Megvan a nyár legjobb blockbustere – A Top Gun: Maverick kirobbant az ülésedből
Ne szépítsük: az 1986-os Top Gun felett eljárt az idő. Mai szemmel, félretéve minden nosztalgikus érzést és gyerek- vagy fiatalkori kellemes emléket, nem igazán működik benne sem a karakterdinamika, sem az akciók, sem a szerelmi szál. Vagy maximum a maguk kissé butácska szintjén. Szó se róla, továbbra is szerethető mű, megvan a bája, és az is egyértelmű, hogy az akkori közhangulatnak durván jól esett (ez meg is látszik a bevételein: az Egyesült Államokban az év legtöbb pénzt kereső filmje lett), ám összevetve a most mozikba kerülő folytatással, a Top Gun: Maverickkel, ég és föld a különbség minden, fent felsorolt összetevő esetében.
Egyrészt az akkori közönség már felnőtt, és lehet, hogy a mostani fiataloknak már nem sokat mond az alapanyag, puszta nosztalgiázásból pedig nehezen lehet megélni, másrészt pedig, ha valami egykor nagyon sikeres volt, könnyen önismétlésbe hajlik az egész, az eredeti fenoménjellegét csak halvány másolatként tudják a nézők elé tárni. Vannak példák az előbbire (pl. Mátrix – Feltámadások) és az utóbbira is (A függetlenség napja – Feltámadás, Bazi nagy görög lagzi 2 stb.).
A Top Gunhoz régóta terveztek folytatást, de valamin mindig megcsúszott a projekt. Az első film direktora, Tony Scott 2012-es öngyilkosságával aztán jó időre kútba esett minden próbálkozás. Végül mégis elkészülhetett a mű a Tron – Örökség, a Feledés és A bátrak rendezője, Joseph Kosinski direktori felügyelete alatt, valamint a forgatókönyvvel meggyőzött Tom Cruise hathatós közreműködésével.
Hollywood egyik utolsó sztárja apait-anyait belead minden projektjébe, komolyan veszi a sztorit és a tálalást is, és bár 50 fölött szinte teljesen átnyergelt a nagyszabású akciófilmek és sci-fik terepére, nagyon ritkán lő mellé (A múmiát felejtsük el gyorsan).
S hogy miért is működik ilyen jól a Top Gun: Maverick, miért ilyen veszettül szórakoztató? Nos, ez több komponensből áll:
1. Borzasztó látványos!
Ez talán nem meglepő. A hollywoodi filmgyártás technikai szinten természetesen már sokszor bizonyított, jelen esetben viszont az is sokat hozzátesz az összképhez, hogy Kosinski minél kevesebb CGI-t akart alkalmazni. Vagyis igazi vadászgépek repkednek igazi levegőben, igazi terepeken. Ha rá is toldottak itt-ott számítógépes utómunkával, az nem látszik, érezni tehát az akciók és a száguldás súlyát, a pilóták pattanásig feszült helyzetét.
Aki teheti, IMAX-ben próbálkozzon, mivel nem mindennapi élményben lesz része így. A film utolsó 20-25 perces akciójelenete pedig mindent megkoronáz: egészen elképesztő izgalmakat és vizualitást ígér.
2. Az emocionális töltet
Az akciók egy dolog. Ha azonban nincs mögötte érzelmi belehelyezkedés, fabatkát sem ér az egész. Nos, Kosinskiék ebben sem mondtak csődöt: átélhető, könnyes és vicces szituációkat és hús-vér karaktereket alkottak meg, a Top Gun: Maverick a legmeglepőbb helyeken hatja meg az embert. Természetesen az első rész eseményei okozzák a fő konfliktusokat (pl. Goose halála továbbra is rendesen kihat mindenkire, főként a fia, Rooster és Maverick kapcsolatára), de új szereplőket, új kihívásokat és egy régi-új szerelmet is kapunk Jennifer Connelly Pennyjének személyében. Ráadásul az alkotóknak még Val Kilmer Icemanjét is sikerült ízlésesen visszahozni, a valóságban is súlyos beteg színész és Cruise közös jelenete a film talán legmeghatóbb pillanata lett, amit képesek voltak egy óriási poénnal feloldani.
3. A nosztalgiafaktor
Egy régebbi alkotás jóval későbbi folytatásának egyik legfőbb rákfenéje lehet ez. Amikor nagyjából abból áll az egész, hogy a régi időkön elmélkedik, és pofátlan fan service-t tol az arcunkba, nem törődve azzal, hogy saját identitást alkosson magának. A Top Gun: Maverick pedig nagyon sokat nosztalgiázik. Folyamatosan az első rész eseményeiről beszélnek, a főcím konkrétan ugyanaz, a naplementés színvilág, a zenehasználat, a pilóták kakaskodása, tényleg minden visszaköszön itt. Még a félmeztelen tengerparti sportolás sem hiányzik.
Ugyanakkor nem hazafiaskodik feleslegesen és túlzón, szerencsére kiveszett belőle a haditengerészettel kapcsolatos propagandajelleg is, és amit korábbról megidéz, azzal tisztelettel bánik. Tom Cruise pedig egyre alázatosabb, például immár az sem probléma, ha valaki jóval magasabb nála - felnéz a másik szemébe, és úgy mondja meg a magáét.
Ilyen egy jó folytatás, ilyen egy jó blockbuster. Hihetetlenül szórakoztató, na, felesleges ezt tovább ragozni.
