KULT

Máris itt az év legjobb filmje? – A Téli szünet megnevettet, megríkat, és jó szorosan magához ölel

Egy pokróc töritanár, egy balhés diák, egy gyászoló szakácsnő, egy bentlakásos elit suli és egy téli szünet – mindebből azonban nem csak a karácsonyi kalács sül ki, hanem egy olyan szívmelengetően vicces és megható film is, amire már nagyon régen volt példa.


Alexander Payne visszatért! A kiváló író-rendező a 2000-es évek egyik legjobb független filmese volt, aki kis költségvetésekből csendes, keserédes filmeket készített, és szinte mindig ott díszelgett a neve a legjobb rendezők Oscar-jelölt listáján. Az 1998-as Ez az életem, valamint az 1999-es Gimiboszi című filmekkel tűnt fel, főként az utóbbival, amelyről borzasztó magyar címe hallatán egykor nem is gondoltuk volna, hogy az Oscar-jelölésig viszi, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Reese Witherspoon és Matthew Broderick után pedig 2002-ben jött Jack Nicholson és a Schmidt története (Nicholsonnak szintén kinézett egy Oscar-nomináció), a nagy durranásnak számító Kerülőutak pedig 2004-ben került a mozikba, amelyért Alexander Payne akkori állandó szerzőtársával, Jim Taylorral elvitték a legjobb adaptált szkript Oscarját.

Ezt a kunsztot aztán a következő filmjükkel, a 2012-es Utódokkal is megismételték (újabb forgatókönyves díj), és a 2014-es Nebraska sem maradt jelölés nélkül: ezúttal rendezőként emelték ki egy jelöléssel Payne-t az év filmes teljesítményei közül.

Direktorként egyébként a Kerülőutakért és az Utódokért is nominálták, de eme minőségében egyszer sem nyert.

Ilyen filmográfia után pedig a „több, mint megbízható” pecséttel látta el Payne-t a szakma és a közönség is egyaránt, épp ezért vártuk mindannyian kitörő lelkesedéssel a remekbe szabott alaptörténettel rendelkező, 2017-es Kicsinyítést. És épp ezért volt akkora csalódás. Payne furcsa irányba vitte el a töpörödött Matt Damon sztoriját, és a nagyobb költségvetés érezhetően nála is visszafogta a kreativitást.

A minden tekintetben elhasalt film után ráadásul 2020-ban a színésznő Rose McGowan szexuális zaklatással vádolta meg a rendezőt (ő volt Harvey Weinstein egyik fő vádlója is), aki állítása szerint valamikor 1988-ban vagy 1989-ben követte el bűnét, amikor McGowan 15 éves volt, Payne pedig körülbelül 28. Payne a vádra egy a Deadline Hollywoodban írt vendégcikkel reagált, amelyben elismerte, hogy beleegyezésen alapuló kapcsolatot folytatott McGowannel, de tagadta, hogy bármilyen illetlenséget elkövetett volna, és azt állította, 1991-ben találkoztak, amikor a lány már betöltötte a beleegyezési korhatárt, ami Kaliforniában 18 év. Vagyis tagadta a zaklatás vádját. Az ügy jogi útra mindenesetre nem terelődött, ettől függetlenül sokan azt hitték, Alexander Payne karrierjének lőttek.

Most azonban úgy tűnik, mégsem. Elkészült ugyanis nyolcadik filmje, a Téli szünet, amelyhez visszahívta főszereplőnek a Kerülőutak sztárját, Paul Giamattit.

A történet szerint 1970 decemberében járunk. Paul Hunham történelemprofesszor (Giamatti) a neves Barton Akadémián, egy New England-i fiúiskolában tanít, ahová egykor ösztöndíjjal járt. Diákjai és tanártársai megvetik őt szigorú osztályzatai és makacs személyisége miatt. A téli szünet idején azonban nem mindenki utazik haza az ünnepekre. Angus Tully, a jó eszű, ám különc és bajkeverő diák (Dominic Sessa) családi zűrök miatt; Mary, az iskola szakácsnője (Da’Vine Joy Randolph) azért, mert egyetlen fiát gyászolja, aki nemrég esett el Vietnamban, és az iskola az utolsó hely, ahol együtt volt vele; az egyedülálló Hunham pedig azért nem, mert az igazgató őt jelölte ki felvigyázónak az iskolában rekedtek mellé. A diák és a tanár természetesen ki nem állhatják egymást, az ünnepek és az összezártság azonban furcsa hatással tud lenni az emberre…

Az már most kijelenthető, hogy a Téli szünet a Kerülőutak óta a legjobb Alexander Payne-film csodálatosan megírt, hiteles és a hibáik, kicsinyességeik ellenére is szerethető karakterekkel, sziporkázó párbeszédekkel és a Payne-filmekre jellemző egyszerre vicces, megható, de mindenekfelett emberi pillanatokkal.

Az eredeti szkriptet egyébként ezúttal nem Payne írta. Egy bizonyos David Hemingson érdeme, akinek ez az első egész estés projektje, mivel eddig csupán tévésorozatok, tévéfilmek és animációs szériák epizódjai fűződnek a nevéhez. Nem is csoda, hogy mindjárt az első mozifilmes munkáját Oscar-díjra jelölték idén (és kiemelten esélyes is a kategóriájában), hiszen a fenti erényeivel kényezteti a nézőket.

Ugyanakkor Payne is hozzátette a magáét.

A Téli szünet sokadik óriási erénye ugyanis, hogy olyan, mintha valóban akkor készült volna, amikor játszódik: 1970-ben. A Universal logója a film elején, a képek minősége és színvilága, a zene, a dramaturgia mind-mind olyan hatást keltenek, mintha egy 54 évvel ezelőtti filmet néznénk, és nem egy 2023-asat.

És milyen jól esik nézni! A Téli szünet minden ízében egy feel good film, amelyben a mufurc és magányos középkorú értelmiségi, valamint az okos, lázadó, jólétben élő, de komoly családi problémákkal küzdő ifjú küzdelmei és egymáshoz intézett odamondogatásai ellenére pontosan tudjuk, hogy közelebb kerülnek emberileg egymáshoz, hogy és a történet két hete alatt mindketten szép nagy leckéket vesznek az életnek nevezett valamiből.

Az pedig, hogy mindhárom főszereplő lejátssza a csillagokat égről, már tényleg csak hab a tortán. Paul Giamatti élete legjobb alakítása, ez kétségtelen, pedig nem kevés mozgókép fűződik a nevéhez: karrierjének eddigi 34 éve alatt pontosan 118. A Kerülőutak és A remény bajnoka (2005) óta nem játszott ilyen nagyot, így az újabb Oscar-jelölése teljesen megérdemelt.

Dominic Sessa kapcsán pedig hihetetlen, hogy a Téli szünet az első filmje és az első szerepe: hol volt eddig ez a karakteres és tehetséges fiú, aki Angusként próbál menőnek tűnni, és persze minden érdekli, ami a kamaszfiúkat (pia, lányok, buli), de belül egy ijedt és zárkózott kissrác, aki azonban vágyik a szeretetre, amit, ha megkap, képes megnyílni.

Ugyanakkor nem szabad elmennünk Da’Vine Joy Randolph mellett sem, aki minden bizonnyal méltán veszi majd át március 10-én a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, ugyanis egy rendkívül összetett alakítással varázsol el minket a gyászoló és megtört, anyatigrisként azonban egy pillanat alatt akcióba lendülő, csípős nyelvű Maryként.

Igazán emlékezetes trióval bővült hát a filmtörténelem karakterpanteonja, akik semmiben sem hasonlítanak egymásra, de Alexander Payne értő kezei alatt összekovácsolódnak. Mi pedig istenien szórakozunk közben. A Téli szünet minden percéből süt a tehetség és az a bizonyos filmes csoda, amit folyamatosan keresünk a mozikban és a képernyők előtt egyaránt. Most találtunk egyet, becsüljük meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk