket. Neked mit jelent az ő öröksége?

- Egyre inkább nyilvánvaló lesz számomra, hogy nekem a dalok vannak az életem központjában. Pedig későn kezdtem el dalokat írni és énekelni, olyan korban, amikor mások már abbahagyják. Nemrég kezembe került egy több évtizeddel ezelőtti Magyar Narancs, amelyben címlapinterjút csináltak velem, és azt a mondatot emelték ki, hogy „Seress Rezső szeretnék lenni”. Már akkor is úgy éreztem, hogy bizonyos szint felett egy dal a legnagyobb sűrűség közepe. Költő vagyok, három éves korom óta írok verseket, 11 voltam, amikor elvittek Weöres Sándorhoz, aki a család barátja volt, tőle is kaptam biztatást. A versben is az izgatott, hogy az ember prózában beszél, de "költőien lakozik benne a lélek.".

Tavaly fordítottam Leonard Cohen dalait és interjúit és az egyikben ezt mondta: „Oda kell menni a dalokért, ahol vannak.”

Ez alaphangon érvényes az egész rock-jelenségre, az „art-rock” műfaj, amelybe belekeveredtem, alapvetően erre épül. Seress Rezső egészen speciális figurája ennek a történetnek. Igaz, hogy hozza ezt a melankolikus, szerelmi csalódásos hangulatú „városi folklórt”, de ő valójában „rocker” volt.

- ????

- Mondanivalóját, életvitelét, attitűdjét tekintve, feltétlenül. A Szomorú vasárnap úgy született, hogy Jávor László rendőrségi riporter szinte kényszerítette, hogy zenésítse meg a versét, Seress pedig írt belőle egy világslágert. Világválság volt, rengetegen lettek öngyilkosok, Jávor, mielőtt a tudósításhoz lefényképezte őket, a holttestekre helyezte a Szomorú vasárnap kottáját. Rögtön elterjedt, hogy ez „az öngyilkosok himnusza”. Ez az óriási átverés bejárta a világsajtót. Egy hét múlva már Párizsban is címlap-sztori volt. Ezt követően 140-en dolgozták fel, több tucat nyelven. Ha belegondolsz, egy vacak sláger is meg tud mozgatni százezreket, ezen sírnak, zokognak, veszítik el a szüzességüket. Számomra mindig rejtély volt, hogy egy dal miért tud ekkorát ütni? Három-négy perc, viszonylag illékony anyagból készül, az előadók sem mindig a legkifinomultabb művészek. Emiatt kötöttem ki itt, Seress pedig elfoglalta kiemelt helyét nálam. Rendeztem is az édesapám írta, Szomorú vasárnap című darabot itthon és Amerikában, és éneklem a dalait. Seress átírta Jávor bugyuta szövegét ugyan, szintén a kor romantikus nyelvezetében, de ott van benne a háború utáni világkép: „Meghalt a Földön az emberi szeretet.”

Akkor ez is egy közhely volt, de megtalálni egy olyan közhelyet, amivel a dolgok közepébe nyúlsz, és nem lehet elhasználni, mindennél nehezebb.

Seresstől származik minden idők legjobb bemondása: „Fizetek, Főúr, volt egy feketém – és egy életem, amit elrontottam én.” Nagyon tudta, hogy mi az, hogy dal, miközben nem tudott se zongorázni, se énekelni. „Balkézzel írom, jobb kézzel zongorázom a dalaimat” – mondta.

- Csak ennyi lenne a Szomorú vasárnap titka?

- Felesége elmondása szerint Seress dühösen ült le a zongorához, hogy mit csináljon ezzel a gyatra szöveggel. És ebből az indulatból kijött egy feszült, a maga nemében egyedi dallam. Ehhez hasonlót nem lehet írni, Seress őstípust teremtett, a legjobbat tette, ami ennyi hangból kihozható volt. Rengeteg érzelmet és nagyon mély genetikát rakott bele, sok-sok nemzedékre visszagyökerező tartalommal. Vannak dalok, amelyek minden érzelmi helyzetre alkalmasak, szakításra, elutazásra, halálra. Én egy ilyent írtam: a Kicsi, kicsiszolt követ.

Emlékszem, hogy 1991-ben az MTK-pályán David Bowie előzenekaraként lépett fel a Sziámi. Elképesztő volt, hogy ezt a nagyon bensőséges szerelmes dalt 20 ezer ember énekelte. Ilyen az, amikor a nagyon személyes válik nagyon közösségivé.

- És a világhírűvé vált dalszerző még a VII. kerületből sem szívesen tette ki a lábát…

- Kedvenc Seress-dalom a Hiába van palotád Budán. „Hiába van palotád Budán/Pestre jársz a boldogság után/Feledni hiába akarod/A ligeti korhadt fapadot”. Amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, volt egy parlamenti nyílt nap. Engem is meghívtak erre, Ranschburg Jenő és Heller Ágnes között elmondhattam néhány mondatot. Aztán volt egy kis koncert a Parlament lovagtermében, Tokody Ilona, Zorán meg mi léptünk fel. Ott ültek a képviselők talpig nyakkendőben, aranyozott karszékekben. Én pedig nagyon vadul elénekeltem ezt a dalt, és láttam a szemekben, hogy mindenki végiggondolta az életét…

- A Kispipa meghívása tehát jó címre érkezett Hozzád.

- Megkerestek azzal az ötlettel, hogy szeretnék, ha a Kispipa kultúrhely is lenne, nem akarnék-e ott egy klubot csinálni. Kitaláltam a csütörtöki napot, mindig tetszett, hogy ez a hét „legrohadtabb napja”. Szakcsival csináljuk a nyitóestet, mert ő szívesen vesz részt különleges atmoszférájú „bulikban”.

Korábban három évig működtettem a „Songwriters’ Club”-ot, „Ahol a dalok születnek” volt a szlogenje. Ez úgy működött, hogy az akkori Sziámi zenekarnak kiadtuk: minden héten írunk egy új dalt – ebből lett a két utolsó nagylemez Gasner János halála előtt – másrészt minden héten odavittünk egy-két költőt és zenészt, és összehoztuk őket. Két nagy előadást is csináltunk belőle, egyiket a Tivoli Színházban, a másikat a Szépművészeti Múzeumban a Van Gogh-kiállítás záróakkordjaként.

Azóta sok minden történt ebben a műfajban, a Rájátszástól a Slam Poetry Budapestig, aminek aktív résztvevője és az OB-k rendszeres helyezettje voltam. Szeretném, ha tudnák az emberek, hogy a Kispipa barátságos hely, amelyben értelem, szellem is mozog, nyugodtan ennének-innának közben– ez Seresst sem zavarta – és itt mutatnám be az új dalaimat, verseimet, hoznék vendégeket, fiatalokat, öregeket, akiknek aznap van kedvük bejönni.

- Lehet, hogy a Kispipa is beilleszkedik a romkocsmák világába?

- Minden hely megpróbál valamilyen karaktert csinálni magának. A VII. kerületben egy négyzetméterre jutó vendéglátóipari egységek száma soha nem látott sűrűséget mutat. Ha e karakter mellett jó a konyha – köztudott, hogy a Kispipát Rosenstein Tibor főszakács idején sikerült igazán felfuttatni, akié ma Budapest legjobb vendéglője – és megfizethető, az sokat segíthet. Még nem tudom, hogy miből kell azt a koktélt kikeverni, ami a vendégeknek és az én számomra is izgalmas lesz. Remélem, lesz egy hely, ahol az asztaloknál érdekes, kedves emberek ülnek, akikkel lehet beszélgetni, verset mondani, énekelni. Egyre kevesebb ilyen van, számomra az etalon a Nyitott Műhely, amit Finta Laci lelke tart egyben.

- Pályád során már többször is vállaltál értékőrző szerepet olyan költők, dalszerzők megszólaltatásával, akik időtlenné váltak, de tovább kell őket vinni.

- Mindig oka van annak, ha mások dalait éneklem. Az első a Joy Division volt. 1980-ban, akkortájt, amikor az énekes-költőjük Ian Curtis meghalt, megkeresett Csányi Attila barátom, hogy csináltak egy zenekart, két hét múlva lesz koncertjük, de még nincsenek szövegeik, írjak nekik. Megismerkedtem Menyhárt Jenővel, kitaláltuk az URH zenekarnevet, és egy hét végén megírtunk 14 dalt. Jenő azt mondta, hogy énekeljem is el ezeket. Így kezdtem rock-pályafutásomat, addig filmrendező szerettem volna lenni. Azóta rengeteg dalt írtam, nemcsak saját formációimnak, hanem másoknak is, az Üllői úti Fuck-tól Koncz Zsuzsáig. Az URH azonban csak fél évig működhetett. Akkoriban történt, hogy nagyon beteg voltam, és meglátogatott egy barátom, hozott egy osztrák újságot, amelyben azt írták, hogy az URH a legjobb kelet-európai zenekar, amit valaha hallottak, és megdöbbentő, hogy az énekes hangja mennyire hasonlít Ian Curtisére. Egy beteg hallucinációm során ő megjelent nekem, és azt mondta: nagyon bánja, hogy kinyírta magát, és jó lenne, ha szólnának valahol a dalai.

Ezután találtuk ki Gasner Jánossal, hogy csinálunk egy Joy Division-programot, amit a MERSZ Galéria megnyitóján, egy régi szenespincében adtunk elő. Lehetett valami az osztrák újságíró megállapításában, mert éppen Joy Divisiont hallgattam, amikor a lányom bejött, és azt hitte, hogy én énekelek… De metafizikai értelemben tényleg közel állunk egymáshoz, ahogy énekelt, és amiket leírt. Kevésszer mondom valamire, hogy szívesen írtam volna én is… 2009-ben volt Budapesten egy holland fesztivál, amelyen bemutatták a Joy Divisionről szóló filmet. Az A38-on játszottuk el a programot egy alkalmi formációval, amelynek Isolated volt a neve, Szakcsi zongorázott benne – vele adtunk elő ketten Joy Division-dalokat, még Londonban is – a többiek rock-zenészek voltak. Volt egy tucatnyi koncertünk, köztük egy igen sikeres a Szigeten, de végül is nem akartam „tribute”-zenekart, és nem is akartam lefordítani a dalaikat, mert egyrészt lehetetlen, másrészt pedig baromira élveztem, hogy rá lehet állni arra a frekvenciára eredeti nyelven.

- Seress Rezső többször is felbukkant az életedben.

- Seresst még láttam gyerekkoromban, mert Édesapám elvitt a Kispipába. Amikor rendeztem a darabot, megismertem az összes dalát. Pillanatok alatt megragadtak a fejemben, állandóan ezeket dudorásztam. 2002-ben jött az ötlet, mi nyissuk meg az Erzsébet téri félbehagyott építkezés helyén nyílt Gödör-klubot egy Seress-esttel az Őszi Fesztivál keretében. A nagyszerű táncosnő Juhász Katával kitaláltuk azt a performance-ot, hogy minden szám után a kupicától az aranyhal-üveggömbig egyre nagyobb pohár italt hoz be, újabb és újabb karakterekben és táncokkal.

- És Leonard Cohen volt a harmadik.

- Megkeresett az Élet Menete nemzetközi alapítványnak a vezetője, Gordon Gábor miután Jávori Fegyával megírtuk nekik a Soha többé soá! című dalt, hogy játsszunk az ő éves nagy koncertjükön a Dohány utcai Zsinagógában. Eszembe jutott, hogy készült korábban egy magyar nyelvű Cohen-CD, amelyen többen fordítottuk és énekeltük a dalokat. Enyém volt a címadó dal, A vendégek (The Guests). Ebből az anyagból alakult ki önálló Cohen-estünk, ami egyszeri eseménynek indult, de azóta is sokat játsszuk az And Friends formációval. 2016. november 6-án dupla koncertünk volt belőle a Budapesti Kongresszusi Központban, és a délutáni előadás után tudtam meg, hogy meghalt Kocsis Zoltán. Nagyon szerettem őt. Este a felvezetésben megkértem a közönséget, hogy ne álljon fel egy percre, csak gondoljon Kocsis Zoltánra. Aztán arról beszéltem, hogy mindannyian nagyon örülünk Bob Dylan Nobel-díjának, mert ez a rock and roll apoteózisa, de ha benne lettem volna a bizottságban, én alighanem Cohennek adom. És másnap reggel Leonard Cohen is meghalt.

- A 80-as évek független zenészei egy különleges társadalmi közegben működtek, igény volt rájuk. Sokan, Menyhárt Jenőtől Víg Mihályig, ma is színpadon vannak, utánpótlás azonban nemigen látszik.

- Amikor meghallottam, hogy „alternatív” vagyok, nagyon csodálkoztam, mert én abszolút nyitott vagyok, semmilyen műfaj-gyűlölet nincs bennem, egy dal legyen jó, teljesen mindegy, hogy hol, kitől hangzik el. Egyszer csak kisült, hogy anélkül, hogy engem bármennyire is érdekelt volna a politika, elkezdett elterjedni: én vagyok az, aki a legmerészebben szól hozzá a való világhoz, meg hogy „ellenzéki” vagyok. Én nem valami ellen szeretek lenni, hanem valamiért. Aztán amikor már nagyon kergettek a rendőrök, nem engedtek bennünket koncertezni, meg a Kontroll Csoportnak meg kellett változtatni a nevét, más dimenzióba kerültünk. Zenei műfajból életvitel lett.

Az én attitűdöm szemernyit nem változott azóta.

A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok se liberális, se konzervatív, se alternatív, se jobbos, se balos. Az összes kerek eszmerendszert hülyeségnek tartom. Úgy raktam össze az életemet, hogy mindenből, amit igaznak éreztem és vonatkoztatható rám, azt megpróbáltam megvalósítani.

Más kérdés, hogy akkor gyarmat voltunk, és amikor megírtam a Nagy testvér című számot, a BM-sek rohantak be a Színművészeti Főiskolára, hogy engem azonnal rúgjanak ki. Az a dal a halálról szólt, ők meg azt hitték, hogy a Szovjetunióról. A Kék fényt, ami az ilyen című tv-műsor vezetőjéről, Szabó Lászlóról szólt, nem politikai érdeklődésből szedtem dalba, hanem láttam a műsort, és iszonyúan undorodtam a pökhendiségétől, korlátoltságától, az egész kisugárzásától. Egész életemben a szépet, az igazat kerestem, és ha valami ordítóan ronda volt és hazug, akkor az beleszüremlett a dalokba… A tematikám nem „közéleti” volt, hanem „közérzeti.” Mindig rengeteg emberrel beszélgettem, és ami belőlük jött, meg belőlem és a kozmoszból, az bekerült.

Úgy vélem, hogy aki önálló, szabad alkotó, az többnyire mind így dolgozik. Hogy van-e erre igény? A Müller Péter Sziámi and Friends-et azért hoztuk létre Kirschner Péter kollégámmal, mert úgy gondoltuk: az URH-Kontroll-Sziámi repertoárt valakinek játszani kellene. Ezek erős dalok és a mai napig be vannak tiltva a médiában. Furcsa módon nincs az a rendszer, ami ezt kibírja. Repertoárunk felét adják a régi dalok, közben már a negyedik új lemezen dolgozunk. És azt vettük észre, hogy egyre többen járnak a koncertjeinkre: megtöltöttük az A38-at, a Dürer-kertet, a Kobucit. Megszülettek olyan új, „közérzeti” dalok, mint az Államosítani kéne vagy a Tézisek a kultúráról, de olyan magánéleti-lelki játékok is, mint a Cukortükör, A vágy pengéjén, vagy az Ezt a dalt egy másik nőnek írtam. A Kobuciban láttam, hogy az első sorban középiskolás- és egyetemista korú fiatalok állnak, de ott vannak azok is, akik velünk nőttek fel.

A csúcs az volt, amikor Badacsonyban játszottunk a Kultkikötő sorozatban. Felhívott egy csodálatos ember, a Magyar Televízió legendás főgyártásvezetője, Lénárt István. Már akkor „Papinak” hívtuk, amikor főiskolás voltam. Bejelentette, hogy eljön a koncertünkre. Felhívtam édesanyámat, aki megadta neki a telefonszámomat, és ő árulta el, hogy 101 éves… Tehát ma is van egy érzékenyebb, más fajta igénnyel zenét hallgató réteg Magyarországon, amelyhez még szólunk. Amíg megvan az izmom és a kedvem hozzá, csinálom.

- És utánatok?

- Ma az átlag sokkal jobban zenél, mint amikor mi kezdtük. De a többség keresi az identitását. Nekünk nagyon könnyű volt, mert volt az országban egy átláthatóan szar élethelyzet, és nem kellett gondolkodni, jöttek rá a jobbnál jobb gesztusok. Itt voltak az oroszok, volt, aki vigyázzba állt, volt, aki öngyilkos lett. Ma „multikulti” van, de sokkal erősebb a fősodor jelenléte, mert abban a kenyérharcban, amelyben a kereskedelmi rádiók vannak, és amellyel kényszeresen konkurálni szeretne a közszolgálati média, óhatatlanul a legrosszabb zenék kerülnek a felszínre. A régi slágerek között azért sok minőségi volt… Senkit nem akarok megbántani, de az a szakszerű nyervogás, arra az ócska, közepes diszkóra, amilyent ma „írni kell”, egyszerűen nevetséges.

Az utánunk következők közül számomra a Hiperkarma izgalmas, és mostanában figyelem az AZur zenekart, akik amint feltűntek, rögtön megnyerték az országos tehetségkutatót, de nem voltak hajlandók televízióba vonulni, tehát ugyanolyan hátránnyal indulnak, mint annak idején mi…

Olyan lendületű zenekar, mint a Kontroll, a Bizottság, vagy az Európai Kiadó nem tűnt fel mostanában, ami nem baj, mert a kor sem olyan. Nem tudnák hová tenni az emberek.

De abban a pillanatban, hogy nem marad más alternatíva, mint hogy trollkodsz, kommentelsz a neten, és hogy egy átlag kamasz figyelmének kitartása brit kutatások tükrében ugyanannyinak mutatkozik, mint egy aranyhalé, összevetve azzal, hogy a mérvadó sajtó tere különböző okokból beszűkül, lehet, hogy megint jelentőségük lesz az értelmesebb, egyedibb daloknak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk