KULT

Miklósa Erika: Ha kezd rutinná válni az éneklés, nincs is értelme folytatni

A Cziffra Fesztiválon is fellépő énekesnő elárulta, miért csak most szerzett operaénekesi diplomát, miért a férje ment gyesre, és miért haragudtak rá sokan a szakmából.


- Azt hiszem, azt mindenki természetesnek veszi, hogy van operaénekesi diplomája. Azt talán kevesebben tudják, hogy tulajdonképpen ezt csak a közelmúltban szerezte meg, méghozzá Pécsett. És ebben igazából nem is az a meglepő, hogy nem volt eddig, hisz rengeteg zseniális művészt ismerünk, akinek nincs speciális iskolai végzettsége, hanem hogy egy ilyen csodálatos pályafutás mellett már mi szükség volt rá? Mit akart bizonyítani?

- Igazából nem bizonyítani akartam, hanem doktorálni szeretnék, mert van egy témám, ami nagyon érdekel, ahhoz viszont ez elengedhetetlen volt. Egyébként ha megnézem a kortársaimat, vagy akár a nálam fiatalabb művészeket is, nagyon sokan később szerzik meg a diplomájukat. Például Baráti Kristóf, aki annyira tehetséges, hogy amikor iskolába járhatott volna, már javában koncertezett, és egyszerűen nem volt ideje lediplomázni. Ugyanez történt velem is.

- Gondolom, ha az ember a Metropolitanben énekel, akkor már nem érzi annyira sürgetőnek, hogy lediplomázzon.

- Ha például tanítani szeretnék, ahhoz Magyarországon kell a diploma.

Külföldön a legtöbb helyen nem kell. Csak azt nézik, amit elértem.

Salzburgban például professzorrá nyilvánítottak. Tehát Ausztriában nyugodtan taníthattam volna diploma nélkül is, méghozzá egész magas pozícióban.

- A tanárok hogy viszonyultak önhöz?

- Nem kivételeztek velem, kemény vizsgáim voltak, és én mindegyikre alaposan felkészültem. De azért megesett az is, hogy az egyik vizsga végén azt mondta a tanár, meséljek még valamit, amiből pedig ő tanulhat.

- Részt vett az egyetemi diákéletben?

- Ez pont abban az időszakban volt, amikor a kislányom hozzánk került. De a nagy rendezvényeken ott voltam, mert akkor volt 650 éves az egyetem, és mindenféle ünnepségeket tartottak.

- Korábbi interjúiban beszélt arról, hogy sokan a szakmából ferde szemmel néztek önre. Mi ennek az oka?

- Egyrészt annyira a semmiből tűntem fel, másrészt a hozzáállásom is egészen más volt, mint sokaknak. Azt mondta rám az egyik tanárom, hogy olyan vagyok, mint egy piros sapkás veréb. Sosem fogok tudni eltűnni a szürke verebek között, mert mindig ott lesz rajtam a kis, piros sapka. Én mindig azzal foglalkoztam, hogy minél tökéletesebb legyek, minél jobban ki tudjam szolgálni a közönségemet.

- Nem próbáltak meg a rosszakarók elszabotálni a szereplését? Régi színész történetekben olvashatunk olyat, hogy tettek valamit az énekesnő italába például, vagy a színpadon megpróbálták valamivel kizökkenteni...

- (nevet) Nem, dehogy. Ha az ember a színpadon áll, akkor csapatmunka van. Nagyon ritka, hogy valaki felvigye a színpadra a magánéleti, személyes konfliktusait. Mindennél fontosabb, hogy az előadás jó legyen.

- A zenészek között sokan elzárkóznak a könnyűzenétől. Akár le is nézik. Önnek mi a fontos a zenében, a művészetben? Mi alapján dönti el, hogy mondjuk egy könnyűzenei felkérésre igent mond, vagy sem?

- Egyértelműen azt nézem, mennyire igényes a dolog. A műfaj az tényleg másodlagos. Azt gondolom, ha zenésznek születtem, akkor ahhoz, hogy minél színesebb, sokoldalúbb legyek, nagyon sok műfajt ki kell próbálnom. Annak idején például tanácstalan voltam, hogy elvállaljam-e azt a duettet Zámbó Jimmyvel. De egykori mentorom, Gregor József azt mondta, nyugodtan, mert amit énekelnem kell – a Time to Say Goodbye – az abszolút minőségi dolog, operaénekesi hangot kíván. Zámbó Jimmy pedig a saját műfajában egy kiemelkedő ember. Ha tökéletesen megcsinálom, akkor nem kell szégyellnem. Ráadásul nagyon nagy népszerűséget szerzek vele magamnak és a műfajomnak is. És valóban, akárhol járok, a mai napig sokan emlegetik ezt. És ez jó, ez is kell.

Nem kell fennhordanunk az orrunkat csak azért, mert operaénekesek vagyunk.

- Az ismert, hogy Maday Lilla tanárnő figyelt fel önre, ő ösztönözte. Az egészen egyértelmű volt, hogy az opera felé megy?

- Dehogy. Fogalmam sem volt erről a világról. Az volt az első kérdésem, hogy nem lehetne valami rockoperát vagy musicalt énekelni? Lilla azt felelte, hogy majd később azt énekelhetek, amit akarok, de először a hangomat kell képezni, és minél magasabb szinten képzem, annál könnyebb lesz majd elhelyezkednem. Viszont azt is mondta, olyan különleges tehetségem van, mint nagyon kevés embernek. Ott, kiskunhalasi viszonylatban, fiatal lányként az ember nem tudta felmérni, hogy ez mit jelent. Hiszen opera sincs Kiskunhalason, nem is nagyon ismertem ezt a világot. De a tanárnő azt mondta, hogy a világ egyik legjobbja lehetek, úgyhogy rávágtam, rendben, akkor megszerezzük az „olimpiai aranyat”, ha már a sportról le kellett mondanom egy sérülés miatt. Mindenképpen bizonyítani akartam.

Hajtott belül valami, ha nagyon misztifikálni akarjuk, azt mondhatnám, hogy a sorsom.

- Az Éj királynője két áriájával felvételizett az Operába azon a bizonyos első, legendás meghallgatáson. Mégis Papagénaként mutatkozott be? Miért nem lehetett rögtön Éj királynője?

- Azért, mert az Opera vezetése szerencsére pontosan tudta, milyen sok mindent kell még megtanulnom ahhoz, hogy egy ilyen nagy szerepet elvállalhassak. Még akkor is, ha el tudom énekelni. De Papagéna sem könnyű szerep, azzal is a mélyvízbe dobtak. Egy duett és nagyon sok próza, de egyáltalán nem könnyű elénekelni.

- Ön és a családja a magánéletben is meglehetősen progresszív utat választott, már ha ez választás kérdése. A kislányukat örökbe fogadták. A férje volt gyesen, édesanyaként meg tudta találni az egyensúlyt a karrier és a család között, ráadásul úgy, hogy vidéken élnek, ami ebben a Budapest központú világban ismét csak szokatlan. Ez szerintem mind nagyon példamutató, de vajon a környezete hogy fogadta?

- Mindenki bolondnak nézett, amikor Bakonykútiba költöztem 22 évvel ezelőtt. De számomra az volt a legésszerűbb döntés, mivel akkor már nyilvánvaló volt, hogy nagyon kevés időt fogok Magyarországon tartózkodni, amikor viszont itthon vagyok, olyan helyen akartam élni, ahol természet közelben lehetek. Én ebben a kis faluban találtam meg ezt a nyugalmat.

Az örökbefogadással kapcsolatban azt tekinthetjük talán progresszívnek, hogy a férjemmel tudatosan kihasználtuk az ismeretségemet azért, hogy személyes példával mutassunk rá az örökbefogadás fontosságára.

Az utóbbi három-négy évben jelentősen megnőtt az örökbefogadások száma. Amiben nyilván sok tényező közrejátszik, de talán nekünk is volt szerepünk benne azzal, hogy a nyilvánosság előtt beszéltünk erről a témáról, és próbáltuk eloszlatni a téveszméket.

A férjem pedig azért ment gyesre, mert így volt praktikus. Ha én megyek gyesre, akkor nem dolgozhattam volna. De mivel ő tervezőmérnök és szabadúszó, ezért ő dolgozhat gyes mellett. Szerencsére egyre több férfi megy el gyesre. Sokat énekelek Skandináviában, ott is láttuk, mennyire fontos nekik, hogy a férfi is kivegye a részét a gyereknevelésből. Egy gyereknek apára és anyára is ugyanúgy szüksége van. Tehát a mi esetünket sem úgy kell elképzelni, hogy a férjem gondoskodott a kicsiről, én pedig csak énekeltem. Teljes mértékben megosztottuk és megosztjuk ma is a családi feladatokat.

- Reméljük, hamarosan ismét lesz Virtuózok, de azt talán nem mindenki tudja, hogy Ön nem csak a Virtuózokban foglalkozik tehetségkutatással, tehetséggondozással. Például jelenleg Ön a Magyar Tehetség Nagykövete.

- Ráadásul nemcsak a művészetben, hanem a sportban is keresem a tehetségeket. Elsősorban a fogyatékkal élőkre figyelek mindkét területen akár mentorként, akár támogatóként. Részt veszek minden karitatív tevékenységben, ami belefér az időmbe. Emellett a székesfehérvári Alba Regia Atlétikai Klubnak, az ARAK-nak vagyok alelnöke, ami utánpótlás akadémiaként működik.

- Úgy látszik, két Virtuózok évad között sem bírják ki egymás társasága nélkül a zsűritagok. Tavaly közös műsora indult a Duna tévén Batta Andrással, Partitúra címmel.

- Igen, és a műsor kapcsolódik is a Virtuózokhoz annyiban, hogy bizonyos értelemben Batta Andrásnak köszönhetem az ötletet. András ízig-vérig városi fickó. Amikor jöttek a gyerekek a Virtuózokba, az egyik Kisvárdáról, a másik Fehérgyarmatról vagy Panyoláról, én pedig mindig mondtam, hogy itt is voltam már, ott is. András pedig egy idő után „meggyanúsított”, hogy csak kitaláltam az egészet, nincs is időm, hogy ennyi felé eljárkáljak, és vidéken egyébként sincs élet. Ezzel jól felpaprikázott, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve velem járni az országot, hogy megmutassam neki, milyen klassz helyen élünk, és hogy igen is, vidéken is van élet, kultúra. Úgyhogy ilyen roadmovie jelleggel elindultunk az országban.

- És jól tették, úgy tudom, nagyon népszerű lett a sorozat.

- Annyira, hogy hamarosan új részekkel jelentkezünk.

Folytatjuk a kultúra feltérképezését, és ebben minden benne van. Zene, képzőművészet, sport. Olyan embereket fedezünk fel, akik a kultúra valamely szegmensével foglalkoznak akár profiként, akár amatőrként, és nem kapnak akkora reflektorfényt, amilyet érdemelnének.

- Mondjuk el, hogy a rendező sem akárki.

- Azért kértem fel Novák Pétert, mert volt egy sajátos elképzelésem, hogy mit szeretnék viszontlátni, és tudtam, hogy ő az egyetlen, aki a kósza gondolataimat rendszerbe tudja szedni. Én nem vagyok sem tévés, sem filmes, és nagyon nehéz volt megértetnem másokkal, hogy egy friss, pörgős képi világot szeretnék, nehogy leüljön a dolog. Péter viszont azonnal megértette. Művészileg és emberileg is nagyon egy hullámhosszon vagyunk, jó barátom, és már színpadon is dolgoztunk együtt.

- A hamarosan kezdődő Cziffra György Fesztiválon pedig egy másik zsűri társával, Balázs Jánossal fog közösen koncertezni.

- Ez is egy különös dolog. Nagyon sok mindenkivel énekeltem és dolgoztam a közel 28 éves pályafutásom alatt. Az viszont nagyon kevés emberről mondható el, hogy azonnal egy hullámhosszra kerülünk.

Ami a kettőnk együttműködéséből kijön, az igazi ritkaság. Mi is érezzük, hogy többek leszünk általa, nagyon izgalmas.

Ő is nagyon nyitott más műfajokra, azonnal kapcsolunk, hogy mit szeretne a másik. János még nagyon fiatal, egy hozzám hasonló művésznek fontosak ezek a találkozások, hogy új energiákat, új impulzusokat kapjak. Mert ha kezd rutinná válni az éneklés, nincs is értelme folytatni.

- Impulzusból biztos nem lesz hiány, hiszen Lajkó Félix is csatlakozik önökhöz ezen a koncerten.

- Igen, és ez a furcsa hármas egészen különös dolgokat produkál. Nyáron már kipróbáltuk, nagyon érdekes koncertnek ígérkezik.

Azért is izgalmas, mert még én sem tudom, hogy mi sül ki belőle, mivel János és Félix is nagyon szeret improvizálni.

Úgyhogy hiába próbáltuk el előre, a koncerten valószínűleg egészen másképp lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk