KULT

Mindig fontosabbnak tartottam saját magamnál azt, amit csináltam – beszélgetés Földes László Hobóval életmű-koncertje előtt

„Hetvennégy éves koromra megértem, hogy ismét munkahelyem van” – ezzel a hírrel fogad Földes László Hobo a Nemzeti Színház művészbüféjében. Február 1-től hivatalosan, színészi státusban a társulat tagja lett abban a teátrumban, ahol előadóművészként évek óta játssza darabjait, önálló estjeit.


Pedig valójában nem ez a hír beszélgetésünk kiinduló pontja, hanem a március 30-i „Viharban születtem” című életmű-koncertje, amelyre a Papp László Arénában kerül sor.

Életmű-koncert? Ilyesmit olyankor szoktak tartani, amikor egy pálya lezárul. Erről azonban Hobónál szó sincs, összegzésről azonban annál inkább.

-Olyan előadásom, amelyen a költészetet, a színházat és a zenét összekapcsoltam, még nem volt soha. Sokan talán nem így tudják, de a Csavargók tízparancsolata könyv, a Circus Hungaricus szólóalbum és színdarab, vagy a tavaly novemberben bemutatott Hé, Magyar Joe! nekem ugyanannyira fontos, mint bármelyik Hobo Blues Band-lemez. Ezek a dolgok nagyon régóta egymás mellett mentek, de együtt még nem játszottam őket. Nosztalgiaérzés nincs bennem, a mostani program naprakész, még olyanokat is találtam, amit alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Előkerültek régi művek, dalok, amiket soha nem játszottam élőben. Mindig adtam arra, hogy az összekötő szövegek se „hülyeségek” legyenek, most kihasználom a lehetőséget, hogy a dalokat József Attila, Shakespeare, Jim Morrison, Viszockij, vagy saját idézetekkel kössem össze. Ady, József Attila és Pilinszky-versek amúgy is lesznek a műsorban, így meglesz a szoros kapcsolat a három műfaj között.

-Sokszor nevezted magad „Magyarország legrosszabb énekesének”, állítottad, hogy soha nem írtál verseket. Most legalább státusod szerint színész vagy. Hol tartasz ma a „Ki vagyok én?” kérdéssel?

-Olyan mennyiségű és minőségű szeretetet kapok, hogy az megtartott engem annak, ami 50 évvel ezelőtt voltam. Nem tartozom semmilyen brancsba, se politikaiba, se vallásiba, se fajiba. Sokan azt mondják, hogy bölcsebb lettem. Lehet, hogy kifelé így látszik, de belül ugyanúgy megviselnek a dolgok, mint fiatal koromban. Rengeteg gyalázkodást kell elviselnem ma is, de a szeretet egyenesben tud tartani. Mindig volt öniróniám, ezért mondtam annak idején, az ezer kanári országában, hogy „a legrosszabb énekes én vagyok” . Amatőrként, a magam örömére csináltam a HBB-t, eszembe sem jutott, hogy be fog futni. Akkorra már játszottam filmekben, megjelentek novelláim, gimnáziumi tanár voltam, nem készültem sem rock-sztárnak, sem hivatásos blues-énekesnek.

- Hogy kicsoda vagyok? Egy nagyképű megközelítésben lehetne mondani, hogy „én vagyok a Hobo”.

Ami vagyok, az benne van abban, amit csinálok.

A sikeremnek egyetlen magyarázata, hogy mindig fontosabbnak tartottam saját magamnál azt, amit csináltam, és ezek mind olyanok, amit a magaménak éreztem. Ma is gyakran mondják, hogy mennyire tisztelem a mestereimet és rajtam keresztül ismertek meg sok költőt és zenészt. Jó érzés, hogy át tudtam tőlük valamit adni. Volt sok Jim Morrison-emlékkoncertem, ott vettem észre, hogy amikor a Light My Fire-t adom elő, a közönség magyarul énekli: „Gyere, babám, lobbants lángra!”.

- Azt viszont nem értettem, hogy egy amatőr zenész miért váltott ki ilyen tomboló gyűlöletet és visszautasítást a szakma részéről. Aztán rájöttem: nem értik és nem ismerik, amit csinálok. Szörényi Levente könyvében nemrég azt írta, sem Cseh Tamás, sem én nem tudok énekelni, ráadásul én Mick Jaggert utánozom. Még mindig itt tart, erről ennyit. Igazi szellemi társaim, Cseh Tamás és Baksa-Soós János, akik engem elindítottak, vagy társaim voltak, halottak, egyedül maradtam. Évtizedek óta egyetlen zenész barátom sincs. Ebben a szakmában a barátság addig tart, amíg munkát adsz valakinek. Hát így "Állok az úton, Rád gondolok/Tudom, a szabadság magányos dolog”.

-A Csavargók egyik parancsolata: „Hagyj jeleket magad után az úton.” Melyek azok a jelek, amelyeket eddigi pályád során a legfontosabbnak tartottál?

-Egyik télen a Katona József Színházba mentem, Ascher Tamáshoz. Keresztülvágtam a Ferenciek téri aluljárón. Valami metrófelújítás volt, és meleg levegőt fújtak be. Vagy 10-15 csöves gyűlt ott össze. Késésben voltam, rohantam, egyszer csak hallom, hogy utánam ordítják: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn”. Máskor valaki szólt, hogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Orbán Viktor miniszterelnök úr is ugyanezt idézte. Persze nekem jöttek a médiapatkányok, hogy adtam-e erre neki engedélyt? Ha az ember megcsinál valamit, az elkezdi élni a saját életét. Többé nincs rá befolyásod rá. Bár előfordult, hogy az MSZP kampányában fel akarta használni A hetedik videófelvételét, azt megtiltottam.

- 1988-ban az Emberi Jogokat, Most! koncerten játszottunk, ahol 80 ezer ember kiáltotta, hogy „A hetedik te magad légy”.

Az több volt, mint siker. A vers, a zene, a közönség, a zenekar, egyszerre együtt minden és mindenki, egy kis Magyarország… Nagy visszacsatolás volt, és begyógyított néhány sebet, ami korábban ért.

- Pár évvel ezelőtt tudtam meg, hogy Erdélyben „Viharban született Vándornak” hívnak és abban az aurában különös jelentősége lett a Tábortűz mellett című lemeznek, amelyet az 1990 márciusi erdélyi turné után, az ottani élményeim alapján írtam.

- A világ számtalan országából kaptam visszajelzéseket, hogy az olyan dalokat, mint a Másik Magyarország, a Nem lehet két hazád, vagy a Közép-Európai Hobo Blues, Kanadától Svédországon és Izraelen keresztül Ausztráliáig mindenhol éneklik, ahol vannak magyarok. Ezeket a jeleket én csak kibocsátottam, nem tudtam, kiknek, mit jelentenek majd és hová jutnak.

- Pár évvel ezelőtt a Magyar Nemzetben nyilatkozott egy Svájcban élő nyolcvanvalahány éves néni, hogy miképp tartotta meg a magyarságát. Népzenét hallgatott, magyar műveket olvasott, de a szobájában egyetlen idézet volt leírva:

„Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz/,De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” Miközben nem tudta, hogy ezek Hobo-sorok. Volt olyan is, hogy egy koldus visszaadta a neki szánt pénzt, mondván, már annyi mindent kapott tőlem a zenétől, a versektől, hogy nem fogadhatja el…

-És ne felejtsük el a Vadászatot, amely egy azóta is érvényes társadalmi-politikai metafora…

-Van, amikor az ember eltalálja a kort, amiben él, de vannak olyan idők, amire nem érdemes reagálni. Mint amilyenek a 90-es évek voltak. Egy rock-zenésznek, vagy egy ilyen csavargónak, mint aki én vagyok, nem az elsőrendű kötelessége, hogy a társadalmat ostorozza, vagy politizáljon, zászlót lengessen. Az ember nem azért játszik bluest, hogy lázadjon, hanem, mert szereti. Az, hogy egy ilyen műnek milyen hatása lesz, az más dolog. Ebből a szempontból sosem tettem különbséget a Rolling Stones, a Doors, vagy a saját dalaim, a József Attila-versek és a gyalázatos ripacs kuplék között, mert úgy gondolom, mindegyik fontos és hordoz valamit. Ha mást nem, humort, mert az is kell. Sok vershez azért nyúltam, mert azt fejezte ki, amit éreztem, vagy gondoltam, csak én nem tudtam volna ilyen jól megírni.

„De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”. Hiába írta ezt József Attila, rólam szól. Vagy a Doors Miss Maggie McGill-je: „Most egy vén blues kell, amit egy férfi énekel/Játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.”

-Olyan költők barátságát mondhattad magadénak, mint Faludy György vagy Allen Ginsberg. Közben kiépítettél magadnak egy óceánon átívelő védőhálót költőkből Morrisontól Pilinszkyn át Viszockijig.

-Nem merném barátjuknak nevezni magam, de ismertem őket és dolgoztam velük. Ám a „védőhálót” nem ők, hanem a saját műveim jelentették. mert a magyar embereket elsősorban ezek érdekelték. Ezek voltak az elsőrendűek és nagy tisztesség, hogy a nagy költők és zenészek műveit is elfogadták tőlem. Miközben a dolgok, amikkel foglalkoztam, írtam, fordítottam és előadtam, leginkább az emberi szabadságról, felelősségről, méltóságról, szenvedésről és szenvedélyről szóltak és szólnak, nem feltétlenül könnyedek és szórakoztatóak.

„Látja isten, hogy állok a napon” – írta Pilinszky, de itt van Adytól a Nagy lopások bűne, vagy József Attilától a Levegőt! Ezek olyan erejűek, hogy beléjük kapaszkodhattam, szinte magukba szívtak.

Az már önmagában nagyon nagy dolog, hogy szolgálod a mestereidet, és továbbadod, amit kaptál tőlük. És ha még hozzá tudod tenni a tiedet - és ez nekem sikerült, mert a sors keze rajtam volt – akkor boldog ember vagy.

- Közben meg nézd meg, hová jutott az egész rock-műfaj – ezt akarom majd egyszer megírni. Manapság - tisztelet a kivételnek - hiányzik belőle az emberi tisztesség és méltóság. Felléptem egyszer a „Nem adom fel” alapítvány jótékonysági koncertjén,ahol a szervező mondta, hogy csak 300 ezret tud fizetni. Nem értettem, miért mondja, hát ez nem jótékonysági koncert? És megtudtam, hogy az egyik együttesnek 2 milliót fizetett, mert szerinte még így is megéri nekik, hiszen ők sok-sok embert hoznak be. Még saját zenésztársaim is felvették a gázsit, egyedül én játszottam ingyen és persze kiröhögtek.

- A 60-as években a régi elvtársak nem tudtak mit kezdeni a rock-kal, vagy ahogy akkor nevezték, a beat-tel, amelynek szinte minden képviselője igyekezett mielőbb integrálódni. Az Illés együttes minden táncdalfesztivált megnyert, lemezek szériáját adták ki, ma pedig az a hír járja, hogy üldözték őket. Közben a kívülállókat kinyírták. De én, a romantikus bolond még a hetvenes években is azt vártam, hogy a Syrius, a Kex nyomán jönnek majd újak. Senki sem jött. A rock-ból, amit 68-69-ben forradalmi művészetnek tartottam, az lett mára, hogy a rocksztárt szinte szitokszóként emlegetik … Az a legfájóbb, hogy nem termelődtek ki új értékteremtő zenekarok, hiteles egyéniségek. Megvannak a gyökerek, a mesterek, a törzs, az ágak, de mi van a levelekkel, a virágokkal?

-Tartózkodj a tömegtől – egy újabb intelem a Csavargók Tízparancsolatából. De nincsenek is igazán közösségek, amelyekhez tartozni lehetne.

-Úgy kezdődött, hogy Lenin és Sztálin megölték a munkásmozgalmat, a szakszervezeteket, a szociáldemokráciát. Ezt Rákosi és Kádár is átvették. Az egyházak pedig feladták, vagy elveszítették befolyásukat. Amikor ideérkezett a szabadság 1989-ben, e mozgalmak, közösségek nem szerveződtek újra. Még a diákság körében sem..

- A 20. században - ahogy a közlekedő edényeknél mindig lefolyik a teteje, - elment egy csomó orvos, értelmiségi, tehetséges munkásember – nem a tolvajok, nem a sumákok. Megölték őket a fronton, Auschwitz-ban, kimenekültek 56-ban, vagy utána, amikor lehetett, felszívta és ma is felszívja őket a Nyugat. A politikának minden formája, ami ma itt folyik, nevetséges. Most mindent ráfognak erre a Soros nevű úrra, és azt hiszik, hogy a nemlétező közösségeket ezzel meg lehet etetni. És az is lehet – majd kiderül – hogy igen. Ha arra gondolok, hogy a kiegyezés után, egészen az I. világháborúig, Magyarország micsoda viruló és befogadó ország volt, és mi lett belőle… és nem lehet mindent Trianonra fogni.

„Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar/Neki van igaza és ölni akar.” - hangzik el a Hé, magyar Joe!-ban. Ömlik a mocsok és a gyűlölet, de „az angyalok is itt járnak közöttünk, csak mi nem vesszük őket vészre”. Abban az időben, ami még megmarad nekem, inkább azt akarom megmutatni, mi tart minket össze és engem mi tartott itthon.

-Életművedet számos zarándokúttal is hitelesítetted a 66-os úttól a Gulagig…

-…voltam Permben, a 36-os lágerben, Auschwitzban, Brian Jones, Hendrix, Morrison, Viszockij, József Attila sírjánál, a vereckei-hágón, Aradon, a muhi csata színhelyén, vagy Pákozdon. A tisztelet, vagy az érdeklődés vitt oda.

-Hogyan épültek be ezek az élmények a lelkedbe?

-A mesterek nem személyükkel tanítottak, hanem azzal, amit alkottak. Mostanában gyalázzák Adyt, emberi tulajdonságai miatt, de ugyanezt tették Viszockijjal, Morrisonnal. Kit érdekel? Engem ez a költészet, ez a zene nevelt és katartikus személyiségek juttatták el hozzám. Hallottam igen nagy színészeket József Attilát mondani, de amikor olvastam a verseket, jobban tetszettek. Az egyik legszebb és legfontosabb dolog a az olvasás és a zenehallgatás.

- Ha felteszem a Rolling Stones Szimpátia az ördöggel című dalának legelső, 1968-as változatát, mindig azt érzem, hogy azt az energiát, ami abban összesűrűsödik, senki sem tudja, még ők sem tudják reprodukálni.

Jó, ha az ember közvetít valamit, de a felfedezés és a befogadás nekem fontosabb. Rés az időn, minden megszűnik olyankor, nem az üzenet, hanem a felismerés, ami beléd ég. Sokszor kívülről jön, és ha észreveszed, az segít. Ha meg elmész mellette, fújhatod, mert még egyszer nem jön vissza.

Körülfog valami, anélkül, hogy akarnád.

-A Viharban születtem… utolsó két sora így hangzik:„Ne bántsatok engem/mert én nem haragszom.”. .Nekem erről azonnal ennek ellentéte ugrott be: „Tudod, hogy nincs bocsánat.” Van-e benned harag?

-Ezt a dalt 40 éve írtam. Nagyon tudok haragudni, de szerencsére egy idő után eljutottam oda, hogy megbocsátani is tudni kell.

-Mi dolgozhatott bennem, amikor ezt írtam? Pedig azok rettenetes évek voltak, pont akkor halt meg a kisfiam… Az a szöveg és az utolsó két sor csak kiszakadt belőlem.

- Sosem voltam önelemző, mint ahogyan a karrieremet sem építgettem. Tettem, amit gondoltam, amit lehetett. Az, hogy ma is itt vagyok, annak köszönhető, hogy úgy gondoltam: az emberek nem hülyék. És ez bejött.

-Záróakkordként mondj egy idézetet, magadtól, vagy kedvenc költőidtől, amely elsőre eszedbe jut mostani önmagadról.

„A szívem nem nehéz/Ha úgy halok meg/Hogy mindenki engem néz.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk