KULT

„Mind meztelen bolondok vagyunk, mind katasztrófák vagyunk” – exkluzív interjú Hugh Laurie-val

Az Avenue 5 sztárja arról mesélt, milyen maszkban forgatni a pandémia közepén, milyen a Doktor House utáni élet, és hogy miért a legfontosabb a nevetés.


Hugh Laurie szerény, jó humorú és egyszerűen jó fej interjúalany. Az Avenue 5, Az HBO Max sorozata morbid humorú, különös széria. Abban a szerencsében volt részünk, hogy online beszélgethettünk főszereplőjével, Laurie-val, akit anno Dr. House-ként szerethettünk meg. Az Avenue 5-ban, melynek második évada már elérhető az HBO Maxon, Laurie egy Ryan Clark nevű fickót játszik, aki egy rossz irányba - ebben az évadban konkrétan a Nap felé - haladó űrhajó szerencsétlen kapitányaként kénytelen azzal szembesülni, hogy három hét helyett több évre, de akár örökre is az űrben rekedhet a legénységgel és az utasokkal együtt.

– A sorozatot a pandémia időszakában forgatták, a történet pedig űrhajóban rekedt emberekről mesél, ami így elég erősen áthallásos. Milyen hatással volt ez a hangulatára, gondolkodására, és egyáltalán, a forgatásra?

– Valamennyien bizonytalanul éreztük magunkat és meglehetősen klausztrofób állapotként éltük meg a munkát. Olyan, mintha egy buborékon belüli buborékban léteztünk volna, amik egy még nagyobb buborékban bújnak meg. Ugyanakkor ez a felvett anyaghoz hozzá is adott, hiszen van egyfajta mániákus őrület a sorozat atmoszférájában és a karakterekben.

A legnehezebb a maszkviselés volt: az egész világ ismeri, mivel jár, ha nem tudunk olvasni a másik arckifejezéséből, mivel maszk fedi a fél arcát. Nagyon kemény úgy próbálni például egy színésszel, hogy csak a szeme látszik közben.

Persze ennél vannak keményebb dolgok is... De azért bonyolult volt, viszont rátett egy jó nagy lapáttal ahhoz, hogy a szereplők még kirekesztettebbnek érezzék magukat a világból. És az az érzés is megjelent bennünk, ami a sorozat témája is: nem tudni, mikor lesz vége. Mi is azt éreztük, amit a karakterek: lehet, hogy az egész életünket így fogjuk leélni?

– A Dr. House pár epizódját rendezte is anno. Vannak ezúttal is ilyen tervei?

– Igazából várok, hogy felkérjenek rá, de nem követelőzöm, hogy a fejüket fogják a kreátorok: jaj ne, ez még rendezni is akar, rémálom... De imádok rendezni, ami abból a bizonytalanság-érzésből fakadhat, hogy szívesen elvégezném mindenki dolgát, hogy tutira minden rendben menjen. Remélem, valaki felkér majd, és azt válaszolhatom: nahát, de jó ötlet, hogy rendezzek, még eszembe sem jutott!

– Ebben az évadban az űrhajó a Nap felé halad. Mennyire cseng össze ez Önnek a klímaválsággal és a vészjósló jövőképpel? Illetve akár a jelennel, hiszen az utasok és a legénység már többek között élelmiszerhiánnyal is küzd.

– Nagyon érdekes időszakot élünk. Aztán lehet, hogy 30 év múlva már érdektelennek fog tűnni... Néha azt gondolom, túl sok fikciót vagy science fictiont is fogyasztunk, ami természeti és egyéb katasztrófákat vetít elénk. Annyira, hogy azt már észre sem vesszük, amikor a valóságban, a szemünk előtt nagy a baj. Persze ami például Ukrajnában zajlik, egyértelműen értelmezhető, de néha azt érzem, egyes fenyegető veszélyeket nem látunk tisztán.

Talán sokan azt gondolják, az élet egy nagy mozi, és van egy hős, aki mindig mindent megold. Megérkezik egy Brad Pitt vagy George Clooney, és valamit tesznek, hogy jobb legyen a világ.

– Vagy egy Hugh Laurie.

– Lehetséges. Ha mondjuk ez a két fickó nem ér rá, akkor talán egy Hugh Laurie. Én náluk sokkal, sokkal kevesebbet kérek, és nagyon pontos vagyok. Bár biztos ők is azok. Köszönöm! (ezt magyarul mondja). A kérdést.

– Én is köszönöm! Honnan jön a magyar nyelvtudása?

– Nemrég Budapesten forgattam. Úristen, micsoda város, őrületesen gyönyörű! Remekül éreztem magam. Csupa jó szakember, stáb, isteni kaja... Összeszedtem pár szót. Mondjuk a magyar az egyik legnehezebb nyelv, amit valaha megpróbáltam megtanulni.

– Ez így van.

– De olyan, mintha más nyelvekkel nem lenne rokonságban, jól érzem?

– Vannak nyelvrokonaink, de sajnos gyanítom, most nem lesz időnk arra, hogy ezt kivesézzük.

– Tényleg. Legközelebb megbeszéljük.

– Elmesélné, milyen a viszonya a humorral? Nyilván több, mint gyanúsan közeli, a megnyilvánulásai és szerepei alapján.

– Szerintem a humor minden. Nem tudom elképzelni az életet viccek nélkül. Két dolgot nem tudok nélkülözni, és szerintem más embernek sem szabadna: a zenét és a humort.

A dalok és a zene az, ami életben tart minket a legsötétebb időkben. Minél feketébb valami, olykor annál viccesebb is tud lenni. A sorozat kreátora is a legdurvább helyzetekbe tudja helyezni a karaktereit, de közben végtelenül szereti őket, annak ellenére, hogy sokan közülük egészen rossz emberek. És úgy vannak megírva, hogy nem tudja nem megkedvelni őket a néző, és nevetni rajtuk. A komédia és a zene nélkül nagyon üres és hideg lenne a világunk.

– Az Avenue 5-ban elég erős a kémia a karakterek között, jól működnek együtt.

– Hatalmas a szereplőgárda. Mindenki jól el van találva, és Armando Ianucci, a kreátor remek atmoszférát teremt, amiben a legjobbat hozza ki a színészeiből. Nem verseny van köztünk, hanem egymás magasabbra emelése. A Weepben és a David Copperfieldben vele dolgozva is észrevettem, milyen különleges tehetsége van ehhez és a szereplők kiválasztásához. És mindezek felett azért is zseniális, mert - és szerintem ez a legfontosabb tulajdonsága - szereti az embereket.

Azért tudja a karaktereit is ilyen empátiával ábrázolni. Nem bosszút áll a karaktereken, hanem az igazságukat keresi.

Van olyan figura a sorozatban például, akit gyűlölnél, ha az életben találkozol vele, de Armando úgy tudja megmutatni, hogy a végén a néző nem tehet róla, de megszereti.

– Ön megszerette a karakterét?

– Igen. Nagyra tartom Ryanben azt az erényt, hogy nem adja fel. Tudja magáról, hogy ő egy kamu, hogy béna, tudja, hogy az egész helyzet totál vesztésre áll, amibe kerültek, azt is tudja, nem ő a legjobb ember a vezetésre, és azt is, hogy szinte minden szó, amit kimond, szükségszerűen hazugság. És mindennek ellenére nem adja fel. Van olyan pillanat, amikor elvonul, és azt mondja az embereknek, oké, szevasztok, csináljátok egyedül, de még ekkor is azt érzi, hogy vissza kell jönnie. Azért, hogy legközelebb jobban csinálja.

Tudja, hogy ő nem egy Mózes, mégis szeretné kivezetni az embereket ebből a lehetetlen helyzetből.

Ezt nagyon bírom benne. Még akkor is megpróbálja a legtöbbet megtenni, ha tudja, hogy ő maga is egy katasztrófa, hiszen tudjuk róla: nincs sem tapasztalata, sem képzettsége. Én magam nem tudok ilyen végletekig elmenni, de nagyra tartom benne ezt a kitartást.

– Milyen érzés ebben a sorozatban dolgozni a Doktor House után, illetve ahhoz képest?

– Életem végéig hálás leszek a Doktor House-nak. Nagy dolog, hogy benne lehettem. A maga módján a House fontos dolgot adott a nézőknek: az érzelmek feletti igazság kimondását. Az Avenue 5 egy teljesen más típusú történet. Furcsa módon nagyon optimista sorozatnak érzem. Azt az igazságot közvetíti az emberi lényekről, hogy mind meztelen bolondok vagyunk. Mind katasztrófák vagyunk, mindannyian megjátszunk valamit, csak hogy túléljük a pillanatot vagy megmásszuk az előttünk álló hegyet. És még akkor is, ha a sztori tele van sok szörnyű tettel: árulással, hazugsággal, ott van mögötte az emberiséggel kapcsolatos optimizmus: hogy akkor is átvergődjük mindezen magunkat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk