KULT

Kovács András Péter: A rádiókabaré helyett ma már inkább egy jól sikerült YouTube-videóval lehet tömegeket megszólítani

A Momentán Társulat vendégeként lép fel az egyik legnépszerűbb stand upos, ennek apropóján a Dumaszínház elmúlt 20 évéről is beszélgettünk vele.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 06.



Június 10-12. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, aminek keretében egy teljes hétvégén át változatos improvizációs előadásokat láthat a közönség (a részletes programot itt lehet megnézni).

Péntek este egy Dumaszínházzal közös produkció is lesz, ahol a Momentán Társulat tagjai Beliczai Balázs mellett Kovács András Péterrel állnak színpadra.

Vele beszélgettünk az impró és a stand up összefonódásairól, illetve arról is, be lehet-e még futni újoncként ebben a műfajban.

– A Dumaszínház jövőre lesz 20 éves, te pedig szinte az első pillanattól tagja vagy. Milyen íve volt ennek a két évtizednek, honnan hová jutottatok el?

– Onnan indultunk, hogy egy kis budapesti kávézóban léptünk fel 50 ember előtt. Kerestük a saját hangunkat, mindenféle reklám és marketingtevékenység nélkül, szájhagyomány útján lettünk egyre népszerűbbek. Ma pedig az ország egyik legsikeresebb, legtöbb jegyet értékesítő társulata vagyunk, több száz vidéki helyszínnel és egy egész országot lefedő hálózattal.

– Ez mindenki közös érdeme, vagy vannak, akiknek kulcsszerepük volt benne?

– Nyilván vannak úgynevezett védjegyemberek, akik bevonzzák a közönséget, de mindössze 5-6 főre nem lehetne társulatot alapozni. A kevésbé népszerű, de attól még szintén tehetséges kollégáknak ugyanúgy érdeme és rengeteg munkája van benne, hogy itt tartunk.

Hihetetlenül profi a mögöttünk álló szervezői brigád is, és amiatt is nagyon szerencsések vagyunk, mert a Dumaszínház kiötlői annak idején nem a gyors meggazdagodást választották, hanem a lassú és kitartó építkezést. Ennek az eredménye, hogy még ma is létezünk.

Ha belegondolunk, 20 évvel ezelőtt milyen sztároktól volt hangos a média, hol vannak ők most, és hozzájuk képest hol tud szárnyalni a Dumaszínház, ez kizárólag azoknak köszönhető, akik hosszú távú szemlélettel álltak a szervezéshez.

– Könnyebb vagy nehezebb ma anyagot gyűjteni, mint a 2000-es évek elején volt? Mennyire változtak meg a források?

– Nem is a külső források változását érzékelem, hanem inkább a saját szemléletemét. Az ember nyilván abból tud viccet csinálni, ami még neki is ismeretlen, vagy ami őt is meglepetésként éri. Ahogy öregszünk és egyre bölcsebbek leszünk, egyre több dolgot értünk meg és ezzel párhuzamosan fogynak a meglepetések. Így pedig drasztikusan csökken azoknak a jelenségeknek a száma, amelyekből még ugyanakkora rácsodálkozással tudsz poénokat gyártani. Egyértelműen nehezíti a dolgunkat, hogy ennek ellenére kell egyre újabb és újabb területeket felfedeznünk.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki tartósan népszerű tudjon maradni ebben a műfajban?

– A folyamatos megújulás, ehhez pedig töltekezni és élni kell: hagyni, hogy megtörténjenek velünk is azok a dolgok, mint más emberekkel, a házasságtól a gyerekszülésen át a szeretteink elvesztéséig. Ezeket aztán ülepíteni kell, miközben megfelelő önismerettel állunk magunkhoz és a világhoz is.

– Bármilyen személyes témát az előadásaid részévé tudsz tenni, vagy létezik olyasmi, amihez inkább nem nyúlsz?

– Bármit, mert megtanultam, hogy minél mélyebb valami, annál általánosabb. Minél személyesebbnek gondolom, annál biztosabb, hogy másoknak is ezek a rejtett titkaik vagy aggodalmaik. Ezért aztán utat találok velük a közönséghez.

– A rokonaid vagy ismerőseid sosem bánják, hogy szóba hozod őket a színpadon?

– Igyekszem tapintattal és emberséggel viccelődni, akikről beszélek, ők sokkal inkább a szereplői, mint a céltáblái a poénoknak.

– A kiégés jeleit tapasztaltad már magadon?

– Igen, de ilyenkor le kell állni egy kicsit. A nyaraim például mindig arról szólnak, hogy behúzom a kéziféket és töltődöm: két hónapra elvonulok, így pihentetve az agyamat.

– Be lehet még újoncként kerülni ebbe a műfajba úgy, hogy valaki hasonló népszerűségre tesz szert, mint az általad is említett húzónevek?

– Van rá lehetőség, de nem azokkal a klasszikus eszközökkel, amelyekkel annak idején mi tettünk szert országos népszerűségre.

Hiába szerepel valaki a televízióban vagy a rádiókabaréban, nem azzal fog tömegeket megszólítani, hanem inkább egy jól sikerült YouTube vagy TikTok-videóval. Van is erre példa: Pottyondy Edina alig két évvel ezelőtt kezdett youtuber-karrierbe, ma pedig már színházakat tölt meg stand uposként. Nagyon sok szempontból kikerülte a szamárlétrát és a tanulási fázisokat, amelyeken mi átestünk, de úgy tűnik, nem is volt szüksége ezekre.

Akit szeret a közönség és át tud lendülni azon az egyensúlyi ponton, amelyen túl már exponenciálisan növekszik a népszerűsége, annak nyert ügye van.

– Eltérnek-e szerinted az emberek reakciói Budapest belvárosában, illetve egy vidéki kisvárosban? Van olyan poén, ami az egyik helyen működik, a másikon viszont jobb elkerülni?

– Azt veszem észre, hogy amint az egyének összeállnak közönséggé, létrejön egy olyan közös, kollektív tudat, ami mindenhol egyetemes. Ugyanaz a közönség ugyanazokon a dolgokon nevet Budapesten is, mint mondjuk Nyíregyházán vagy Lentiben. Legalábbis azok a dolgok, amikről én beszélek, nem olyan urbánus vagy vidéki témák, amelyek az egyik helyen meglepetést okoznak, a másikon viszont nem.

– A rendezvény típusán se múlik ez? Nincs különbség például egy dumaszínházas saját ested és egy céges buli között?

– Régen még lehetett, de szerencsére annyira szeretnek bennünket, hogy most már a céges rendezvényeken is felcsillannak a szemek, amikor mi jövünk. Az utóbbi pár évben nagyon pozitívak a tapasztalataim ezen a téren, persze meg is szűrjük, hogy mit vállalunk el. Szabadtéri családi napra például nem megyek, mert ott nincs meg az az atmoszféra, ami egy színházteremben, hasonló körülmények között viszont nagyon hasonló tud lenni a végeredmény.

– Mennyire vagy képben a Momentán Társulattal? Voltál már előadásukon, követed a tevékenységüket?

– Persze, fiatalabb koromban, amikor még ők és én is pályakezdők voltunk, rendszeresen látogattam az előadásaikat, rajtuk keresztül ismerkedtem meg az improvizáció műfajával és a főbb játékelemekkel. Ugyan nem ők tartották, de később mi, dumaszínházasok is részt vehettünk imprótréningeken, így megismerkedtünk a műfaj csínjával-bínjával. Azóta többször is volt szerencsém momentánosokkal egy színpadon állni, minden ilyen alkalmat nagyon élveztem.

– Mi az, amit át tudtál emelni az eszköztárukból?

– A legfontosabb szabály, hogy merj kockáztatni és bukni is, ha úgy adódik. Nekem ez mindig óriási bátorságot ad, amikor új anyaggal kísérletezek: sosem a biztosra megyek, merek kilépni a komfortzónámból.

Ha az ember új anyagot mond, minden alkalommal olyan, mintha egy teljesen más stand upos állna a színpadon. A nézők nyilván elnézőbbek vele, ha már ismerik és szeretik, de ettől még minden anyag kicsiszolása keserves és fájdalmas folyamat.

Ebben pedig nekem nagyon sok segítséget ad a tudat, hogy még ha elsőre nem is sikerül olyan jól, másnap el tudom mondani egy kicsit máshogy és talán jobban.

– Mit vársz a mostani, velük közös estétől? Mennyiben lesz nagyobb kihívás, mint a saját fellépéseid?

– Hosszú évek óta nem improvizáltam, ezért kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy mennyire macskásodtam el, másrészt arra, hogy a jelenlegi személyiségemmel és világfelfogásommal mi fog kisülni belőle. Ahogy az ember muzsikálni és máshogy muzsikál 20 és 40 évesen, úgy ebben is biztosan érezhető lesz a különbség.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk