Látható volt a zenéje filmek nélkül is – Vangelis halálára
Tegnap este óta korunk egyik legkiválóbb filmzeneszerzőjét gyászolja a világ. Az olyan nagyszerű alkotások, mint a Tűzszekerek, a Keserű hold, az Eltűntnek nyilvánítva vagy a Szent Ferenc elképzelhetetlenek az ő zenéje nélkül. Akadtak olyanok is, mint például az 1492, hogy a zene maradandóbb lett, mint maga a film. Pedig Vangelis Odysseas Papathanassiou pályája nem csak a moziról szólt, bár kétségtelen, hogy darabjai sokszor akkor is látványt csaltak az ember szeme elé, ha csupán hangokból álltak.
A 79 éves korában elhunyt muzsikus volt az, aki 1968-ban, miután Párizsba emigrált a „fekete ezredesek” diktatúrája elől, feltette Görögországot a pop-rock világtérképére az Aphrodite’s Child együttessel. A trió Pachebel német barokk zeneszerző motivumából alkotta meg a Rain and Tears című dalt, amely szenvedélyes romantikájával sokáig a házibulik egyik „lassú” kedvence lett. Ebben az együttesben tűnt fel az énekes Demis Roussos. 1972-ben az akkor már négytagúvá bővült együttes készítette el nagy szenzációt keltő avantgárd albumát, a 666-ot, de akkor már Vangelis egyre inkább saját útját járta.
Még abban az évben készített egy hangkollázst az 1968-as diákmozgalmak emlékére Fais que to réve... címmel, majd az 1970-es években egyre-másra készítette remek szólóalbumait, vegyítve a hagyományos billentyűs hangszereket a különböző szintetizátorokkal.
Az Earth (1973), az Albedo 039 (1976) és a Spiral (1977) voltak ennek a korszaknak a kiemelkedő lemezei. Kezdettől fogva szívesen dolgozott kórusokkal a Heaven and Helltől (1975) a Mask-on (1985) át az 1992-ig. A Yes énekese, Jon Anderson először csak vendégként szerepelt nála, később már egész duólemezen hallhattuk Vangelis billentyűit és Jon kontratenorját. De csodálatos, erős karakterű nőkkel is dolgozott együtt: az olasz énekes-színésznő Milvával német, honfitársnőjével, Irene Papasszal pedig görög nyelvű albumokat készített.
Ma már kevesen tudják, hogy Vangelis első filmzenéit még alig huszonévesen hazájában írta. Szólópályája kezdetén főleg dokumentaristák, szocio- és természetfilmesek vették igénybe szolgálatait, ez utóbbiak közül a leghíresebb a Frédéric Rossif rendezte Opera sauvage lett, amelynek egyik darabját az idősebb magyar közönség is jól ismerte: a L’enfant című tétel volt A hét című politikai tv-magazin főcímzenéje.
Mellesleg nem ez volt az egyetlen Vangelis-motívum, amit eloroztunk annak idején: a Spiral egyik darabja egy időben a rádió Esti krónikáját vezette be. A 90-es években még a nagy francia oceanográfus Jacques Cousteau-val is dolgozott együtt. 2002-ben azonban már teljesen „legális” együttműködésre is sor került: Vangelis írta és állította össze ugyanis Shakespeare A vihar című drámájának zenéjét a Nemzeti Színház Schwajda György rendezte előadásához.
A muzsikus 1980-ban költözött át Londonba, és ekkor került be a nagy mozi világába. Mindjárt az első próbálkozása hatalmas sikert aratott: Hugh Hudson Tűzszekerek című filmjének zenéjével Oscar-díjat nyert, ő volt az első, a pop-rock világából jött zeneszerző, aki elnyerte az aranyszobrot. A nagy mozifilmek mellett a színház is vonzotta, sőt balettzenéket is írt Frankenstein, valamint A szépség és a szörnyeteg történetére.
Vangelis pályája utolsó évtizedeiben az univerzum felé fordult. Egyik legnagyobb szabású darabja a Mythodea volt, amelyet a NASA Mars-missziója ihletett. Ennek a fenséges műnek a bemutatóját hozzá méltó környezetben az athéni Akropolisznál tartották. Utolsó lemeze, a Juno to Jupiter szintén a csillagok közé vitte zenéjét, egyben tisztelgett az ógörög mitológia főistenei előtt.
Vangelis Odysseas Papathanassiou úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.
Sajnos soha nem találkoztunk, de egyet gondoltunk a zenéről: ő is az univerzum őserejének tekintette, és a létező legtökéletesebb sokdimenziós tudásnak. Önmagát pedig így jellemezte: „Úgy működöm, mint egy csatorna, amelyen keresztül a zene kilép a zaj káoszából.”
Évekkel ezelőtt egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy instrumentális darabokra "kisfilmeket" írtam. Az Albedo 039 Nucleogenesisére egy szakítás történetét képzeltem el, ahol a férfi egy telefonfülkében áll, de nem meri felvenni a kagylót, miközben a nő fentről, az ablakából figyeli a telefonfülkét, várja, hogy megszólaljon a telefon, de hiába. Aztán a férfi kilép a telefonfülkéből, nyitva hagyja az ajtaját és lassan távozik. A nő kinyitja az ablakot, utána kiáltana, de nem mer és a férfi lassan eltűnik a távolban. Most ezzel a képsorral és ezzel a zenével búcsúzom Vangelistól.
