KULT

Még nézni is rossz Tom Cruise halálugrását a nyár legjobb akciófilmjében – Mission: Impossible – Leszámolás Első rész

Száguldás Rómában, bunyó Velencében, zúzás az Orient expresszen… Tom Cruise 60 körül sem ismer lehetetlent, a Mission: Impossible-franchise pedig, ha lehet, tovább fokozza a fokozhatatlant. Kritika.


1996. május 22-én, vagyis már több mint 27 éve mutatták be az USA-ban a Tom Cruise nevével fémjelzett Mission: Impossible-t Brian De Palma rendezésében, és akkoriban sokan kétkedve fogadták a produkciót, főként Cruise miatt. Előzetesen ugyanis nem volt túl szimpatikus, hogy a nagy mozisztár kvázi „kisajátítja” ezt a régi franchise-t, ráadásul egy új karaktert kap, aki addig fel sem tűnt a sorozatban.

A Mission: Impossible című széria 1966-ban indult ugyanis Bruce Geller kreálmányaként, a főszerepben Peter Gravesszel, illetve olyan színészekkel többek közt, mint pl. Martin Landau, Leonard Nimoy, Lesley Ann Warren vagy Sam Elliott. Nem mellesleg pedig Lalo Schifrin kultikus zenéjével. Hét évadon át pörögtek az epizódok (összesen 171 darab), egészen 1973-ig, majd egy jókora szünet után, 1988-ban startolt egy rövid másodvirágzás.

Az új sorozatot már a magyar tévé is sugározta a kilencvenes évek elején Szupercsoport címmel, később pedig Mission: Impossible – Az akciócsoportként.

Peter Graves maradt is Jim Phelps szerepében, a csapatát azonban megfiatalították. Ez a széria már nem volt túl sikeres, mindössze két évadot és 35 részt élt meg, mielőtt 1990-ben leállították.

Ezután ugorjunk előre hat évet, és máris itt van a Mission: Impossible első mozifilmes változata egy bizonyos Ethan Hunttal a főszerepben. Persze Jim Phelpset sem hagyták ki, Peter Gravest azonban már igen, helyette Jon Voight ugrott be a legendás szerepbe. És bár az elgondolás jó volt, miszerint ki gondolna épp az akkor már 30 éve ismert és szeretett főhősre gonoszként, azonban sokan szentségtörésnek gondolták, hogy az egész estés film magasról tesz az előzményekre, és gazfickót kreál Phelpsből. Akárhogy is, a terv végül bejött, De Palma egy látványos és izgalmas filmet rakott össze, és Cruise is gyorsan maga mellé állította a közönséget, a 80 millió dollárból készített blockbuster pedig 457 milliót kaszált 1996-ban, s ezzel az év 3. legtöbb pénzt hozó filmje lett A függetlenség napja és a Twister után.

Természetes volt hát a folytatás, ami 2000-ben már az év legsikeresebb filmje lett 546 milliós hozamával, bár John Woo rendezése kétségtelenül máig a legrosszabb darab a franchise-ban. Majd a Mission: Impossible szépen, lassan Cruise szívügye, komfortzónája és menedéke lett, ide mindig visszatérhetett, szinte biztos siker várta. Bár épp a 2006-os harmadik rész (J.J. Abrams első filmje) volt anyagilag némiképp csalódás és visszaesés az előzőekhez képest (398 M), azért bukásról nem beszélhettünk. 2011-től, a Brad Bird által rendezett Fantom protokolltól (694 M) kezdve pedig az M:I Hollywood egyik bombabiztos sorozata.

A Közönséges bűnözők (1995) Oscar-díjas forgatókönyvírója, Christopher McQuarrie a 2015-ben megjelent Titkos nemzettel (682 M) vette át a direktori-írói gyeplőt, s ő maradt is, hiszen azóta is kifogástalan munkát végez, a 2018-as Utóhatás (791 M) például a franchise addigi legtöbbet kereső része lett, e sorok írója szerint pedig egyben a legjobb, legszórakoztatóbb darab is.

S így érkeztünk el a hetedik részhez, pontosabban a hetedik első feléhez, amelynek premierjére Cruise-ék természetesen nem vártak volna öt évet. A Covid azonban közbeszólt, s így a járvány kellős közepén (2020 és 2021 között) forgatott Leszámolás – Első rész is éveket csúszott. Hogy ez mennyire vált végül a javára, az nemsokára eldől a mozipénztáraknál, azonban, ha a sztoriját vesszük, az nem is lehetne most aktuálisabb, e tekintetben jó, hogy most kerül a vásznakra.

Ethan Hunt ugyanis ezúttal egy olyan ellenféllel találja szembe magát, amilyennel korábban soha: a mesterséges intelligenciával. Így a magyar nyelvben pompás véletlen, hogy az új M:I (Mission: Impossible) az MI-ről (mesterséges intelligenciáról) szól. Persze ne egy Terminátor- és Skynet-szerű, öntudatra ébredt, s minden gépet irányítani tudó gonoszra gondoljunk, a Leszámolás – Első rész azért reálisabban mutatja be a technikát, és a valódi veszélyeire hívja fel a figyelmet, ami a közeljövőben simán bekövetkezhet.

Ethanéknek ezúttal egy két részből álló titokzatos kulcsot kell megszerezniük, amelyről nem tudják, hogy mit nyit, azt viszont igen, hogy létfontosságú az AI, azaz az „Entitás” megállítása érdekében, amely egy titkos kormányprojektként indult, ám elszabadult, és most a világot fenyegeti.

Ha belegondolunk, az Indiana Jones és a sors tárcsája, valamint a Leszámolás alkotói, könnyen lehet, egy közös helyiségben fundálták ki a sztorijaikat, hiszen itt is egy fontos megszerzendő tárgy van, ami két részből áll, több csapat is meg akarja ezeket kaparintani, hogy összerakva irányítsanak vele valamit, ráadásul mindkettőben van vonatos akciószekvencia, a szerelvény tetején rohangálás, alagút, meg ami kell...

Christopher McQuarrie persze sokkal jobb író az Indy-szkripteseknél, bár az kétségtelen, hogy nem a Leszámolás Első rész lesz a legjobb munkája, e tekintetben ugyanis hagy némi kívánnivalót maga után.

Akad némi következetlenség, például az Entitás képességei kapcsán, néha túlírt dialógusokat is kapunk a szereplőktől, és senki ne csodálkozzon, ha nem teljesen érti első nézésre, hogy akkor most ki mit akar itt és miért.

Mindez azonban mégsem zavaró a film nézése közben. Hogy miért? Mert egészen hihetetlen akciójeleneteket és pörgést kapunk cserébe. Igen, ezek a szcénák most elviszik a hátukon a filmet, és ezeknek köszönhetően az alapvetően embert próbáló 163 perces játékidő is gyorsan elröppen, nincsenek üresjáratok, izgalom, csodás látvány és hihetetlen kunsztok annál inkább.

A római autósüldözés és természetesen a finálé motoros ugrása és vonatos akciója minden bizonnyal ott lesznek az év legjobb hasonszőrű jelenetei közt, egészen elképesztő sokadszorra is, amit Tom Cruise véghezvisz itt.

A színészek kapcsán sincs túl sok okunk panaszra, Cruise hozza a formáját, Vanessa Kirby (Fehér Özvegy) a hatodik, Rebecca Ferguson (Ilsa Faust) az ötödik, Simon Pegg (Benji Dunn) a harmadik, Ving Rhames (Luther Stickell) pedig már a legelső rész óta velünk van, s őket mindig jó nézni. Az újoncok közül pedig főként az Entitás melletti hús-vér főgonosz, a rejtélyes Gabriel (Esai Morales) és a kiismerhetetlen tolvaj, Grace (Hayley Atwell) érdemelnek figyelmet. S bár az előbbi e részben még nem tudta kimutatni a foga fehérjét, és kissé sótlan maradt, az utóbbi minden tekintetben üde színfoltja a Leszámolásnak.

Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy nem véletlenül van ott az a bizonyos Első rész a címben, igen, most is csak egy fél filmet láthatunk, a sztori majd a tervek szerint jövő nyáron érkező Leszámolás – Második részben kap lezárást, ám szerencsére McQuarrie-ék figyeltek arra, hogy ne egy izgalmas jelenet kellős közepén kezdjék el görgetni a végefőcímet (khm, Halálos iramban 10…), hanem azért kapjunk is egy valamennyire megnyugtató finálécskát, és érdekeljen minket a folytatás is.

A Leszámolás – Első rész egyértelműen nem a sorozat legékesebb darabja, de egyáltalán nem rondít bele a franchise-ba, Tom Cruise-ék ugyanakkor ismét gondoskodtak arról, hogy olyan élményben legyen részünk, ami a mozik vásznain hat igazán, nem mellesleg pedig az is megeshet, hogy újra összehozták az év legjobb akciófilmjét. Decemberben visszatérünk erre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk