KULT

Marsalkó Dávid a Halott Pénz 15 évéről: „A közönség összeforrasztotta a sebeimet”

Fartek Patrícia - szmo.hu
2019. június 22.



Tulajdonképpen ezzel be is kerültél mindjárt egy skatulyába, mert mindenki a “fenekes csávóként” emlegetett.

Igen, de szerintem sikerült ebből nagyon hamar kitörni, ez egy nagy feladatom is volt egyébként, hogy ne ragadjak benne ebben a skatulyában. Nyilván, ha valamivel nagyon sokan, hirtelen megismernek és egy ilyen karakteres dal, akkor az emberek hajlamosak beskatulyázni. Utána a Feltámad a tenger vagy a Minden szobába kell álom című dalok viszonylag gyorsan jöttek, és szerintem egy teljesen más arcomat mutatták meg. Ez egyrészt össze is zavarta az embereket, másrészt meg jól is sült el. Utána pedig ezek a dalok adtak arra lehetőséget, hogy elkezdjek fellépni is. Sikerült összeverbuválni egy mini csapatot, elindultak az elő fellépések 2012-től és ennek a része lett Márk, mint énekes. Már, ahol volt énekes refrén ugye, mert például a Feneked a gyengémnél sem volt. De elkezdtünk dolgozni, sorban jöttek olyan dalok, amik el tudták indítani azt a folyamatot, amivel eljutottunk a jelenlegi Halott Pénzig. Az Ugyanúgy hallasz című dal után volt egy nagy szintlépés 2013-ban, amikor a Halott Pénz zenekarrá alakult. Visszagondolva ez volt talán az eddigi legjobb döntésem.

Tudatos döntés volt?

Mindig is az élőzenéhez vonzódtam, és az elejétől kezdve szerettem volna teljesen élőben előadni a dalokat, de erre korábban nem volt lehetőségem. Akkoriban viszont már összegyűlt egy-két országosan is ismert dal, egyre több bizalmat kaptam a szakmai körökben is, és ez egy jó lehetőség volt arra, hogy össze tudjunk rakni egy zenekart. Fontos, hogy amíg nem voltak fellépési lehetőségek és olyan dalok, amik bizalmat adtak volna például gitárosoknak, dobosoknak, hogy komolyan vegyenek, addig nem is volt erre lehetőségem. Viszont utána nagyon gyorsan összeállt az egész.

Bár a 2013-as album, a Szóljanak anyunak, hogy a városban vagyok még egyfajta szólóalbum volt, de annak az élő megszólalása már abszolút zenekaros formában készült, és ott már két fronton haladt a történet. Egyrészt zenekar lettünk, de akkor még alapvetően az élő felállásban, maga az album viszont még inkább szólóalbum volt, közreműködésekkel. Aztán a kettő körülbelül 2014-re, 2015-re ért össze. 2014-től pedig már a billentyűsünk, Samu, vagy Barni, a gitárosunk is jobban beszállt a dalszerzés részébe, pontosabban inkább ők is beletettek olyan dolgokat, amiktől kerek lett a történet, és akkor kezdtünk el igazán zenekarrá válni.

Te hogy élted meg, hogy zenekarrá váltatok? Hiszen azelőtt te készítetted a dalokat, tényleg mindent egyedül csináltál, most meg itt egy csomó másik ember is, aki beleszólhat.

Az alapvető része, a magja nem annyira változott. A mai napig azt érzem, hogy nagy szabadságom van ezen a téren. A dalszerzés fő alkotóelemei úgy állnak össze, hogy én írom a szövegeket, én hozom a témát, én vagyok a producer, én alakítom ki a végleges dalszerkezetet, a koncepciót, én vagyok az, aki az alapot, a hangszerelést hozza, viszont tartalomban formálják a többiek. Ők hozzájárulnak például gitártémákkal, billentyűtémákkal, basszusgitárral, vannak észrevételeik is, amikre mindig figyelek. Ez olyan, mint a színezés, én felskiccelek valamit, és együtt színezzük ki.

És ez nem abból fakad, hogy mindenáron én akarom csinálni, hanem egyszerűen így indult az egész Halott Pénz, és valahogy ez természetes módon így alakult ki. Szerintem egy zenekarban lennie kell valakinek, aki terelgeti a dolgokat vagy legalábbis van egy víziója, koncepciója, és nálunk én töltöm be ezt a feladatot. Viszont a srácok nélkül meg soha nem tartott volna itt az egész, szóval ezzel is azt mondom, hogy nagyon jól kiegészítettük egymást. Az arányok meg, hogy ki mennyit vett ki az egészből, szerintem lényegtelenek, mert az “összkémia” számít, és azt én jónak érzem.

De ahhoz, hogy ennyit bele tudj adni, nagyon sok idő kell. Az elején még volt “civil” munkád is. Mikor adtad fel a zenélésért?

2014-ben mondtam fel az akkori munkahelyemen, hogy ezer százalékban zenével foglalkozzak. Anyukám szerint persze ez még nem tartott ott. És valóban nem tartott ott a Halott Pénz akkor, viszont addig a munkám miatt csak 50 százalékot tudtam beleadni. Kockáztattam, de máshogy nem tudtunk volna továbblépni. A menedzselésből is kiveszem a részem, a stratégiai, kommunikációs dolgok tartoznak hozzám. Eleve ott van a dalszerzés, de a csapatot össze kell tartani. Ma, ha a Halott Pénz elindul valahova fellépni, az 30 fő, és nagy meló egy ekkora társaságot összetartani. Akkor persze nem voltunk ennyien, de ahhoz, hogy ma harmincan legyünk, akkor nekem ezt meg kellett lépni.

És most, 15 évvel a kezdetek után mit csinálsz akkor, amikor épp nem a színpadon állsz?

Vicces, mert nagyon sokan azt gondolják, hogy a koncertezés a legtöbb idő, de az életemnek ez csak 20 százaléka körülbelül. Az összes többi az a rengeteg egyéb dolog, ami a zenekarhoz köthető: menedzselés, megbeszélés, interjúk, forgatások, stúdiózás, állandó agyalás. Itt igazából nincs kikapcsolás, folyamatosan jár az agyam a Halott Pénz dolgain, és tényleg azt mondom, hogy 0-24-ben ezzel foglalkozom, de ezt egyáltalán nem érzem tehernek. Ezenkívül pedig próbálok besuvasztani néha egy-két edzést egy héten, próbálok kikapcsolódni. Szeretem a filmeket, a sorozatokat is próbálom követni, hogy képben legyek.

Az utóbbi pár évben pedig nagy szerelmem lett a Balaton.

Amikor van akár egy délutánom vagy egy szabadnapom, akkor legurulok a Balcsira. Ilyenkor csak ott vagyok, mert egyszerűen kikapcsol a közelsége, jó ott lenni.

Ha visszagondolsz az elmúlt 15 évre, akkor mi volt a legfelemelőbb élmény?

Nagyon sok ilyen volt szerencsére, de talán az, amikor anyukán kijött velem a színpadra a Budapest Parkban. Az egy nagyon megható pillanat volt, lenéztem, és láttam, hogy rengetegen sírnak. Az a mai napig bekeretezve ki van téve otthon. De egyébként meg nagyon vicces volt, mert anya nagyon készült rá, napokig nem aludt, nagyon izgult.

Ez a te ötleted volt egyébként? Mert a családodról, a magánéletedről nem igazán szoktál megosztani semmit.

Igen, az én ötletem volt. Ez a Szólj anyunak, hogy a városban vagyok után volt körülbelül egy-két évvel, és akkor ez a duma úgy adta magát, hogy szóltam anyunak, és feljött a színpadra. De nagyon jó, hogy ez így létrejöhetett. Számomra ez is azt bizonyítja, hogy mennyire alulról építkezett ez az egész. Az, hogy a magánéletemről nem beszélek, annak két része van. Egyrészt ez egy tudatos döntés volt, hogy távol tartom magam mindenféle bulvárlaptól, véleményem szerint egy zenekarnak arról kell kommunikálni, hogy hol lesz fellépés, milyen dalok jönnek, milyen album jelenik meg.

Én mindig hittem a zeneközpontúságban, abban, hogyha jó a zene, akkor az talán eladja magát, és nem kell a kiskutyámat, a csajomat vagy a családomat kiteregetni ahhoz, hogy emberek legyenek a koncerteken. És azt gondom, hogy nincs is összefüggés.

A Halott Pénz mindig egy koncertközpontú projekt volt, mindig az volt lényeg, hogy minél többen legyenek a koncerten, mert az a legnagyobb visszajelzés. A másik része pedig, hogy alkatilag sem vagyok erre alkalmas, mert alapvetően egy visszahúzódó ember vagyok, és nem nekem való a bulvármédia. Egy kicsit távol is tartom magam azoktól a megnyilvánulástól is, amiből bárki azt gondolhatja, hogy én egy celeb vagyok. Én azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok az, egy előadó vagyok egy zenekarral, és részemről itt vége a történetnek.

Egy kicsit még talán ez is személyes, de mennyit változtál te ezalatt a 15 év alatt?

Rengeteget változtam, de szerintem ez normális is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy elsősorban nem én, hanem a rám nehezedő nyomás változott meg. Az elmúlt 15 évben a vállamon lévő teher, mondjuk egymilliószor akkora, mint az elején volt. És ezt értem a szakmai részre és az emberi oldalára is, mert minden szempontból átalakult ez a dolog. Az elején nyilván teljesen tét nélkül csinálja az ember, aztán onnantól, hogy nagyon betalál egy-két sláger, már megváltozik az ember lelke.

Mert egyszerűen érkeznek nyomások a közönség és a szakma irányából. Előjön, hogy képes vagy-e megint írni egy sikeres és jó dalt. Mert jó dalt írni nem egy könnyű feladat, és időről-időre írni jó dalokat, és meglepni a közönséget - ez adja leginkább a kihívást. A legtöbbet mégis az változtatott rajtam, hogy a Halott Pénz sikeressé vált.

A közönség összeforrasztotta a sebeimet, a lelkemet és az elmúlt pár évben sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok, mint korábban bármikor az életem során.

Helyrebillentették bennem a dolgokat, emiatt is változtam rengeteget. Az a frusztráció, ami egész életemben bennem volt, alábbhagyott, és ez annak köszönhető, hogy velünk együtt éneklik a dalokat.

Milyen terveid vannak még a jövőben? Van még olyan nagy álom, vagy nagy cél, amit mindenképp szeretnél elérni?

Minél tovább szeretném ilyen, vagy még magasabb szinten folytatni tovább. Azt várom el magamtól a következő egy-két évben, hogy elinduljon pár olyan projekt, ami a Halott Pénz mellett egy kiegészítő, kísérletezős vonalam lesz. Ez idén el is indul és Dedmani Projekt néven fut majd. Ebben kedvenc producerekkel, barátokkal fogunk együtt kísérletezgetni. Alapvetően szeretnék egyfajta lazulós dolgot magamnak, ahol teljesen mást is kipróbálhatok. Érdekel az elektronikus zene, a Dedmani Projekttel is pont erre vonalra akarok rámenni. A legnagyobb cél, hogy minél tovább élvezzem, hogy zenélhetek, és hogy egyben tartsam a zenekart.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jöhet?? #dedmani #jumodaddy #beyonce #hamarosan

Dávid | Halott Pénz (@dedmani) által megosztott bejegyzés,


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk