KULT

„Egy nyomorult hangbeállásért odaadnám a fél karom” – egy éve tiltották be a koncertezést



Ivan & The Parazol (Vitáris Iván)

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

Nekünk egy évben nagyjából 70 koncertünk van, ezek kisebb része külföldi, nagyobb része pedig itthoni. Külfölddel kapcsolatban annyi volt talán rossz, hogy 2020 lett volna az első év, amikor több komoly nyugati fesztiválon is szerepeltünk volna, például a Colours Of Ostraván. De itthon is rengeteg buli maradt el. A zenekarnak konkrétan az egész 10 éves jubileuma, de valahogy azt annyira nem is sajnálom...

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok? / Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Korábban is foglalkoztunk más dolgokkal, ettől függetlenül komoly érvágás volt.

Ha csak egy picit félretesszük az anyagi részét, szerintem nekünk alkotó embereknek az, hogy nincs színpad és közönség, olyan mintha elvennék a levegőt. Kicsit morbid példával élve a tavaly megtartott 7, maximum 10 koncert olyan volt, mint lélegeztetőgépen lenni.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Szerencsére ilyen szempontból nem panaszkodhatunk, mert sikerült befejezni az első magyar nyelvű albumunkat, ami "Budai Pop" címmel fog majd érkezni, remélhetőleg még 2021-ben. De jó pár kislemezes dal kijött róla és abszolút úgy érezzük, hogy új perspektívát fog adni a zenekarnak. Egyfajta tabula rasa volt nekünk ez a tavalyi év, minden téren.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

A logika azt diktálja, hogy nyáron valamilyen formában talán már lehet koncerteket tartani, de nem több ezres tömegrendezvényeket. Ezen felül nem mernék találgatni, mert teljesen kiszámíthatatlan a helyzet.

Pál Utcai Fiúk, Kiscsillag (Leskovics Gábor "Lecsó")

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

A PUF-fal nagyjából 30, a Kiscsillaggal pedig 50.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Mindenkinek nagy érvágás, ez nem is kérdés, hiszen a bevételeink 80-90 százaléka ment el. Van olyan a zenekarban, aki már korábban több lábon állt, másoknak viszont a mostani helyzet miatt kellett újratervezniük. Én a tartalékaimat élem fel, de már nem sok maradt, és egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdek majd utána.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Engem nagyon. Észrevétlenül alakult úgy az életem, hogy az elmúlt 30-35 évben alig telt el hét anélkül, hogy ne álltam volna legalább kétszer-háromszor színpadon.

Ez a kényszerszünet úgy az első hónapig még jó volt, legalább pihenhettünk kicsit, azóta viszont átfordult és egyre inkább depressziós lesz tőle az ember. Az utóbbi hetekben elkezdtem egy szál gitáros online koncerteket adni, de ezeket is inkább a közönség kedvéért csinálom, hátha legalább nekik javít valamit a hangulatukon. Rajtam viszont sajnos nem segít, ahhoz az kellene, hogy személyesen is ott legyenek és lássam, halljam őket.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Nem igazán. A legelején még itt is volt egy fellendülés, de ez elég hamar kifulladt, egyszerűen nincs olyan élmény vagy inger, ami inspirálna. A Kiscsillaggal a december végi online koncert idején több próbát tartottunk, de azóta velük is leálltunk. Bandi a szólólemezével foglalkozik, közös munka jelenleg nincs.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Csak azért vagyunk bizakodóak, mert muszáj annak lenni. A szívem azt mondja, hogy most már történnie kell valaminek, az agyam viszont idén nagyon kevés esélyt ad rá. A fesztiválszezon mindenképpen ugrott, legfeljebb nyár végén látok rá némi esélyt, a Fishing on Orfű a pótidőpontban talán megvalósulhat. A kisebb szabadtéri koncertekben is reménykedem, létszámkorláttal nincs kizárva, hogy működhetnek, ha jó ütemben halad az oltás.

Péterfy Bori & Love Band (Péterfy Bori)

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

Pontos számot nem tudok, 60-80 közötti koncertünk szokott lenni egy évben. Ezek nagy része elmaradt, illetve nekem még nagyjából ugyanennyi színházi előadásom is.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Több lábon álltunk, de iszonyatosan nagy érvágás, hiszen a zenészeknek jó ideje a koncertezés a fő bevételi forrásuk. Ráadásul nekem ugyebár a másik láb is kiesett. Próbálni azért szerencsére lehetett, már két előadásom is be van próbálva és várja, hogy be lehessen mutatni. Kaptam egy filmszerepet is, tehát nem teljesen kilátástalan a helyzetem.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Pszichésen nagyon nehéz, hiszen 30 éve majdnem minden este színpadon álltam, ez a hirtelen jött teljes megvonás elképesztően abszurd.

Ha az ember nem tud rugalmasan változni, tényleg felemészti a helyzet. Szerintem én a lehetőségekhez képest jól alkalmazkodtam, és a zenekar többi tagján is ezt látom. Ahelyett, hogy állandóan egymásnak siránkoznánk, mindenki elkezdett olyan dolgokra koncentrálni, amelyek változatlanul működnek.

Ambrus filmzenéket szerez és producerkedik, van aki fordításokat csinál, míg más informatikai területen vállalt munkát.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Az eleje nagyon termékeny volt, akkor csináltuk meg a Szikra című lemezünket, amit változatlanul imádunk. Azóta viszont picit elvette a kreatív energiákat, hogy folyamatosan azt lehetett hallani, hogy most már mindjárt jobb lesz, de sajnos végül nem lett jobb. Ez a bizonytalanság az igazán idegőrlő: amikor tudni lehetett, hogy hónapokig nem fog változni a helyzet, az kreatívvá tett, hiszen ki kellett valamivel tölteni ezt az időt. De amióta folyamatosan a lebegtetés megy, hogy "tavasszal most már biztos...", "nyár elején most már biztos..." és így tovább, az egész másképpen sokkoló.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az idei sem lesz egy lehetőségekben bővelkedő nyár. Nehéz bizakodni, de egyszerűen azt érzem, hogy ha továbbra is szoronganék és csak a veszteségeket nézném, abba egyszerűen beleőrülnék. Szóval muszáj átállítani az agyamat és inkább azt nézni, milyen pozitívumokat hozott ez az időszak: igen is rugalmasak vagyunk, tudunk változni, és lehet, hogy a végén még erősebben jövünk majd ki belőle.

Tankcsapda (Sidlovics Gábor "Sidi")

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

2020 elején indult volna az európai turnénk, Hollandiában, Németországban, Ausztriában, Dániában és Angliában is játszottunk volna. Nagyságrendileg 20 koncertet terveztünk májusig, ebből végül három valósult meg, majd jött a járvány és elkezdtük átpakolni őszi dátumokra ezeket a helyszíneket. Év végére egyébként szintén egy külföldi koncertsorozatot terveztünk, több tengerentúli állomással. Ami pedig a nyarat illeti, új koncepcióval készültünk, összesen 7 fesztiválfellépést vállaltunk el, ezek mindegyike nagyszabású, kiemelt show lett volna. Illetve mellé jött három tematikus műsorra épülő Budapest Parkos buli, amire ráadásul elég korán elkezdtek nagyon fogyni a jegyek.

A korlátozások enyhítése után augusztusban gyorsan eldöntöttük, hogy alkalmazkodunk a kialakult helyzethez, így leszerveztünk 20 igen jó helyszínt és 500 fős koncerteket adtunk, rendes turnéüzemmódban, azaz normális hang- és fénytechnikával, stábbal. Mi ezzel is tudtuk támogatni a saját stábunkat, mivel a turnéból befolyt bevételt a rezsi mellett nekik adtuk. És nem utolsó sorban megemlíteném a márciusi streamkoncertünket a Debrecen TV stúdiójából, amit 24 ezren követtek élőben, valamint a nagy port kavart két autóskoncertet is, aminek az lett a "szakmában" a visszhangja, hogy "milliárdokat kaptunk érte az államtól".

De elárulom, hogy a stábunknak kiharcoltuk a gázsit és a koncert technikai költségeit, ezt támogatta meg a MOL, amiért borzasztó hálásak vagyunk nekik. Mi pedig ugyanannyi forinttal mentünk haza, mint amennyivel elindultunk otthonról. Szóval amellett, hogy elmaradtak koncertek, turnék, fesztiválok, mi a lehetőségeket maximálisan igyekeztük kihasználni és legalább valahogyan kárpótolni a rajongókat.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Nyilván nagy érvágás, kinek nem az, hogy egy éve nincsenek fesztiválok, turnék, nehéz talpon maradni ilyen hosszú ideig. Erre mi sem számítottunk, a mostani időszak már a túlélésről szól.. És fontos megemlíteni, hogy itt nem csak a zenészek megélhetéséről kell beszélni, hanem a teljes háttériparról, a technikusoktól, az alvállalkozó cégekig, koncertszervezőkig sorolhatnánk. A háttérstábunk szerencsére több lábon állt, nekünk voltak tartalékaink, de ismerünk nagyon sok szakembert és zenészt, akik más munkát voltak kénytelenek vállalni.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Egyértelmű, hogy egy harminc éve színpadon álló zenekarnak egy ilyen leállás a legkeményebb dolog az életében. Nincs utazás, turné, koncertélmény. Bármennyire is hihetetlen, de mi ezt tényleg ezért csináljuk. Olyan, mintha a pilóta nem repülhetne többé, vagy a sportolónak azt mondanák, hogy ennyi volt, menj haza. Ezt el sem lehet mondani szavakkal.

Mind a hármunk nevében ki tudom azt jelenteni, hogy az, hogy nem léphetünk színpadra és közönség elé, az a legkeményebb állapot. Tényleg mentálisan össze tudja roppantani az embert ez a tudat és sok hónap kell egyáltalán ahhoz, hogy megbarátkozz a gondolattal.

Ezért is volt jó a nyári 500-as turnét megcsinálni, vagy akár az autós koncerteket is.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Nálam személy szerint jöttek és most is jönnek a dalok, de ez nem hinném, hogy a pandémia miatt van, inkább a saját életem tart most olyan szakaszban, hogy azt ki kell írni. Ha már itt tartunk, nálam mindenképpen volt annyi pozitív hatása eddig az egész covid mizériának, hogy sok mindent át tudtam értékelni az életemmel kapcsolatban, ami aligha történt volna meg akkor, ha minden ment volna a régi kerékvágásban. Hosszútávon ebből profitálok én is és a környezetem is. Ez teljesen biztos. De visszatérve a témához: mivel rendesen meg sem tudtuk turnéztatni a Liliput Hollywood lemezt, most még abszolút erre koncentrálunk, az új ötletek még pihenhetnek.

Egyébként az első hullám idején két új dalt raktunk össze, ezek ráadásul eléggé eltérnek egymástól. A Szüless meg újra és a Plasztik József bár másról szól, de mégis jól visszaadja ezt az időszakot, amiben most vagyunk, pontosabban most van a társadalom. A Plasztik József most például sajnos talán még aktuálisabb, mint akár csak fél éve volt. Az egész internet, az információk, amiket innen-onnan összeszednek az emberek, egy végeláthatatlan káoszt teremtettek a világban és ez sajnos csak egyre nő. A legtöbb ember tényként kezel dolgokat, amiket olvas vagy hall valakitől, aki szintén az interneten olvasta, és olyan gyűlölettel rontanak egymásnak ezen a virtuális csatamezőn, ami komolyan ijesztő. Nincs középút. Vagy velem vagy, vagy ellenem. És ez a kontroll nélküli ámokfutás komoly károkat csinál nemcsak a zenében, hanem mindenben. Ez a folyamat bár egy virtuális téren történik, a hús-vér emberek szemléletébe vert gyökeret, és most már kint van az utcán is.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Mi mindig bizakodunk, nyilván azt azért nem gondoltuk volna, hogy ennyire elhúzódik a járvány. Jósolni azonban még korai lenne bármit is. Ráadásul egy olyan szektorban vagyunk, amit nyilván utolsóként fognak elengedni.

Az biztos, hogy amint lehet menni bármilyen formában, legyen az akár csak 500 fős buli, mi megyünk. Készülünk is rá, szóval rajtunk nem múlik. A tavalyi évben elmaradt koncertjeinket, beleértve a külföldieket is, pótolni szeretnénk, másfél évig meg sem állunk.

A nyári fesztiválszezon már nehezebb kérdés. Ahhoz, hogy nagy létszámú rendezvényeket lehessen szervezni, jól kell haladnia az oltásnak, nagyon sok embert kell beoltani ahhoz, hogy enyhüljön a járvány, majd nyáron fesztiválozhassanak az emberek. A szervezőkkel folyamatosan egyeztetünk, egyelőre optimisták vagyunk, persze erre a nyárra is vannak már B, C és ZS terveink is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk