KULT

Majdnem cirkuszi sztár lett, az utcán kereste a kenyerét, és imád gonoszkodni – Jeremy Irons 75 éves

A legtöbben talán a Die Hard harmadik részének „Simon mondja” főgonoszaként ismerik, pedig már több mint 110 színészi kreditje van. Ráadásul nem is ebbe a szakmába vágyott eleinte. Portré egy vérbeli filmlegendáról.


Jeremy John Irons 1948. szeptember 19-én született az angliai Wight-szigeten, és fiatalon egyáltalán nem dédelgetett színészi álmokat. Valójában fogalma sem volt, hogy mit akar csinálni, csupán annyit tudott biztosan, hogy nem lép édesapja, Paul nyomdokaiba a könyvelői szakmában.

Amikor leérettségizett a magángimiben, úgy döntött, hogy valami mást, valami különlegeset szeretne az élettől. Nem érezte a kötődést az osztálytársaihoz és azok céljaihoz, illetve a karrierlehetőségek, amelyekkel kecsegtették (bevonulni a hadseregbe, vagy valamilyen unalmas irodai munkát vállalni), egy fikarcnyit sem érdekelték. Egy ideig komolyan azon gondolkodott, hogy csatlakozik egy cirkuszhoz, mivel úgy gondolta, jó móka lenne tömegek előtt fellépni, és állatokkal dolgozni. S bár az ötlet izgalmasnak tűnt, rájött, hogy nem a bohócok és a kötéltáncosok világa a megfelelő választás a számára. "Megnéztem, hol alszanak a társulat tagjai, és úgy döntöttem, én túl középosztálybeli vagyok ahhoz, hogy ezt elviseljem!" – nyilatkozta nevetve korábban. A fellépés gondolata azonban továbbra is nagyon érdekelte.

S noha a cirkuszi életről letett, az utazásról nem, így még az egyetem megkezdése előtt elindult egy nagy kalandra. Fogta magát, buszra ült, és bejárta Európa nagy részét, miközben próbálta kitalálni a következő lépéseit.

"Stoppoltam, különböző emberekkel találkoztam, és éneklésből éltem. Az életem ezen időszaka növelte bennem a vándorlás iránti vágyat" – tette hozzá Irons, aki beutazta az Egyesült Királyságot, Spanyolországot és Olaszországot is, az utcai előadóként szerzett tapasztalatai pedig arra inspirálták, hogy végül a színészet felé vegye az irányt. Úgy gondolta, hogy ideje kamatoztatni a tehetségét, ezért jelentkezett egy színészi álláshirdetésre. A munka az övé lett, majd úgy látta, ez a neki való szakma, és elhatározta, kitanulja a színészet minden csínját-bínját. Bár az édesapja nem igazán értette, hogy a fia miért épp színész akar lenni, azért bátorította őt, sőt, az egyetemi tanulmányait is kifizette.

Határidő a sikerhez

Amikor Irons elkezdett színészkedni, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez a pálya neki való. Mint minden fiatal művész, ő is tele volt aggodalommal. Vajon képes lesz anyagilag stabilizálnia magát? Ki fogják őt kiválasztani azokhoz a projektekhez, amelyekben igazán szeretett volna dolgozni? A színészkedésre abszolút vágyott, de azért próbált valamilyen tartaléktervvel is előállni. Ezért úgy döntött, határidőt ad magának: 30 éves koráig csak és kizárólag a színészetre fog koncentrálni, és ha addig nem lesz sikeres, akkor új karriert választ.

Azt már tudjuk, hogy végül nem volt szüksége B-tervre, mindenesetre nem sokon múlt. Az első szerepét az 1971-es The Rivals of Sherlock Holmes című sorozatban játszotta 23 évesen, de egészen 1981-ig kellett várnia az áttörésre. Ekkor ugyanis főszerepet játszott a népszerű Utolsó látogatás című minisorozatban, illetve Meryl Streep oldalán szerepelt az öt Oscar-díjra jelölt A francia hadnagy szeretője című romantikus drámában. Irons kemény munkája tehát gyümölcsözőnek bizonyult, s 33 évesen rájött, hogy színészként fényes jövő áll előtte.

S így is lett, a nyolcvanas években olyan produkciókban tűnt fel többek között, mint a szintén Oscar-jelölt A misszió (1986), vagy a Két test, egy lélek (1988) David Cronenbergtől. A kilencvenes évtized pedig minden szempontból meghozta neki a világsikert, hiszen 1990-es filmjéért, A szerencse forgandóért megkapta eddigi első és egyetlen Oscar-díját, valamint olyan kasszasikerekben tűnt fel, mint a Die Hard: Az élet mindig drága (1995), Az oroszlánkirály (1994) – Zordon eredeti szinkronhangjaként –, vagy A vasárlarcos (1998).

Nem olyan gonosz, mint hinnénk

Ha végignézünk Jeremy Irons filmográfiáján, meglepően sok gazfickót találunk a szerepei közt, úgy tűnhet, mintha kifejezetten vonzódna a rossz szándékú karakterekhez. Persze erről szó sincs, az antagonisták eljátszása teljesen természetes Irons számára, s ő nem hisz abban, hogy az embereket, vagy az általa játszott szerepeket ilyen könnyen be lehetne skatulyázni. Nem híve a fekete-fehérnek...

Elmondása szerint inkább arra akarja késztetni a nézőket, hogy megkérdőjelezzék a motivációikat és az erkölcsi kódexüket.

"Nem hiszem, hogy valaha is játszottam volna gonosztevőt. Inkább csak olyan embereket, akik a saját szabályaik szerint éltek. Szerintem mindannyian furcsák vagyunk, a legtöbb filmes író pedig kifejezetten kétdimenziós, főként politikailag korrekt karaktereket írnak. Vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Én viszont szeretem az olyan figurákat, akikről meg lehet kérdezni a film után, hogy ő jó volt-e vagy rossz? Akik elgondolkodtatnak minket, hiszen ez mindannyiunkban megvan” – magyarázta.

Elhivatottsága és a színészethez való hozzáállása pedig eléggé kifizetődőnek bizonyult, ezt a már említett Oscar-szobrocska is jelzi, sok minden más mellett: Tony-díj, Emmy-díj, két Golden Globe-díj (A szerencse forgandó, Elizabeth-minisorozat) és sok más kritikusi szövetség elismerése együtt járult hozzá, hogy Jeremy Irons az egyik legelismertebb színész legyen szerte a világon.

Az a hang

Színészi képességei mellett Irons a jellegzetes orgánumáról is ismert.

Sőt, a BBC egy érdekes kísérletében a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az ő hangja nagyon közel áll az ideális férfi beszédhanghoz.

Mély és komoly hangszínét különösen hitelesnek és megbízhatónak tartják a hallgatók, így talán nem is meglepő, hogy színészünk mindig is rengeteget szinkronizált, és hangoskönyveket is narrál. Olyan, széles körben olvasott regények narrációját biztosította már, mint pl. Az alkimista, a Lolita (amelynek „modernebb”, 1997-es filmverziójának főszerepét is eljátszotta) és az Utolsó látogatás. S mivel a leghíresebb szinkronmunkája Az oroszlánkirály Zordonja volt, Irons más minőségben is folytatta a munkát a Disney-vel: a Disney World számos attrakciója rendelkezik kísérőfilmekkel és szinkronhangokkal a látogatók szórakoztatására, így sok helyütt az ő hangját lehet hallani a látványosságok közepette.

A színház nem más, mint edzés

Irons még drámatagozatosként szeretett bele a színészetbe, és jó ideig csak a színházi munkáiról volt ismert. S persze dacára a mozis és tévés karrierjének, továbbra is nagyra értékeli a színházi színészetet, időnként pedig vissza is tér a színpadra.

Amikor 2016-ban elvállalta James Tyrone érzelmileg intenzív szerepét a Hosszú út az éjszakába című előadásban, azt mondta, azért mondott igent a felkérésre, mert már szüksége volt "egy kis edzésre".

Úgy találja ugyanis, hogy a színdarabokban való színészkedés olyan kihívást jelent a számára, amit a filmekben vagy a tévéműsorokban nem élhet át. "Kicsit ellustulhat az ember a filmszínészetben. Nem kell eljátszania egy hosszú, háromórás monológot, nem kell kommunikálnia a közönséggel, csak a kamerával. Igen, gondolkodni azért kell, de sokkal rövidebb időintervallumokban” – magyarázta.

45 éve szerelem

Irons azon kevesek klubjába tartozik, akik elmondhatják magukról, hogy sosem futott zátonyra a karrierjük, mindig a felszínen tudtak maradni, és ha voltak is pocsék produkcióik (pl. rátok nézünk, Sárkányok háborúja 2000-ből, Eragon 2006-ból vagy Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófák 2020-ból…), ezek sosem taszították őket a süllyesztőbe. S amennyire kiegyensúlyozott a karrierje, épp annyira a magánélete is, botrányokról legalábbis e téren sem hallani. Bár volt egy azonnal érvénytelenített házassága 1969-ben Julie Hallemmel, de nagyjából ez minden.

1978-ban vette feleségül az ír színésznő Sinéad Cusacket, akivel idén ünnepelték a 45. házassági évfordulójukat. Két fiuk született, Samuel 1978-ban (ő fotósként dolgozik) és Maximilian 1985-ben, aki Max Irons néven követte apját a showbizniszbe, és olyan filmekből ismerhetjük többek között, mint A lány és a farkas (2011), A burok (2013), a Hölgy aranyban (2015), A férfi mögött (2017) vagy A keselyű három napja-sorozat (2018-2020).

A gyerekeket egyébként a feleségével katolikus szellemben nevelték, noha Irons számára saját elmondása szerint ez talán kevésbé fontos: „Nem nagyon járok templomba, mert nem szeretek egy klubhoz tartozni, és nem járok gyónni vagy ilyesmi, nem hiszek benne. De igyekszem tudatában lenni annak, hogy hol hibázom, és időnként elmegyek istentiszteletekre. Nem szeretnék olyan ember lenni, akinek nincs spirituális oldala” – jegyezte meg.

A csúcson bujdosik

Jeremy Irons nemrég betöltötte a 75. életévét, és már több mint 50 éve láthatjuk őt filmekben és sorozatokban, de a nyugdíjról hallani sem akar. Az utóbbi években ráadásul a képregényfilmekben is kipróbálta magát, mint a Ben Affleck-féle Batman hűséges inasa, Alfred Pennyworth (Batman Superman ellen – Az igazság hajnala, Az Igazság Ligája, Flash – A Villám), legközelebb pedig David Ayer (Az utolsó műszak, Az utca királyai) akciófilmjében, a The Beekeeperben láthatjuk Jason Statham partnereként.

A népszerűséggel azonban vannak gondjai, erre vezethető vissza például az is, hogy jelenleg a felújított Kilcoe-kastélyban lakik, amely az ír partok mentén, West Corkban található: „Az egyik probléma az egész hírnévvel kapcsolatban az, hogy mindenki úgy érzi, ismer téged. Aranyos, nem? Szóval vannak olyan időszakok, amikor az ember csak magára akar maradni. Ezért is szeretek West Corkban élni, ott az emberek békén hagynak. Számomra ez csodálatos kontrasztot jelent a szakmai életemmel, amely időnként eléggé őrületes tud lenni.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk