„Menet közben jöttem rá, hogy a művészet személyiségformálásként is működik” - Füsti Molnár Sándor és hajléktalanszínháza
- Vannak időnként nehéz pillanataitok, alkotói válságaitok?
- Életem egyik legnagyobb alkotói válsága akkor jött el, amikor ki kellett találni a második karácsonyi darabunkat. Áldom az újpesti Szabó Ervin Gyermekkönyvtár dolgozóit, mert amikor sokat dolgoztam, és nehezen tudtuk elhelyezni a gyerekeinket, akkor ott hagyhattam őket a könyvtárban, így jóban lettünk. Egyik ilyen alkalommal nekik meséltem a problémámról, és ők javasolták Dickens Karácsonyi énekét. Az első válaszom határozott nem volt, de aztán addig szenvedtem-kínlódtam, hogy végül belementem.
Aztán mikor elolvastam az első bekezdéseket (máig fejből tudja idézni – M. A.), egyszerre életre kelt bennem a darab, megjelent lelki szemeim előtt az összes játszóm. Végül elementárisan jól sikerült az előadás. Ezzel 2003-ban már országos bronz minősítést szereztünk. Bár furcsán hangzik, de mégis szerencse, hogy ebben a szakmában nincsen könyörület: az, hogy hajléktalanok játszanak, sem ekkor, sem később nem számított.
Ha kellett, építő kritikát kaptunk, ha kellett, összeszidtak bennünket, de mindig a helyére került, amit bármelyik zsűri mondott. Közben a játszókban kialakult egy komoly felelősségérzet is – és innentől ez már szakma is, nem csak játék és művészet.
Mert ha egy hajléktalan emberben kialakul egy érzés, hogy ez az enyém, ehhez nekem közöm van, akkor elkezdi védeni.
Egy csomó olyan dolog alakul ki, amit egy jó csoportdinamika hoz magával. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyet indítok el ezzel az egésszel. Mert az, hogy innen az utca végéig ki tudom rakni az okleveleinket, annyi van, az egy nagyon nagy dolog. De az hogy emberileg mit értünk el, az az igazán komoly. Volt olyan év, hogy 50% felett volt az aránya azoknak, akik emeltebb szintű ellátásba, vagy éppen lakásba vagy családhoz kerültek vissza tőlünk. És ha van, aki megbotlik vagy visszazuhan, az jó eséllyel ide, ebbe a fészekbe fog visszatalálni.
Ha őszinte akarok lenni, nem tudom megmondani, hogy akartam-e én ezt. A hajléktalanszállóra is véletlenül kerültem, eleinte úgy éreztem, nem is biztos, hogy végig bírni fogom, csak a kötelesség vitt be az első napokban. A színpad is tulajdonképpen egy véletlen lehetőségből született, és ez lett az életem, ebben is tanultam tovább.
- Valóban tovább tanultál, sőt, leírtál egy általad az évek alatt kifejlesztett módszert is…
- Nos, ez persze nem úgy történt, hogy Fecske bácsi komolyan, egy íróasztal mögött egyszer csak kidolgozta az indirekt színjátszó technikát… Nagyon sok mindenben azt kell használnom, ami elém kerül. Utólag már tudom, hogyan kell tervezni, minek milyen hozadéka van, de annak idején a játszókkal együtt éltünk meg egy csomó mindent, és velük együtt dolgozódott ki maga a technika. Azt vettem észre, hogy a játszók élete nem csak abban változott meg, hogy szeretnek itt lenni és dolgozni, hanem visszanézve a felvételeket, évről évre láttam a változást a személyiségükben. Másak lettek a megoldásaik, higgadtabbak lettek, jobb lett a konfliktuskezelésük. Szükségünk lett egymásra.
Arra is menet közben jöttem rá, hogy a művészet személyiségformálásként is működik.
Másképp érvényesítik az érdekeiket, segít az agresszió kezelésében, nevet és mosolyog ott, ahol máskor dühöngve ütött volna. Egy csomó olyan dolgot használ, amit egy szereplő jelleme tanított meg neki. És ez direkt dolog? Természetesen nem. Én nem vágyom a kiváló pszichológiai szakemberek munkáját elvenni, nem is ez a dolgom, én más oldalról közelítem meg a kérdést. A szociális munkát (annak minden válfajával) és a művészetet vegyítem, és ebből lett ez az indirekt színjátszó technika. Ez egy nagyon hosszú munka, igyekszem a szakmával is elfogadtatni a kifejezést vele kapcsolatban: folyamatsegítés. A pszichodrámát, szociodrámát ismerjük: irányítottan, fókuszáltan azonnali segítést jelent, a drámapedagógia is hasonló ehhez. De az indirekt színháztechnikai módszer egyelőre inkább csak külföldön jelenik meg.
- Tulajdonképpen hogyan írnád le a szereped a színpad életében?
- Nekem egyszerre kell rendezőnek és szociális szakembernek lennem. Olyannak, aki nem csak azt ismeri, hogy hogyan kell két kerek mondatot egyformán elmondani, hanem azt is, hogy kihez fordulhat a játszó a bajban. Itt elmosódnak a határok. A szociális szakma alapvetően azt mondja, hogy tartsunk meg határokat, kereteket, távolságot. Nekem azonban rá kellett jönnöm, hogy ebben az esetben ez nem működik. A művészet, amit tolmácsolunk, sokkal nagyobb szabadságot kíván meg. A határok és keretek itt azon a mintán dőlnek el, amit én mint rendező, mint szociális munkás, ad absurdum mint barát mintaként ajánlok fel nekik. A jó szociális munkás mindig minta.
Lőkös Ildikó, a Magyar Színház dramaturgja, aki nagyon sokat zsűrizett bennünket, azt mondta egyszer:
"Fecske, a te sikered egyben a te legnagyobb tragédiád is."
Ha végig gondolod, ez tényleg így van: ha valaki megtalálja a helyét a társadalomban, jó eséllyel már nem lesz a játszóm. (Ellenpélda azért akad.) Ez színpadilag tragédia, de emberileg mindenképp siker.

- Az Error Fesztivál kapcsán volt már szó a külföldi hajléktalan színpadokról. Lehet tudni valamit arról, hogy hol hogyan működik ez?
- Több olyan európai ország van, ahol a színészet, a szórakoztatás kedvéért játszik a hajléktalan. Ilyen például a Ratten 07 Berlinben, ami úgy alakult, hogy a hajléktalanok nagyon fáztak, behúzódtak egy színházépületbe, és ott egyszer csak elkezdtek játszani. Nagyon szuperül játszanak, de ott nem jelenik meg mögötte az a szociális munka, ami a mi esetünkben. A korábban említett Patrik Krebs a színpadával addig kilincselt és házalt, hogy kapott egy jó színvonalú próbahelyet. A szlovénok viszont példásul családsegítőn keresztül kapnak támogatást. Londonban pedig a Cardboard Citizens már komoly társulattá nőtte ki magát, rendszeresen játszanak kőszínházakban.
- Ha néhány mérföldkövet ki lehet emelni az elmúlt 18 évből, mik volnának azok?
- Ez egy baromi jó utazás, minden egyes pillanatában más és más, mindig újat tanulok. Az egyik nagy mérföldkő mindenképp a Karácsonyi ének. Aztán egy másik ilyen a gyerekek megjelenése: a rendezett körülmények között élőké és az állami gondoskodásban élőké is. Aztán persze Róma, 2006.
XVI. Benedek pápa őszentsége nyilvános audiencián adott áldást magyarul a csoportunkra.
Vagy például a Tankcsapda adományszáma, az Ez az a ház. Egykori rockzenészként földimmel, Lukács Lacival elintéztem, hogy nekünk adják a szám bevezetőjét adományba – ezt azóta is gyakran használjuk, rengeteg áthallása van. De ilyen mérföldkőnek számítanak az első külföldi előadások: amikor a társulat tagjai először látták életükben a tengert, amikor bejártuk Európát, és együtt dolgoztunk külföldi társulatokkal – csehekkel, szlovákokkal, portugálokkal, finnekkel. Az is fantasztikus volt, amikor az ügyünk mellé ismert emberek álltak: Bach Szilvia, Varga Ferenc József, Nádas György, Magyar Attila vagy épp Selmeczi Tibor, akivel rengeteg közös projektünk, fellépésünk volt.
- Amennyi munkát, teendőt eddig megismertünk, ez minimum napi 24 órás feladat - bár ismerve téged, nem tartom kizártnak, hogy neked valahonnan még van pár dugi órád… Viszont említetted már a családod. Ezt az életformát egy családdal hogyan lehet összeegyeztetni?
Mindkét lányom kisgyerek kora óta tagja a színpadnak: a kisebbik rendszeresen énekel fellépéseken, ha úgy adódik, a nagyobbik pedig egy szociálisan nagyon érzékeny pszichológus lett. Vele a mai napig megyünk hajléktalansági prevenciós előadásokat tartani állami gondoskodásban élő gyerekekhez. Nagyon fontos ebben a feleségem szerepe is: nem elég, hogy van egy idióta férje, aki kitalálta, hogy hajléktalanokból csinál egy színházat, hanem mellette közgazdasági, pályázatírási, elszámolástechnikai és szemlélet béli kérdésekben tud támogatni engem. Nélküle rövid úton tönkre mennénk.
- Hogy álltok most, a 18. születésnap után?
Minél szélesebb körben akarjuk terjeszteni a dolgunkat. Támogatást nem könnyű előteremteni. A szociális szakmának jó eséllyel túl művésziek vagyunk, a művészetnek viszont túl szakmaiak. A forrásteremtés a hajléktalan emberek irányába egyébként is igen nehéz és pokoli munkát kíván, nagyon sok minden prioritást élvez velünk szemben. De ha kicsit józan fejjel gondolkozunk, be kell látni, hogy a hajléktalanellátásban elsőbbséget kell, hogy élvezzen egy utcán fagyoskodó ember, mint az, hogy színházat gyártsunk. Függetlenül attól, hogy ez a színpad az én gyerekem, és elég nagy hatékonysággal dolgozunk.
De emellett látjuk azt, hogy más országokban máshogy mennek a dolgok, Portoban például megfér egymás mellett a szociális és a művészeti gondolkodás. Jelen pillanatban sajnos forráshiánnyal küszködünk, és iszonyú kínzó kérdés, hogy megérjük-e a 20. életévét a színpadnak. Hihetetlen, de korábban is volt már rá példa, hogy
maguk a hajléktalanok szálltak be valamicske pénzzel, csak hogy tovább tudjunk működni. Érted ennek az anomáliáját?
A pályázati rendszer és annak változása sem segíti épp a munkánkat, mert nálunk nagyon sok a változó, ami egy pályázat megírásakor nem feltétlenül előny. Valamint a végeredményt sem tudjuk számokkal garantálni.
Azt azért el kell mondjam, hogy bajban ismerszik meg a jóakaró. Szerencsére elég sokszor hívnak a médiába: szerepeltünk a Kossuth Rádióban, a Katolikus Rádióban, tulajdonképpen médiatámogatónknak mondhatom a Tilos Rádiót, ahol a színpad közvetett környezetével is gyakran foglalkozunk. És az én két közvetlen vezetőm és a Magyar Vöröskereszt mögénk állt, így talán nem érzi magát olyan rohadtul egyedül az ember. Jelenleg a P Műhely Egyesület a fenntartónk, aki most egy kicsit megtorpant, mert őket is elérte a kis egyesületekre jellemző forráshiány…
Pánikba nem esem, de kétségtelenül megnyugtató lenne, ha akár csak kisebb támogatók is megjelennének a horizonton.
Időközben megjártuk utunkat, Fecske még összeszedett ezt-azt, elintézett pár dolgot. Pörgött a keze és az agya, mint ahogy mindig szokott. Az interjúban egyedül arra nem szeretett volna vállalkozni, hogy egy-két embert vagy támogatót kiemeljen. Érthető módon, hiszen annyian tettek hozzá ehhez a történethez az elmúlt 18 évben, hogy nehéz senkit nem kihagyni. Sajnos ennyi idő alatt vannak már néhai tagok is, de szerencsére olyanok is, akik a hajléktalan létből való kikerülés okán nincsenek velük. A sorsok változatosak, ami állandó és töretlen az a szenvedély és az optimizmus, ami Fecskéből, és ennek köszönhetően a színpad tagjaiból árad. Az emlékek és az élmények viszik előre a színpadot – komoly igazságtalanság lenne az élettől, ha a nagykorúságból a felnőttkorba anyagiak hiányában nem tudnának átlépni.