KULT

Minden idők egyik legjobb játéka az Elden Ring!

Tudom, nem friss megjelenés, de kellett hozzá 1 hónap, hogy alaposan körbejárjam a Lands Between világát és megfogalmazzam véleményem erről a csodáról.


2022-ben a FromSoftware a Namco Bundai kiadóval közösen elhozta, minden idők egyik legjobb játékát. Hatalmas volt a várakozás, ugyanis a fejlesztő előző játékai a Dark Souls sorozat, a Bloodborne vagy a Seikiro: Shadows Die Twice is mind-mind klasszikusnak minősülnek a saját kategóriájukban.

Gyakorlatilag a fődesigner Hidetaka Miyazaki zsánert teremtett műveivel,

amit játékoskörökben el is neveztek Soulslike-nak. Ez annyit tesz, hogy egy rettenetesen nehéz, de átgondolt és igazságos harcrendszer mellé tesznek egy letisztult, jól átgondolt pályadesign-t és egy csipetnyi rougelite játékelemet. Szerencsére nem tört meg a FromSoftware, a rá nehezedő nyomás alatt, és egy hihetetlen kalandot tettek le az asztalra.

Az Elden Ring is ezekből a Soulslike alapanyagokból dolgozik: van egy fair, de mesteri szinten nagyon nehezen elsajátítható harcrendszer. Az ellenfelek mozgását kell folyamatosan figyelni, a mozgásanimációk adják a jeleket a játékosoknak, hogy mikor ússzák meg az ellenfél csapásait és mikor szívják a fogukat a rossz időzítés miatt. A pálya design-ja látványos, részletes, nem lehet 1 percet sem úgy lovagolni a hatalmas nyílt világban, hogy ne

találkozzunk valami lélegzetelállító dologgal vagy groteszk teremtménnyel.

Figyelni kell, hiszen a nagyobb kazamatáknak több megoldási lehetősége is van, ezért érdemes próbálkozni az alternatív útvonalakkal is, mert teljesen más kincseket rejthetnek, mint az egyértelmű csapásvonal. A rougelite játékelemként pedig úgy jelenik meg, ha meghalunk, ekkor bizony minden rúnánk odavész, ami nálunk volt, ezek a rúnák a játék fizetőeszközei és tapasztalati pontjai is egyszerre. Amikor meghal a karakterünk a legutóbbi mentési helyen éledünk újra és ha elmegyünk oda, ahol meghaltunk előző alkalommal, a rúnák ott lesznek. Kivéve, ha még egyszer útközben elesünk, mert akkor minden korábbi rúnánk odavész. Ez egy plusz tétet ad a játéknak, hiszen egyszerre szeretne kalandozni, de mellette óvni is a megszerzett rúnáit. Mikor elkezd játszani az ember, rájön, hogy néha el kell viselni a veszteséget, hiszen amikor 8.000-9.000 rúna veszik oda az nem fáj annyira, mint a nehezen összespórolt pár 100.000. A másik klasszikus fontos Soulslike elem az is, hogy mentés, vagy halál után, minden, nem főellenfél újjáéled az utunk során, ugyanis

a Lands Between világában nincs igazán halál.

Így visszajutni hőn szeretett rúnáinkhoz nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. De erre pár óra alatt megtanít a játék, és van, amikor jobb is, ha elengedjük őket, ugyanis a kihívások teljesítése és teljes koncentráció minden harcban sokkal fontosabb, mint az anyagi javak.

Mitől teljesen más élmény az Elden Ring, mint az eddigi FromSoftware játékok? Az egyik marginális különbség, hogy lehet ugrani. Nem gondoltam volna, de ez egy olyan luxus, ami eddig hiányzott a Soulslike-okból, és ez a változtatás minőségi változást jelent. A másik, hatalmas újítás pedig maga a pálya:

ez egy nyílt világú Soulslike, játék közben oda megyünk, ahová csak akarunk.

Én próbálkoztam Hidetaka Miyazaki korábbi műveivel, de mindig volt egy pont, ahol egy falnak ütköztem és egyszerűen nem éreztem magam elég jónak, hogy átverekedjem magam az amúgy fair kihíváson. Nem éreztem magamban az erőt, hogy 2-3 órán keresztül próbálkozzak egy főellenfél legyőzésével, megtanuljam a mozdulatait és kiismerjem a megfelelő taktikát. Ezt az Elden Ring nyílt világa teljesen megváltoztatta.

Találkozol egy ellenféllel, akivel egyszerűen nem bírsz? Semmi baj fordulj meg, és keress más kihívást,

amíg nem érzed magad elég erősnek, hogy letépd ellenfeled arcát. Akkor is lehet nehéz lesz, de így a kezdőbb játékosoknak is esélyt hagytak, hogy kibontakozzanak, belejöjjünk a harcrendszerbe és amikor már jó pár órát gyakorolsz, előbb-utóbb az első kihívás teljesítése is gyerekjáték lesz. Ez a változtatás teljesen behúzott.

A FromSoftware játékainak eddig is az egyik kiemelkedő eleme volt az atmoszféra és a látványvilág. Nos jelen cikkünk tárgyának univerzuma is magával ragadó: egy sötét fantasy, kegyetlen, véres, mocskos és gyönyörű. Az amúgy nem új grafikus motor néha áll leejtően szép még gyengébb hardware-en is.

Minden nagyobb várnál látszik, hogy kitettek magukért a designerek, olyan apró részletek is kidolgoztak, amikre nem is gondolnánk.

Nem tudom, hogy Hidetaka Miyazaki csapata mennyit köszönhet George R.R. Martinnak, de Ő az Elden Ring társírója a japán fejlesztő legenda mellett, hogy mennyi befolyása volt a történetre, mert az pont olyan, mint a Dark Souls-oknak. Nehezen érthető és töredékes, nekünk kell összerakni, de ha vesszük a fáradságot, egy fantasztikus és összetett világ tárul a szemünk elé – vagy nézünk meg háttértörténet videókat YouTube-on. A zene szokásosan epikus, a látvány hihetetlen, mi kellhet még?

Például klasszikus Soulslike játékmenet: nem találunk küldetés listát, vagy térképet, ahol jelzik az éppen aktuális feladatunkat. Az Elden Ringben beszélünk a nem játékos karakterekkel, akik elmondják mit szeretnének és emlékeznünk kell rá, hogy mit mondtak, hova kell elmenni, vagy kitalálnunk, mi is a küldetésünk.

Ez a szabad kalandozáshoz egyszerre plusz élményt is ad mert sokkal személyesebbé válik általuk,

de negatívuma is van, hiszen nem tudunk egyszerre 5-6 küldetést felvenni, mert nem igazán tudnánk követni az eseményeket. Végig hallgatjuk az amúgy humorosan ripacs módon túljátszott karaktereket és figyelünk rá mit is mondanak, többször megszólítjuk őket, mert sokszor elsőre nem adják oda a nekünk szükséges tárgyakat, csak a hosszú beszélgetések után. A tárgyleírások is sokszor misztikusak, mindent ki akarunk majd próbálni, hogy egy adott fegyver vagy varázslat pontosan mit is csinál? Mi is ez a tárgy? Még a multiplayer módot is béna tárgyak mögé rejtették, nem hittem a szememnek. Nincs ugyanis klasszikus multiplayer, de

be tudunk segíteni egymásnak nagyobb összecsapásokban, vagy hátráltatni tudják egymást a játékosok,

így ez egyfajta hibrid többjátékos mód – bár jómagam főleg offline játszottam. Számtalan fórum van a közösségi térben, különféle stratégiákról, vagy trükkökről, rengeteget segít egymásnak az online közösség, öröm volt belépni és utána olvasni mindennek ezeken az oldalakon. Mint kezdő, a történetet az alábbi link alapján követtem végig: https://eldenring.wiki.fextralife.com/Game+Progress+Route .

Nekem ez volt az első igazi Souls játékom, és ez egy olyan tapasztalat volt számomra, amivel nagyon ritkán találkozom, mint egyszerű gamer. Manapság már nem tudok több órán át leülni és játszani, mint egyetemista koromban, már felelősség teljesen kell a való életben helyt állni.

Nos az Elden Ring ebből a közegből szakított ki és lehettem újra gyerek.

Elkezdek csak úgy kalandozni, felfedezek 2-3 várat, kazamatát, legyőzők 2-3 főellenfelet, aztán nekiindulok annak a szörnyűségeknek, amivel eddig nem tudtam elbánni és harmadik, negyedik alkalommal sikerrel járok – hopp reggel négy van. Igaz én egy varázsló karakterrel indultam neki a világnak, amit az ősfanok nem néznének jó szemmel, mert túl egyszerű, de mint első karakter, úgy gondoltam ismerkedem a játékmenettel és nehézséggel. Ez az ismerkedés is eltartott nagyjából 120 óráig és már a harmadik karakteremmel járom a Lands Between világát. Anno imádtam volna egy hasonló Souls játékot, de a régi Dark Soulsok esetében nem tudtam túllépni a saját határaimon, ezért úgy döntöttek a fejlesztők, majd ők tovább lépnek és ez sikerült is nekik.

Ha nem is minden idők legjobb játéka az Elden Ring, de nagyon közel van a tökéletességhez.

Mondhatnám, hogy nehézsége miatt nem tudom mindenkinek ajánlani, de ez nem így van. Rengeteg témával kapcsolatos fórumban benne vagyok és sok embertől olvastam, akik eddig hozzá se nyúltak volna egy hasonló játékhoz, hogy megpróbálták, vagy párjukkal nekifutottak, és szinte mindenkit magával rántott az Elden Ring. A játék elérhető Xbox One-on, XBox Series X/S-en, PlayStation 4-en és 5-ön, valamint PC-n.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk