KULT

Könyörtelen sorozatgyilkosság mögött áll De Niro, akinek DiCaprio a megbízottja Martin Scorsese legújabb filmjében

Amerika történelmének egyik legismeretlenebb és legkegyetlenebb időszakát mutatja be nekünk minden idők egyik legnagyobb rendezőzsenije, korunk legjobb színészei körében. Mégse tudom mindenkinek ajánlani a Megfojtott virágokat.


Martin Scorsese egy zseni. Nem lehet többet mondani róla. Aki 34 évesen megrendezi a Taxisofőrt, majd 38 évesen letesz egy Dühöngő bikát az asztalra, és ezután sorban rendezi a jobbnál jobb filmeket, arra nem lehet más jelzőt használni. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Nagymenők, a Casino, A tégla és a Viharsziget. Karrierje elején Robert De Nirót lehetett a „múzsájának” mondani, majd ez a 2000-es évekre megváltozott. Új kedvence Leonardo DiCaprio lett, kettejük közös munkájának eddigi csúcsa A Wall Street farkasa volt, ami egy pszichedelikus életrajzi dráma volt egy szörnyű ember életéről.

Akkor nem hittem el, hogy ezt a lendületes, egy pillanatra sem lankadó bulit Scorsese 71 évesen forgatta.

Ekkor még úgy gondoltam, a nagy öreg sosem fog leállni, de az utóbbi időben visszavett a lendületből és kisebb projektekkel foglalkozott. Egészen eddig. Az Apple és a Paramount stúdiók adtak neki 200 millió dollárt, hogy robbantson egy nagyot a mozipénztáraknál és ezt Scorsese kihívásnak vette. Egy olyan filmet köszönthetünk most a mozikban, amilyet nagyon régen láthattunk. Nem folytatás, nem létező franchise. Ez egy három és fél órás könyvadaptáció, western korrajz, kegyetlen dráma, ami csontig hatol és nem engedi el a néző lelkét a játékidő végéig, sőt még azután is vele marad.

Scorsese végre elérte, hogy két kedvenc színészével dolgozhasson: egy filmben láthatjuk Robert De Nirót és Leonardo DiCapriót. A két óriás között pedig ott van Lily Gladstone, aki konkrétan ellopja a film összes jelenetét, amiben feltűnik. Történetünk szerint az 1920-as években járunk, Oklahomában, az oszázs indiánok földjén. Ernest Burkhard (Leonardo DiCaprio) az első világháborúból hazatért, meggyötört katona, aki munkát vállal nagybátyjánál, William Hale-nél (Robert De Niro). Az oszázsok ebben az időben hirtelen meggazdagodtak, mert az állam által kijelölt rezervátum területén hatalmas olajkészletet találtak.

Ezt persze a fehérek sem nézték tétlenül, és kegyetlenül rátelepedtek az őslakosokra.

William Hale is egy ilyen vérszívó kullancs volt, aki az oszázs indiánokat a kihalás útjára terelte. Ernestet beházasítja egy gazdag őslakos családba, hogy az oszázs vagyonra rátegye enyves kezeit. Az igaz történet alapján készült Megfojtott virágok annyira kegyetlen és gonosz tetteket mutat be, hogy tényleg csak annak ajánlom, aki bírja a nehéz témákkal foglalkozó filmeket. A fehérek ugyanis elvették nőül az őslakosokat, közben megmérgezték, megbetegítették, vagy egyszerűen lemészárolták saját családjukat a vagyonukért. Ezt több évtizeden keresztül tehetetlenül nézte a törzs, a közeli barátjuknak tartott William Hale pedig igazából ellenük dolgozott.

Azt hiszem, ilyen nevek mellett ezt nem muszáj leírni, de a színészek lenyűgözőek. Scorsese még a világ legrosszabb színészeiből is kihozná a maximumot, de mint tudjuk, ilyenekkel nem dolgozik. De Niro egy kegyetlen, számító, kapzsi maffiózó, aki kedves üzletemberként édesgeti be magát a közösségekbe, majd belülről rohasztja meg azt. DiCaprio sosem volt még ennyire egyszerű és befolyásolható karakter. Tőle szokatlan ez az együgyűség, de ügyesen játszik, talán kicsit sokat biggyeszti le a száját, néha már-már karikatúrának tűnhet.

Lily Gladstone zseniális. Az amerikai őslakos színésznő gyönyörű, tiszteletet parancsoló a jelenléte, és egy pillantásában minden benne van.

Ha ebben az évben őt nem jelölik legjobb női mellékszereplő Oscar-díjra, akkor megeszem a kalapom. Gladstone tényleg minden jelenetet elrabol színésztársai elől, a Megfojtott virágok igazából az ő filmje, még ha nem is ő kapta meg a főszereplői kreditet. Kisebb játékidővel feltűnik még a film második felében Brendon Fraser egy nyálkás ügyvéd szerepében, John Lithgow, mint a törvény jó oldalán álló ügyész és egyik kedvenc karakterszínészem, Jesse Plemons, mint a szövetségi nyomozó iroda (FBI) egyik ügynöke.

Amerika történetének ezen időszaka sok embernek, még sok amerikainak is ismeretlen lehet, nekünk európaiaknak pedig szinte teljesen idegen terep. Igazából ez a korszak több emberéletet követelt, mint a híres vadnyugat legkegyetlenebb időszaka, csak a '20-as években szépen csendben történt a népirtás. Például a tulsai pogromot többször megemlítik a filmben, amikor is egy teljes várost tettek a földdel egyenlővé fajgyűlölők, és nem véletlen, hogy a Ku-Klux-Klan is ebben az időben kezdett igazán nagy népszerűségnek örvendeni. Egy dokumentumfilmben hallottam, hogy a kétezres években a tulsai egyetemen tanuló diákok sem tudták, hogy mi történt a városukban 1921-ben.

Nem mondanám, hogy Amerika legbüszkébb történelmi időszaka ez, és Scorsese kendőzetlenül mutatja be nekünk.

Nem állítja be az őslakosokat sem ártatlan báránykáknak, ők is hasznot húztak az olajpénzekből, de egyértelműen nem érdemelték azt, amit kaptak. Nem nevezném kiemelkedően véresnek a Megfojtott virágokat, inkább kegyetlennek, sokkolónak és naturalistának. Legjobb hasonlat: mind témában mind az erőszak bemutatásában a Wind River – Gyilkos nyomon című 2017-es remek. Aki azt a filmet kedvelte, a Megfojtott virágokat is imádni fogja.

Scorsese minden téren minőségi alkotást hozott el a mozivásznakra. Látványvilág csillagos ötös. Operatőrmunka lélegzetelállító. Scorsese nagyon szereti a hosszú snitteket, de nem a tipikus látványos fajtából. Szereti bemutatni a helyszíneket, és egy térképet rajzol fel a néző fejében a hosszú, vágás nélküli jeleneteivel úgy, hogy a néző észre sem veszi, hogy itt bizony 3-5 perce nem volt vágás. A zene is sok őslakos motívumot tartalmaz, teljesen idomult a történethez, látszik, hogy Scorsesének fontos volt elmesélni az oszázs indiánok ellen elkövetett bűnöket, már-már szenvedélye lehetett ez a projekt. Az utolsó jelenetekben még szerepel is filmben, pedig nem nagyon szokott ilyet. A szenvedélye sajnos a játékidőn is érződik. A három és fél órás film lehetett volna sokkal rövidebb és feszesebb, de a rendező inkább a hosszú, lassabb, westernesebb megközelítést alkalmazta.

Nagyon kellemetlen ennyi kegyetlenséget ilyen hosszan nézni, szinte marja az ember lelkét.

Nagyon fontos film a Megfojtott virágok, és mindenkinek látnia kell, de egyelőre nem érzek késztetést, hogy még egyszer megnézzem. Vannak ilyen filmek, melyek ilyen hatást gyakorolnak a nézőre: a taszító, kegyetlen gonoszokról tudjuk, hogy úgyse kapják meg a megérdemelt büntetésüket, hiszen ilyen bűnökért nem lehet méltóképpen megfizetni, ez a való élet, mindenki tudja, mi fog történni. Akik szeretnék, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője és világklasszis színészei összetörjék és megsemmisítsék a lelkük egy kis darabját, azoknak tudom ajánlani a Megfojtott virágokat. Ez egy korszakos remekmű, Scorsese talán legfontosabb filmje, hihetetlen alakításokkal tarkítva.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk