KULT

Premier: egy különleges Rolling Stones-kiállításon forgatták a Milestone új klipjét

A tárlat május végéig a budapesti Rockmúzeumban látható, ehhez szeretnének kedvet csinálni a Live With Me című Stones-szám feldolgozásához forgatott videóval.


A Milestone egy Rolling Stones tribute zenekar, melynek jelenlegi felállása a 2022. október 8-i Stones60 programsorozaton kezdett kialakulni, ahol rengeteg zenész és műkedvelő gyűlt össze, megünnepelni a legendás együttes 60. évfordulóját.

A tagok az örömzenélés mellett egy ritkaságokat is felvonultató kiállítással tisztelegtek Mick Jaggerék előtt, melynek anyagát jelenleg a budapesti Rockmúzeumban lehet megnézni hétvégente.

A népszerűsítésére forgattak egy klipet is a helyszínen a Stones Live With Me című dalához, ami az alábbiakban debütál. A csapat két tagja, Kováts Gergely (gitár) és Torma Béla (billentyű, ének) pedig arról meséltek, hogy jött az alapötlet és milyen tervek vannak még előttük.

– Hogyan jött létre a zenekar és alakult ki a felállás?

Kováts Gergely: A csapatot egy rocktörténeti évforduló szülte. Tavaly 60 éves lett a világ legrégebb óta működő rockzenekara, a Rolling Stones. Többen is rajongunk a zenéjükért és azért, amit képviselnek a műfajon belül, így elhatároztuk, hogy méltó módon, több programból álló eseménnyel tisztelgünk a kivételes pályafutás előtt. Így jött létre a Rolling Stones Nap Pakson a Csengey Dénes Kulturális Központban 2022 októberében. Összehoztunk egy Stones relikviákból álló kiállítást, lement 2 koncertfilm a délután során a Művház mozitermében, amelyet egy előadás és egy a Rolling Stones 60 évéről szóló montázsfilm vetítés követett. Az esemény megkoronázása pedig este egy közel 5 órás koncert volt kizárólag Stones dalokból. A koncertet bő féléves próbaidőszak előzte meg, amely során kialakult egy 18 fős, zömében paksi, vagy paksi kötődésű zenészből álló formáció. Szándékosan használom a formáció kifejezést, mivel senki nem gondolkodott zenekarban, ez egyszeri megemlékezésnek indult. Mintegy 50 dalról volt szó, így a koncert megvalósítását csak a dalok felosztásával tudtuk megoldani, hogy senki ne legyen leterhelve, mivel mindenkinek megvan a civil élete.

Természetesen nem volt egyszerű összehangolni ennyi embert és próbát, de mégis ez volt a kivitelezhető út. Szinte minden hangszeres poszton két fő volt, énekre pedig öt fő jutott. Emellett kiegészültünk fúvós szekcióval és meghívtunk olyan vendég zenészeket is, mint Benkő Zsolt, aki Magyarország egyik vezető blues gitárosa. Az egyik dalba pedig a Paks Városi Vegyeskar is becsatlakozott. A siker nem maradt el, az ország különböző részeiről érkeztek Stones rajongók.

Ezt követően meghívást kaptunk decemberre a 30 éves Gastroblues Fesztivál lemezbemutató koncertjeire fellépőként, szintén Pakson. A két teltházas rendezvény arra bátorított bennünket, hogy a Rolling Stones Nap teljes programját hozzuk fel a fővárosba és adjunk ott is egy koncertet a 60. évforduló jegyében. Ekkor vált szükségessé a névválasztás is, hiszen addig név nélkül léteztünk az évfordulós esemény alatt. Így lettünk Milestone (Mérföldkő), ami kifejezi a Rolling Stones könnyűzenében betöltött szerepét, és a “kő “ is benne van.

A budapesti Rolling Stones Napnak a Muzikum adott otthont idén márciusban, ahol ismét sikerült teltházas bulit csinálni. Ide is ugyanúgy a nagy létszámú felállással érkeztünk. Ezután kezdődött megfogalmazódni a “hogyan tovább?”. A tervezett egy koncert helyett lett három teltházas, elég sok munkát beleraktunk a számok összepróbálásába és láthatóan a közönség is élvezi velünk együtt, amit csinálunk, ezért a folytatás mellett döntöttünk. Viszont azt is be kellett látni, hogy egy ekkora létszámú zenekart nem lehet állandó jelleggel működtetni. Belső megbeszéléseket követően körvonalazódott egy szűkebb létszámú alapcsapat, ami önmagában is koncertképes, ugyanakkor megmarad a lehetősége, hogy továbbra is kiegészüljön nagyobb létszámra vokálokkal, fúvósokkal, amilyet az adott rendezvény megkíván. Ebben a formában biztosítva van a rugalmas működése a zenekarnak, a tagok kettőnkön kívül Koós Marcell (dob), Kasléder Albert (basszusgitár) és Feil Dániel (gitár).

– Mennyire törekedtek az eredeti Stones-hangzás egy az egyben visszaadására, és mennyiben tértek el tőle?

Kováts Gergely: Általánosságban elmondható a tribute zenekarokról, hogy a hiteles produkcióhoz fontos a hű hangzás. Erre lehetőségeink szerint mi is törekszünk. Ennek két oldala van. Egyrészt az eszköz oldalon használunk olyan hangszereket, erősítőket, amik jól reprezentálják a Stones hangzást. A Rolling Stones híres volt a nyitott G hangolásról, jónéhány számot így írtak meg. Ezeket mi is így szeretnénk előadni, ezért így tanultuk meg. Az érem másik oldala pedig a játékmód, ami szintén nagyon jellegzetes volt az esetükben. Ezt folyamatosan csiszoljuk, gyakoroljuk és próbáljuk a különböző korszakok, felállások trükkjeit megfejteni.

A Stones a 70-es évektől előszeretettel alkalmazott fúvós szekciót, billentyűt, vokalistákat, amik bizonyos daloknál elengedhetetlenek, ezért mi is élünk ezzel a lehetőséggel. Szeretjük a koncertlemezeiket, amiken tetten érhető, hogy ugyanazt a számot különböző évtizedekben mennyire eltérő módon tudták előadni. Ez biztosította nekik a zenei szabadságot, amit mi is fenntartunk magunknak.

A legtöbb esetben a dalok tanulásánál alapként megállapodunk valamelyik koncertverzióban, és annak a hangulatát próbáljuk elcsípni, visszaadni, de nem ragaszkodunk hangról-hangra játékhoz, vagy szólók leszedéséhez. Így részben belekerül a saját játékízünk is.

Torma Béla: Ahogy Gergő is mondta, a Stones koncertek hangulatába szeretnénk elvinni a közönséget, egyikünk sem szeretne az eredeti Stones tagok szerepében tetszelegni, leutánozni a külső jegyeket, vagy esetleg a paródiájává válni. Az viszont fontos, hogy ha például a kezdeti dalokból játszunk, akkor a közönség egy szűk, londoni beatklubban érezze magát, de ha egy stadionra hangszerelt, fúvós, vokálos, nagyobb hangvételű dalt játszunk, akkor abba a feelingbe is elkalauzoljuk a nagyérdeműt.

A Stones dalok rendkívül sok stílusból merítenek, de a dalírás folyamán mindegyik egyértelműen, félreismerhetetlenül Stones dallá válik. Ez nálunk is alapvető törekvés a dalok megtanulása és előadása során. Elképzelni, hogy mondjuk egy reggae stílusjegyeket hordozó szám hogy hangozna, ha egy roots reggae banda játszaná a jamaicai óceánparton, vagy egy gospel stílusú daluk hogyan szólna egy brooklyni templomban az ottani kórus által előadva, aztán pedig hozzátenni a „stones-osító” jegyeket.

– Meséljetek a klipforgatásról!

Kováts Gergely: Úgy gondoljuk, hogy a saját anyagokból összegyűjtött Rolling Stones kiállításunk jelenleg méltóbb helyen nem is lehetne Magyarországon, mint a Rockmúzeumban. Szerettük volna ezt valamilyen formában megörökíteni, illetve reklámozni. Erre legalkalmasabbnak egy videóklip forgatása tűnt a kiállítás közvetlen környezetében. A célja az volt, hogy egyrészt látható legyen rajta a kiállítás, másrészt pedig hozzánk köthető legyen.

Nem törekedtünk nagy slágerek előadására, végül a Live With Me-t választottuk, ami egy rövid, ütős dal, jól passzolt a környezethez. A forgatáson öten zenéltünk, ami szokatlan volt a koncerteken megszokott nagyobb létszámhoz képest. Bár néha még egymást sem láttuk a füstgép szorgalmas ténykedésének köszönhetően. Minden esetre a videoklip örök emlék lesz számunkra a magyar rockzene szentélyéből.

Torma Béla: Mindenképp szeretném megemlíteni a Rockmúzeum és Bálint Csaba rugalmasságát, hogy a sok kiállítási tárgy között meg tudtuk csinálni ezt a klipet. A videófelvételt Muzslai Francisco (Duckshell) és Todoroff Lázár készítették, a videóvágás és a képi utómunka is Lázárhoz fűződik. A hangot DIY módon csináltuk, házi környezetben, profi eszközökön. A dobot a próbateremben vettük fel, Marcival (Koós Marcell – dob) kimentünk egy délután, bemikrofonoztam, ő feldobolta, aztán a többi sávot mindenki otthon csinálta és küldte el nekem, majd ezekből elkészítettem a mixet és a mastert.

– Mit kell tudni a kiállításról, miért érdemes megnézni?

Kováts Gergely: A Muzikumban tartott Rolling Stones Napunk után a kiállítás teljes anyagát átszállítottuk a Magyar Rockhírességek Csarnokába (közismertebb nevén Rockmúzeum), ahol a múzeum igazgatójától, Bálint Csabától lehetőséget kaptunk egy két hónapos időszakos kiállításra. Ennek anyaga a zenekar tagjainak és baráti körének hosszú évek alatt összegyűjtött Stones-vonatkozású relikviáiból áll. Zömében poszterek, plakátok, bakelitek, cd-k, dvd-k, könyvek, újságcikkek, zenekari fotók, koncertjegyek, reklámtárgyak.

Néhány igazi ritkaság is fellelhető a kiállított anyagok között, mint például a Stones tagok 70-es évekbeli útleveleinek másolata, Mick Taylor által dedikált bakelit lemezek, vagy Bill Wyman köszöntő levele a Rolling Stones Fun Club-ban. Természetesen a két budapesti Stones koncert belépőjegyei és plakátai is megtekinthetőek.

Rolling Stones témájú kiállítás tudomásunk szerint még nem volt Magyarországon, ezért is érdemes élni most a lehetőséggel. Május 25-ig lehet megnézni a Rockmúzeum nyitvatartási idejében, minden szombat-vasárnap délután 14-18 óra között.

(A Milestone Facebook-oldala itt található.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk