KULT

Menyhárt Jenő: Az Európa Kiadó lényegében mindig is az én számaim köré épült

Miért cserélődött le szinte teljesen a felállás tavaly? Milyen témák foglalkoztatják a frontembert 2018-ban? Erről is mesélt.


Az Európa Kiadó tavaly év elején jelentősen átalakult, a felfrissített tagságú csapat pedig most egy új EP-vel jelentkezett és több koncertje is lesz a közeljövőben, például a hamarosan bezáró budapesti Gödör Klubban. Ennek apropóján beszélgettem Menyhárt Jenővel, jelenlegi zenekara mellett az URH-ról, a dalszerzésről, valamint szóba kerültek amerikai tapasztalatai is.

Viszonylag rövid működése ellenére az URH a magyar zenetörténet egyik legmeghatározóbb zenekara volt, elég megnézni, milyen utód zenekarok nőttek ki belőle. De alig van a hazai könnyűzenének olyan szereplőre, akire ne hatott volna. Ön ezt hogy élte meg annak idején, és hogy látja most?

Annak idején mi csak elkezdtünk valamit csinálni. Az egész nagyon gyorsan történt, és nem is tartott sokáig. Tulajdonképpen akkor kezdtem nyilvánosan zenélni. Utólag azt látom, hogy ez egy olyan intenzív pillanat volt, amikor sok minden elindult, és nem csak a zenében.

Jó pillanatban, jó helyen egy jó energia volt az URH, ami nem maradt sokáig együtt, mert Müller Péterrel külön utakon kezdtünk járni. De belökte a zenei karrierünket is. Mindenképp egy jó találkozás volt, egy jó nekifutás, ami hatott másokra is.

Az Európa Kiadó története eléggé zaklatott. 2017-ben Kirschner Péter egy udvarias, de mégiscsak keserű posztban úgy fogalmazott: „Nem hiszem, hogy Európa Kiadó nevű zenekart valójában el lehetne képzelni a jövőben Másik János és Kirschner Péter nélkül” Mint látjuk, Ön azért el tudja képzelni. Talán jogos a kérdés, hogy mi az, ami az Európa Kiadót összetételtől függetlenül Európa Kiadóvá teszi?

Az Európa Kiadó lényegében mindig is az én számaim köré épült. A nyolcvanas években ugyan még kollektívabban alakítottuk a zenét a próbákon, mert sok időt töltöttünk együtt. De az idők során ez módosult. Az 1992-es lemez már kicsit másképp készült. Peter Ogival, aki producer volt, közösen írtuk és hangszereltük a számokat. 2004 után az megint más történet. Akkor a sajtó által klasszikusnak mondott felállással tért vissza az Európa Kiadó az A38 Hajón.

Valójában ez egy olyan felállás volt, amely korábban úgy sosem állt színpadra, mert Varga Orsolya és Másik János azelőtt soha nem játszottak együtt. Abban a felállásban csak régi számokat játszottunk. Amikor pedig elkezdtünk új számokat készíteni, akkor lett egy olyan jelenidejűsége az egésznek, amikor az került előtérbe, hogy kikkel lehet megcsinálni azt, ami most az Európa Kiadót jelenti. Ennek mentén történtek változások. Nyilván, ha az ember változtat dolgokon, azt mindenki másképp ítéli meg.

Én azt éreztem, hogy a jelenben változtatnom kell azon a felálláson, ami 2013 és 2016 között volt, mert azzal már nem tudnám megcsinálni ezt a dolgot úgy, ahogy szeretném.

Kialakult az Európa Kiadó körül egy fajta skatulya?

Az olyan zenekarokkal, amelyek egy időben nagyon sikeresek, gyakran megtörténik, hogy az lesz a bélyegük, hogy ahhoz a korszakhoz tartoznak. Ez nem csak Magyarországon van így. Ráadásul ezeket a bélyegeket újra és újra hajlamos ránk rakni a közönség és a sajtó is. Az Európa Kiadóról 15 éven keresztül csak úgy írtak, hogy az 1980-as évek legendás underground zenekara. Ezzel viszont kialakul az a helyzet, hogy az embernek az új dolgait állandóan összehasonlítják a régiekkel.

Mik azok a témák, kérdések, amik alkotóként most amiket a legfontosabbnak tart 2018-ban?

Engem nem egyes témák foglalkoztatnak, hanem általában az élet. Ez egy komplex dolog, ahol minden összefügg mindennel. Ami hat rám, megmozgat, azzal dolgozom.

Az Európa Kiadó számok különböző aspektusokból, de mindig az életről szóltak, nem volt direkt témájuk. Nem politikai dalok voltak, vagy szerelmes számok, társadalmi dalok.

Március 23-án és 24-én kétnapos dupla koncert lesz a Gödör Klubban. Mi az apropó, és mire számíthatnak a rajongók?

Egyrészt készítünk egy lemezt, egy 4 számos EP-t. Az a címe, hogy Nincs kontroll. Azok a számok jelennek meg rajta, amiket már az új felállással készítettünk tavaly. Ezért tavasszal ország szerte több koncertünk is lesz. A másik apropó az, hogy a Gödör Klub, legalábbis a mostani, Király utcai helyén bezár. Így az utolsó napokban olyan zenekarok lépnek fel, amelyek a Gödör Klub történetében fontos szerepet játszottak. Amúgy is régóta szerettek volna egy Európa Kiadó koncertet, így a két dolog találkozott.

Mi az oka, hogy két koncert lesz, hogy kell elképzelnünk?

Azt szerettem volna, hogy limitálva legyen a nézőszám, hogy ne legyen túlzsúfolt, mindenki megfelelő körülmények között nézhesse végig a koncertet. Ezért merült fel, hogy legyen két koncert. De azért is szeretem ezt a formátumot, mert így kevesebb a para, hogy melyik számot játssza az ember, melyiket nem játssza. A két nap megtehetjük, hogy nem teljesen ugyanazt játsszuk, bár lesz átfedés a két program között.

Ha egy zenekarnak olyan sok régi, nagyon népszerű dala van, mint az Európa Kiadónak, az lehet áldás, hiszen gondolhatja azt az előadó, hogy könnyebb kitölteni a műsoridőt. Ugyanakkor lehet átok is, ha az ember szeretne minél több újat játszani, de a régi dalok egyfajta kényszerpályát jelentenek, elveszik az időt. Ön hogy van ezzel?

Én mindig azt szeretem játszani, amit akkor épp a legfontosabbnak érzek, amit leginkább élőnek tartok, leginkább megmozgat. Tehát nem az az elsődleges megfontolás, hogy új vagy régi. Ugyansakkor nyilvánvaló, hogy az ember nézők előtt koncertezik. Úgy kell összeállítani a műsort, hogy ezt valamennyire kibalanszírozza. Tehát frissen kommunikáljon, ahogy neki jön, de a közönség is hallhassa azokat a számokat, amiket leginkább hallani szeretne. Ez az Európa Kiadó esetében valóban kezd trükkössé válni, mert most, hogy új lemezeket mutatunk be, ezeket a számokat játsszuk, és mindig váltogatni kell, hogy mikor melyik régi számot hagyja ki az ember. Ezért is szeretem ezeket a kétnapos koncerteket.

A most megjelent új EP:

Ön hosszabb időt élt Amerikában, ahol a zeneiparban is dolgozott. Van valami elképzelése arról, hogy magyar előadók, zenekarok mért nem tudnak igazán betörni akár az amerikai, akárcsak az európai piacra? A nyelv az akadály? Vagy az erőforrás? Vagy tényleg nincsenek köztünk világ színvonalú tehetségek?

Azt a kérdést kéne feltenni, hogy Magyarországra miért nem törnek be mondjuk Bulgáriából vagy Mongóliából előadók. Rögtön lehetne látni, hogy ez mennyire nehéz lenne, menyire messziről kéne bárkinek neki futnia nyelvi, kulturális okokból. A kultúrának megvannak a szépségei, a nüanszai, a referenciák. Aki nem ebben nő fel, annak nehéz előállnia olyasmivel, ami ott meghatározó lesz.

Nem is tudom, hogy egy magyar zenekarnak erre kéne törekednie. Bennem fel sem merült, amikor kimentem, hogy megpróbálkozzam ezzel. Tanulni akartam, de nagy ambícióim nem voltak.

Az Európa Kiadó lemezbemutató turnéjának állomásai:

március 23-24., Budapest, Gödör Klub

április 13 - Ajka, Rakéta Presszó

április 14 - Pécs, E78 - Zsolnay Negyed

május 11 - Sopron, Hangár Music Garden

május 26 - Szarvas, Granárium Zebra Klub

június 27 - Sopron, VOLT Fesztivál


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk