KULT

Megéri megnézni az Avatár – Az utolsó léghajlítót? Egyértelműen! Hibátlan? Korántsem

Szükségünk volt erre? Egyáltalán nem. Az eredeti Avatár – Az utolsó léghajlító sorozat a mai napig klasszikus. Viszont, aki nem ismeri az eredetit és nem szereti a rajzfilmeket, annak tökéletes arra, hogy megismerjen egy fantasy világot, tele varázslattal, barátsággal és kedvességgel.


Az Avatár – Az utolsó léghajlító 2005-ben indult útjára a Nickelodeonon és Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko műve rögtön modern klasszikussá vált. Stílusában hasonlít az animékhez, de nem japán animációról van szó. A három évadot ért meg a sorozat és egy tökéletes, kerek egész mesét kaptunk ez alatt a 62 rész alatt erről a háború sújtotta fantasy-világról. Még egy méltatlanul elfeledett folytatás sorozatot is szült a Nickelodeonon, a Korra legendája képében.

Majd 2010-ben megtörtént az, amire minden rajongó számított számított.

A Paramount felkarolta a szériát és készítettek egy borzalmas filmet, amiben mindent elrontottak, amit lehetett. A rendezésre felkért M. Night Shyamalan legrosszabb filmje Az utolsó léghajlító, ami hatalmas tett, ismerve az úriember filmográfiáját.

Innen gyakorlatilag nyert helyzetből indult a Netflix, amikor eldöntötték, hogy élőszereplős sorozat képében adaptálják a Nickelodeon legjobb meséjét.

Annyira rossz úgy sem lehet, mint a Shyamalan-rémtett volt.

Ez igaz is, mert a netflixes változat egészen jól sikerült. Nem cserélném el egy pillanatra se a rajzfilmre, mert közel sem annyira kidolgozott és szerethető, de ahhoz képest, hogy mekkora kihívás állt az alkotók előtt az, amit letettek az asztalra, az elismerésre méltó.

Mintha a rajzfilmet néznénk? Közel sem. Nagyon próbáltak közel maradni az eredeti alapanyaghoz, de érezték, hogy meg kell húzni azt. Nekik csupán nyolc 50 perces részbe kellett besűríteniük, az első évad 20 epizódját. Hozzá kell tenni, hogy a rajzfilm húsz perces volt, de így is meg kellett kurtítani a tartalmat a játékidő miatt. Mit sikerült átvinni és mit nem? A sorozat alaphangulatát száz százalékosan sikerült átadni, csillagos ötös, amit Albert Kim showrunner és csapata alkotott.

A jelmezek, a díszletek, a karakterek, mind-mind hibátlanok.

Így képzeltem el Omashu városát, Koh rémálomszerű megjelenését és Agna Qel’a ostromát. A CGI teljesen korrekt, érhető, ha néha billeg a kinézet, de itt minden mágikus, epikus és elképesztő távlatok vannak. Még az utazás a repülő bölényen, Appán is eszi a vizuális effekt büdzsét. Megpróbáltak mindent belezsúfolni a nyolc részbe, így érthető, hogy sok dolgot átstrukturáltak, és néhány dolgot azért megváltoztattak. Sajnos viszont egy dolgot elveszítettek a nagy adaptáció folyamán, amit a mese hibátlanul tudott: valahogy a szív és a könnyed szórakozás kimaradt a kalandból.

Az eredeti Avatár történet egy hatalmas kaland volt, egy felnövés történet, ahol az Avatárnak, Aangnak (Gordon Cormier) helyt kell állnia, miközben az egész világ háborúban áll, és ő kiesett 100 évnyi történelemből. Minden ismerős meghalt körülötte, egy barátja se maradt, miközben mindenki számít rá, hogy felnő az Avatár legendájához, és megállítja a Tűz népének terjeszkedését.

Annak, aki nem ismerni az alapanyagot, az Avatár világában négy nemzet van, a négy elemi erő.

Tűz népe, egy kegyetlen harcos Japánhoz hasonló klán, az inuit beütésű víz népe békés és természetközeli, a levegő mesterei egy magának való, már-már buddhista szerzetesrend, a föld urai pedig egy indiaihoz hasonló kemény, de barátságos társaság. Minden népnek vannak idomárai, akik a saját elemi erejüket tudják irányítani. Minden generációnak van egy Avatára, aki az egyensúlyt tartja az népek között, ő mind a négy elemet uralja és egy különleges spirituális vezető. Ha meghal, reinkarnálódik egy másik nép tagjaként és ősei tudásával újra megszerzi hatalmát. Ez egy örök körforgás.

Tehát, ha meghal egy tűzidomárok között született Avatár, a következő egy léghajlító lesz. Történetünk ott kezdődik, amikor a légidomároknál újjászületett Avatar, Aang még fiatal, és ezt kihasználva a Tűz éppen aktuális ura támadást indít, hogy elpusztítsa a fiú népét, természetesen vele együtt.

Egy véletlennek köszönhetően azonban az Avatár eltűnik 100 évre, így nem volt új kiválasztott, hiszen nem halt meg és innen indul hőseink kalandja.

Aangre jégbe fagyva talál rá két déli víztörzsből származó fiatal, Katara (Kiawentiio) és testvére Sokka (Ian Ousley). Barátság alakul ki közöttük és együtt kell menekülniük a gonoszok elől, akik Aanget üldözik. El kell érniük, hogy az Avatár újra egyensúlyt teremtsen az elemek között és béke lehessen a világban.

Nem kell félni. Ezzel nem mondtam el semmit a sorozat eseményeiből, ugyan is ez tiszta háttértörténet volt. Ennyire kidolgozott és gazdag világba csöppenünk bele, ha elindítjuk Aang és csapatának kalandjait. Ami azoknak, akik nem ismerték az eredetit, elég is lehet. Mint rajongónak, nekem hiányzik kicsit a humor, a szív és a kedvesség a feldolgozásból. Aanget játszó Gordon Cormier sajnos nagyon gyengécske, főleg a sorozat elején.

A végére, mintha belenőne a szerepébe, de nagyon sok volt a fiatal színész vállán, amit nem igazán sikerült cipelnie, sokszor erőtlen a szerepben.

Szerencsére a Katarát játszó Kiawentiio teljesen rendben van, Ian Ousley-vel mint Sokkával is inkább csak forgatókönyvileg van baj. Kár, hogy nem kapott több játékidőt, bár szegény színésznek olyan állszerkezete van, amin egyszerűen nem tudtam túltenni magam és amikor a képernyőn volt, mindig azt figyeltem, hogy az álla külön életet él a testétől.

A gonoszok terén viszont hibátlan a casting. Dallas Liu mint Zuko koronaherceg elsőrangú, jól megírt gonosz, zseniálisan előadva. De a csúcs, a rajzfilm legjobb karakterét, Iroh admirálist alakító Paul Sun-Hyung Lee – ő az egyértelmű győztese az Avatárnak. Minden pillanata tökéletes, a színésznek sikerült eltalálnia azt az egyensúlyt, amit a többi szereplőnél is vártam. A melegszívű, bölcs és szeretetre méltó öreg, aki nagyon humoros, de nem akarsz ujjat húzni vele, mert pillanatok alatt szétszed.

Nagyon vártam Azulát, Zukko testévérét, akit kicsit korábban beleírtak az élőszereplős változatba, mert igazi közönség kedvenc a rajzfilmben.

Itt Grey Griffin kelti életre, alapvetően jól, de még nem látom magam előtt a dörzsölt, erejétől elvakult pszichopatát, akit úgy imádtam a Nickelodeonon. Vicces látni két ex-Lost-os színészt újra együtt, Daniel Dae Kim alakítja a Tűz urát, Ozai-t, és Ken Leung Zhao parancsnokot. Mindketten ügyesek, bár én jobban örültem volna, hogy a főellenséget a Lord Ozai-t csak a legvégén látjuk teljes valójában, ahogy a rajzfilmben. Ott mindig elrejtették előlünk és csak Mark Hamill mély, dörgő hangját hallottuk. Amikor végre megpillantottuk, igazi csemege volt.

Igazából, ha fegyvert tartanának a fejemhez se tudnék mondani több problémát a sorozattal. Nem rontották el mindenféle „netflix betegséggel”, nem váltott színt, nemet és rasszt egy karakter se. Nem tették tele LMBTQ-jelenettel. A benne lévő cseppnyi feminista fennhang az eredetiben is megvolt, és teljesen működik, sőt még visszább is vették. Sokka például sokkal nagyobb hímsoviniszta volt a rajzfilmben, amíg meg nem tanulta a leckét, hogy nem lehet mindig ő az erős és tökéletes. Itt alapvetően visszafogottabban indul a karakter. Ilyen téren, tehát nem lehet semmi okunk a panaszra.

Az, hogy a főszereplő gyengébb, mint vártuk az nagy probléma, de szerencsére a többi színész orvosolja.

Köszönjük még egyszer Iroh admirális! A legjobb pedig egyértelműen a hatodik rész, amikor megismerjük Zuko háttértörténetét, és szinte csúcsára ér a sorozat. A hangnem és szív hiánya pedig tényleg csak a rajongóknak fog feltűnni. Nem egy One Piece-szintű adaptáció, de akinek ez az első kapcsolata az Avatár világával, és unja a kék macskákat, azoknak nagyon szórakoztató és mesés történet lesz Aang és bandája kalandja. Az Avatár – Az utolsó léghajlító teljes első évadja megtekinthető a Netflix műsorán. Reméljük még lesz legalább két szezon, mire befejezik ezt a csodálatos mesét!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk