KULT

A kortárs kísérletektől Ady Endréig – portré Krulik Zoltánról, a Makám együttes vezetőjéről



A Közelítések (1988), a Dive Time Into (1994), a Café Babel (1997), A part (1998) és az Orient-Occident (2007) című albumok méltán sorolhatók az elmúlt évtizedek legérdekesebb modern zenei kísérletei közé, amelyekben tetten érhetők a minimalista, repetitív irányzatok nyomai is.

„Steve Reich, Frederic Rzewski az én zeneszerzői gondolkodásomra is hatottak. Miközben az improvizatív darabok tették ki koncertjeink felét, ott voltak mellettük ezek a 8-10 perces kompozíciók. Lehet, hogy e zenék töménysége gondolkodtatott el bennünket egy idő után, hogy talán más irányban kellene tovább menni. De akkor igen nagy lelkesedéssel játszottunk. Elég megnézni Zolnay Pál 1986-ban rólunk készült filmjét, az Utcazenészeket.” De hogy azért a „jazz-es” vonal se hiányozzon, a 90-es években rendszeresen meghívták a zenekarba Grencsó Istvánt, aztán a szaxofonos vagy 10 évig ott ragadt a Makámban, a dobokon pedig a szintén sokoldalúságukról ismert Borlay Gergő vagy Baló István osztoztak.

A vokális zenére, a női szólistákra való áttérés igazából a véletlen műve volt.

„1999-ben megkeresett egy német úriember, Ulrich Rützel, hogy írjak Lovász Irénnek egy lemezt. Már stúdiószinten dolgoztunk, megvolt a zenekar, elkészültek a hangszerelések, amikor Rützel kitalálta, hogy előbb csináljunk egy nyugat-európai turnét, és utána készüljön el a lemez. Én ebbe nem mentem bele, el is váltak az útjaink, de az anyag már ott volt. A Fonó Records vállalta a kiadást, csakhogy Irénnek szerződése volt Ulrich-hal, aki végül annyit engedett, hogy a dalok felét Irén énekelje.

Így jött be a képbe Bognár Szilvia és így épült két énekesnőre a Skanzen című lemezünk. Nagyon nagy siker lett. Tulajdonképpen egyetlen hangszeres kompozíció, a repetitív Vadászat kivételével valamennyi magyar népdal-feldolgozás, de azért mégis nagyon „makámos” volt: benne volt minden, amit az elmúlt 15 évben felszívtam magamba a különböző zenei hatásokból. Ezután a Fonó mögém állt, jött a 9 Colinda és a Szindbád, majd Szilviával az Anzix és az Almanach. De aztán újra váltani kellett: a lányok befutnak, dívák lesznek, önálló utakra vágyakoznak…”.

A hölgyek azonban ezután is meghatározóak lettek a Makám életében. Lázár Erikának jutott például az Ákombákom, amit „gyereklemeznek” tituláltak, de Zoltán számára ez nem jelent külön műfajt, ugyanúgy játsszák az ilyen dalaikat, mint a „felnőtteknek szólókat”, talán ezért is szeretik őket a mai napig ők is, a közönség is. Korzenszky Klárihoz köthető a Yanna Yova, a Csillagváró, a Holdfényt vetettem című Weöres Sándor-lemez és a Szerelem, Hornai Zóra pedig főleg a rock-osabb hangvételű dalokban remekelt. A Makám jelenlegi „hangja” Magyar Bori és Bede Sári, de immár a zenekarvezető is rendszeresen előlép a háttérvokálokból.

A 2012-ben megjelent Robinzon Kruzo volt az első, amelyben Zoltán hangjáé a főszerep. Ennek egyik fő motivátora iparművész felesége, a művészet-terapeuta Komáromi Erzsébet Katalin volt.

„Igen erős szimbiózisban élünk, alkotásainkat először egymásnak mutatjuk meg, tőle mindig kemény, őszinte bírálatot várhatok. A dalokat először tőlem hallja énekelni, nem attól, akinek szánom. És akkor az egyiknél azt mondta: „Miért nem te énekled?”

Sokáig húzódoztam, de aztán nyáron felhívott Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója. Még a Fonóból ismertük egymást, az ő tervei alapján és irányításával zajlott a kezdetben erdélyi, később felvidéki, vajdasági, kárpátaljai zenekarokra épülő Utolsó Óra Program. Dalestre hívott, egyedül. Magyaráztam neki, hogy hiába van több száz dalom, azokat nem magamnak írtam. Amikor kiderült, hogy fél év múlva esedékes a fellépés, nekiláttam a komponáláshoz. Jót tesz minden felkérés, új utakra, zenei megoldásokra, ismeretlen terepre irányítja az embert.

Így voltam az első gyereklemezzel, a Szindbáddal is, amiről először hallani sem akartam. Végül egy köteg jó- és rossz gyereklemez meghallgatása után szántam rá magam. Elvonultam Pannonhalmára, egykori Alma Materembe, ami számomra rendkívül ihlető hely, és 2-3 hét alatt megszületett a Szindbád. Ugyanígy voltam a Robinzon Kruzóval, ami nem a Makám archaikus-etnikus vonalát követte, hanem inkább ifjúságom élményeit, a Syriust és Cseh Tamást. De én a dalokat nemcsak az agyammal, hanem az összes többi érzékszervemmel írom.”

Az utóbbi Makám-lemezeken a magyar költészet kiválóságai szólalnak meg; Weöres Sándor, Petri György, Sík Sándor, legutóbbi pedig Ady Endre. Ady műsorukra, a költő halálának 100. évfordulója alkalmából, a Collegium Hungaricum igazgatója kérte fel Zoltánt. A tavaly novemberben megjelent lemez hangulatában, érzésvilágában a költő szorongásait, búskomorságát, szenvedélyes szerelmeit örökíti meg.

„Teljesen beleszerettem Ady-ba. Nemcsak a verseit olvastam újra és újra, hanem a levelezésébe is elmélyedtem. Kíváncsi voltam az emberre, élete fontos pillanataira, a hétköznapjaira, hogyan élt, kik voltak a barátai. Így derült ki számomra, hogy miképp született meg a Párisban járt az Ősz.

A barátja, Bölöni György írja emlékirataiban, hogy Lédával hármasban kocsikáznak a Bois de Boulogne-ban és egyszer csak leszakad az ég. Azon a nyáron tudta meg Ady 29 évesen a halálos kórt. Több betegség is kínozta. Ez a permanenssé váló halálfélelem szólal meg a nyári rekkenő hőségbe berobbanó őszt idéző versben: „S égtek lelkemben kis rőzse-dalok/Füstösek, furcsák, búsak, bíborak/Arról, hogy meghalok.” Ez lett a Makám első koncertlemeze, pedig nem annak szántuk. A Nyitott Műhelyben debütáltunk vele, s a videó mellett többsávos hangfelvétel is készült. Amikor meghallgattuk, annyira tetszett az egész zenekarnak, hogy mindenki a lemezkiadásra szavazott.”

Ritkán fordul elő velem, hogy egy lemezt egymás után folyamatosan végighallgatok. Ez most megtörtént a Budapest éjszakája szól esetében. Különösen megragadott A Tenger Ákombákoma, amelynek hegedű-bevezetése az Elindultam szép hazámból dallama vagy A te melegséged fojtott líraisága. A Jó csönd-herceg előtt ezerfelé feszülő kortárs zene, de kísértetiesen szól az Égő tűzben dideregve. A címadó sanzont viszont akár Cseh Tamás is énekelhetné.

„Engem azonban tovább ragadott magával Ady, és további, néhány nem közismert verse mellett több, ún. nagy versét is megzenésítettem, de ezeket már nem a Makámmal játszottam, hanem egy trió-formációval Vincze Pál billentyűs és Bata István basszusgitáros társaságában, hozzátéve néhány Somlyó Zoltán-verset és Robinzon Kruzo-dalt.

Ezt a műsort is felvettük a Nyitott Műhelyben, és erről is úgy éreztem, hogy nagyon jól szól, stúdióban sem lehetne jobban. Az a feszültség a közönség jelenlétével, a pillanatnyiság, hogy nem lehet javítani, csak élőben működik. A lemez címe Eladó a hajó lesz. Erősen szimbolikus, Ady egyszerre tekinti magát hajónak és hajósnak is. A Krisztus-kereszt az erdőn c. versét Térey János emlékének ajánlom, aki egy eszmefuttatásában a vers különleges helyét emelte ki Ady életművében.

Nem hallgattam meg másoktól, hogy ne befolyásoljon. Azért előfordul, hogy az ember akaratlanul kölcsönvesz harmónia meneteket. Hornai Zóra énekelte A mozi c. dalomat a Yanna Yova lemezen, amely gyerekkori szerelmekről szól, de még Buster Keaton és a vietnami háború is benne van. És akkor basszusgitárosunk Boros Attila finoman megkérdezte, hogy ismerem-e a Hotel California-t az Eagles-től? Először nem is ugrott be a dal, aztán rájöttem, persze, hogy ismerem, hozzátartozott az ifjúságomhoz. Más kérdés, hogy ők is kölcsönözték az akkordmenetet a Jethro Tull We Used To Know cmű dalából. Ian Anderson egy interjúban észrevételezte bár, de nem nehezményezte a feltűnő hasonlóságot, inkább dicsérte a dal erényeit és önállóságát, s nem volt harag. Én úgy gondolom, akkordmenetet lopni nem bűn, a barokkban például ez teljesen természetes volt, a dallam, vagy a szöveg más kérdés…”

Érdekes, hogy Zoltán Andersont említi. Régóta érzek párhuzamot közte és a legendás skót muzsikus között. Mindkettejüknek állandó ihlető forrása a népzene, mindketten gyakorlatilag kizárólagos zeneszerzői, szövegírói együtteseik darabjainak, de mégsem saját nevükkel, hanem a zenekarok nevével – Makám és Jethro Tull – váltak ismertté. Ha olyan koncertre kérnék fel őket, amelyen egyszerre lépne fel mindenki, aki valaha velük játszott, elég nehezen találnának megfelelő méretű színpadot.

Van azonban egy lényeges különbség: Ian Anderson következetesen viszi 50 éve a maga sajátos stílusát különböző formációkkal, míg Krulik Zoltánnál a személyi változások nemegyszer gyökeres zenei újításokat is vontak maguk után. No és persze egyikük sem mondta még ki az utolsó szót….


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk