KULT

Lóci játszik: Ebben a zenekarban voltaképpen 7600-an vagyunk

Bulis, táncolható dalok és mindenre elszánt, fanatikus rajongótábor – a kettő együtt egészen a Sziget nagyszínpadáig juttatta az együttest. De hogyan tovább?
Láng Dávid - szmo.hu
2017. június 07.



Csorba Lóci egy szál gitáros előadóként már jó ideje stabil szereplője a budapesti klubéletnek, néhány éve azonban elkezdtek felpörögni körülötte az események.

A Lóci játszik szólóprojektből teljes felállású, fúvósokkal és billentyűvel felturbózott zenekarrá vált, amely sorra nyerte az elismeréseket a Ki Mit Tube-tól a Veszprémi Utcazene Fesztiválon át a Fonogram-díjig. A közelmúltban pedig a Nagyszínpad verseny idei kiadásában végeztek az első helyen.

A frontember emellett a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film zenéjével is jó néhány rajongóra tett szert. A dalokat élőben előadó VAN filmzenekar június 8-án hosszú kihagyás után lép fel újra, ezúttal már Reisz Gábor következő filmjének hanganyagából is ízelítőt adva. Ezek a témák mind szóba kerülnek az alábbi interjúban.

– Hogy teltek a döntő utáni napok?

– Főleg ünnepléssel, illetve interjúról interjúra rohangálással. Arra például egy percem nem jutott, hogy elmenjek edzeni, vagy futni. Azért kedden belefért egy Bruno Mars koncert, ami szintén hatalmas élmény volt. Talán jövő héten már kicsit levegőhöz jutunk, és főleg úgy igazán leesik majd nekünk, hogy basszus, tényleg megnyertük a Nagyszínpadot… (nevet)

– Több emberrel is beszéltem még az elődöntők előtt, akik már akkor biztosak voltak benne, hogy ti fogtok győzni. Nektek ez mennyire volt egyértelmű?

– Az esélytelenek nyugalma nyilván az esélyteleneket illeti meg – mi annyit éreztünk, hogy valami lehetőségünk azért van, ebből adódóan izgultunk is rendesen. A felkészülést úgy képzeld el, hogy

"
pénteken volt az első koncertünk, azelőtt már egy hetet dolgoztunk rajta, onnantól a döntőig pedig gyakorlatilag 0-tól 24-ig erre fordítottuk minden energiánkat. Ezt nyilván csak úgy lehet bírni, ha hiszel benne, hogy a végén akár meg is nyerheted.

A legnagyobb köszönet persze a rajongóinkat illeti. Kiépítettünk egy úgynevezett Krokodíler-hálózatot – Krokodil a legutóbbi lemezünk címe – a legelszántabb arcokból, akiket az elmúlt két országos turnén ismertünk meg, ők végezték a mozgósítást. Elképesztően profik voltak, ezért hálából a közeljövőben tartunk is nekik egy zártkörű, ottalvós koncertet Gárdonyban. Azért is nagy dolog, amit véghez vittek, mert ha csak a Facebook-követöket nézem, Verának is több van nálunk, Senának meg majdnem a négyszerese. Számolgattam is, hogy ha közülük csak minden második ember szavaz, tőlünk pedig mindenki, már nyert ügyük van. Tehát egyáltalán nem volt lefutott meccs, de hatalmas szerencsénk, hogy a közönségünk nagyon jól aktivizálható.

loci4

– Mennyire következett egyenesen a kezdeti egy szál gitáros fellépéseidből a mostani grandiózus, fúvósokkal kibővített hangzásvilág?

– A Lóci játszik tagjaiban közös, hogy mindannyiunknak volt már legalább egy előző zenekara, ami nem sikerült. Én személy szerint kényszerűségből kezdtem szólóban fellépni, miután nem maradt körülöttem senki. Ekkoriban épp azon a ponton voltam, hogy saját dalokat játszani hülyeség, ezért inkább a szórakoztatásra mentem rá. Például Britney Spears-eket adtam elő stand upos körítéssel, ilyesmi.

"
De amikor mégis elővettem egy-egy saját számot, mindig az derült ki, hogy baromira bejön az embereknek. Következő alkalommal már elkezdték direkt kérni is ezeket. Én viszont éreztem, hogy ezek nem egy szál gitáros dalok, annál több bennük a bugi.

Ahhoz pedig, hogy táncolni lehessen rájuk, elengedhetetlen a dob és a basszus. A fúvósokhoz pedig a Los Hermanos nevű brazil zenekar adta az ihletet, akik nagyjából olyanok ott, mint nálunk a Quimby. Az ő hangzásuk iszonyúan bejött, akkor fogadtam meg, hogy ha egyszer valaha újra lesz együttesem, abban biztos lesznek fúvósok.

– A névből is adódik, hogy eléggé rád épül a zenekar. A többieknek mennyi beleszólásuk van a dolgokba?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon szeretjük egymás társaságát: akkor is sok időt töltünk együtt, amikor amúgy nem lenne kötelező. Mindent alaposan megbeszélünk. nekem hatalmas segítséget is nyújt, hogy ha bármikor eltévedek abban, merre kéne tovább haladnunk, a másik öt tag mindig segít dönteni. Egyedül abban különleges a helyzetem, hogy egyedül nekem van teljes vétójogom, tehát ha valamit semmiképp nem akarok, azt elfogadják.

– A szövegeid mennyire önéletrajzi ihletésűek?

– Különbözőképpen születnek, de általában odafigyelésből. Tehát nem feltétlenül velem történtek meg, gyakran a barátaimmal, ismerősökkel, vagy akár csak véletlenül elkapott párbeszéd-részletekből merítek és ezeket próbálom dallá kerekíteni. Bizonyos számoknak konkrét sztorijuk van, mint például a Nem táncolsz jobban, amit valóban egy táncpárbaj ihletett, és vannak költőibb dalaim is, mondjuk a Napölel. Annak is van sztorija, de elvontabb, egy ébredés utáni furcsa állapotról szól.

– Említetted a rajongóitokat, akik tényleg iszonyú fanatikusak, végigtombolják-sikítozzák a koncerteket. Hogyan éled ezt meg?

– Sokféleképpen hozzá lehet állni a rajongókhoz, én azt vettem alapul, hogy ha valaki eljön megnézni minket, jól érzi magát és utána szeretne váltani néhány szót, nem lehetek olyan nagyképű, hogy visszavonulok az öltözőbe. A fő célunk, hogy mindenki azzal az érzéssel térjen haza, hogy „hú, ez annyira király volt, legközelebb elhozom a haverjaimat is!” És ha ebbe beletartozik, hogy koncert után ott maradunk a helyen és táncolunk hajnalig, akkor mindenki beleveti magát és tényleg táncolunk hajnalig. Az, hogy a rajongóink ilyen jó fejek és nyitottak rá, hogy együtt csináljunk dolgokat, számomra külön öröm.

Iszonyatosan hálás vagyok nekik, hogy eddig juttattak bennünket. És tudod, mi volt még az érdekes? Miután lezajlott az eredményhirdetés és bemondták, hogy győzött a Lóci játszik, másnap néztem a Facebook-kommenteket, és

"
a többség nem azt írta, hogy „ez az, nyertek Lóciék!”, hanem sokkal inkább „ez az, megcsináltuk!” Tehát mindenki magáénak érezte a sikert, és számomra ez az igazi elismerés. Ebben a zenekarban voltaképpen 7600-an vagyunk.

– Mennyire volt egyenletes a népszerűségetek növekedése? Volt valami, ami különösen nagyot dobott rajta?

– Azt gondolom, nincs olyan szinten a népszerűségünk, amit ne érdemeltünk volna ki. Mindannyiunknak rengeteg munkája van ebben, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy kifizetődtek a szakmában töltött tizenévek. Abból a szempontból viszont szerencsénk is volt, hogy mindig jókor jött egy-egy olyan mérföldkő, amivel sikerült kicsit tovább lépnünk. Ilyen volt az elején a Ki Mit Tube-on elért második hely, utána a Veszprémi Utcazene Fesztivál közönségdíj, egy Fonogram-díj, most pedig a Nagyszínpad.

– Előfordul, hogy felismernek az utcán?

– Igen, és iszonyatosan király érzés... (nevet) Ráadásul közel sem csak rajongó tekintetű fiatal lányok jönnek oda, simán anyukák és kismamák. Mondván „annyira imádlak benneteket, folyton a ti számaitokat hallgatom otthon, szabad egy aláírást?” Mire én azt szoktam felelni, toljunk inkább egy szelfit! Imádom ezeket a szituációkat, mert azt jelentik, hogy megint sikerül valakinek a napját feldobni.

loci1

– Hol áll most az életedben a zenekar? Van más munkád mellette?

– Minden amit csinálok a zenéhez köthető. Abszolút a Lóci játszik van a középpontban, de mellette más projektjeim is futnak, például a VAN Filmzenekar, amivel hosszú idő után június 8-án fogunk újra fellépni a Margó Fesztivál keretében. Itt a fókuszban már Reisz Gábor következő filmje, a Rossz versek dalai lesznek, de persze azért a már jól ismert slágereket sem hagyjuk ki.

– Beszéltetek már róla, milyen lesz a Sziget nagyszínpadán játszani?

– Hú, még csak tapogatózunk, de azt mondják róla, hogy akkora, mint egy kézilabdapálya… (nevet) Igyekszem mindenkitől tanácsokat kérni, aki volt már ilyen helyzetben. Legutóbb Boros Csaba mondta azt a Republicból, hogy egy titka van: nem szabad túltolni. Nyilván alapból sokkal jobban akarsz majd mindent többet beszélsz, hangosabban énekelsz, jobban berekedsz és valószínűleg nagyon el is fogsz fáradni. Szóval próbálok majd egy arany középutat találni, hogy jó is legyen a műsor, de bírjam is szusszal a végéig.

Ami még fontos ezzel kapcsolatban: van egy felfújható krokodilunk, amit mindig viszünk magunkkal a koncertjeinkre. Így lesz ez a nyári nagyszínpados fellépéseken is, ráadásul azt találtuk ki, hogy mindenhol lefotózzuk és akivel tudjuk aláíratjuk– például Linkin Park, Pink, stb. Végül pedig egy jótékonysági akció keretében elárverezzük, és a bevételt arra fordítjuk, hogy rászoruló gyerekek álmai teljesülhessenek.

"
Nekünk egy álmunkat valóra váltotta a Nagyszínpad, ezért most szeretnénk ebből egy kicsit visszaadni!loci2

– Mit vársz hosszabb távon a győzelemtől? Hol látod magatokat mondjuk egy év múlva?

– Sokat gondolkodtam mostanában ezen, hiszen nem állhatunk meg azzal, hogy elértük ezt a célt – ideje újabbakat kitűzni. Annyi biztos, hogy ez a fellépési lehetőség egy hatalmas ajándék, hiszen rengeteg zenekar van, aki régebb óta pályán van, vagy nálunk sokkal többet tett le az asztalra, de lehet, hogy soha nem fog a Sziget nagyszínpadán játszani. Szerintem legközelebb mi is maximum a búcsúkoncertünkön fogunk, 30 év múlva, ha minden jól alakul. (nevet) Tehát ez tényleg egyszeri különleges alkalom lesz, utána nyilvánvalóan csak ennél kisebb színpadokon állunk majd. Ezért kell a lehető legtöbbet kihoznunk belőle. Én azt szeretném, hogy ha egy év múlva újra beszélünk, azt mondhassam, hogy az ország minden szegletében megfordultunk – sőt a határon túl is –, az összes krokodílerrel sikerült pacsiznunk és mindenhol emlékezetes bulit csináltunk.

"
Ha rajtam múlna, az év 365 napjából 366-ot koncerteznék.

(Koncertfotók: Hegyi Júlia Lily, zenekari sajtófotó: Nagy Márton)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk