KULT

"Egyszer mértem az időt, 4 percet bírt ki hangszer nélkül" - Hámori Angelika zongoraművész Kocsis Zoltánra emlékezik

Két éve halt meg Kocsis Zoltán. Többek között arra kerestem a választ, hogy valóban olyan hirtelen haragú ember volt-e, mi érdekelte a zenén kívül, és hogy fia, Krisztián betöltheti-e a helyét.


Hámori Angelika zongoraművészt egész prózai módon ismertem meg. Mindketten Leányfalun lakunk, és immár több mint tíz éve tanítja a nagyfiamat zongorázni. Régi vágyam volt, hogy egyszer kifaggathassam Kocsis Zoltánról. Íme az eredmény.

Hámori Angelika és lánya, Csőke Flóra csellóművész közös koncertje:

- Mikor találkoztál először Kocsis Zoltánnal?

- Békés megyében, a tarhosi országos zongoraversenyen találkoztunk. '84-ben lehetett, még gyerek voltam. Megjelent egy fiatal, égő szemű srác, zsebében kulcsot csörgetve. Persze akkor nekem nem srác volt, hanem nagy nimbuszú, lángoló személyiség. Én egy versenyző voltam a sok közül, ő a zsűri elnöke, ami persze elég nagy különbség. És érdekes, ahogy az évek múltak, ez a reláció nem változott meg, de színesedett.

– Később barátok lettetek.

– Azt nem tudom biztosan, én mennyit jelentettem neki, de ő nekem nagyon sokat. Viszont soha nem éreztem egyenlőséget kettőnk között. Tehát ilyen szempontból is jelentős volt az az első találkozás, hogy örökre meghatározta a viszonyunkat.

Emlékszem, a versenyen Chopint játszottam, a Fantaisie-Impromptut, és valaki kileste a naplójából, hogy az én nevem mellé azt írta: „Nem is rossz!”.

Egy kislány számára ez mindenképpen biztató volt, hiszen nem gondolta azt, hogy nincs helyem a pályán.

– Aztán később munkatársak lettetek.

– Az már sokkal később volt.

Hámori Angelika

A Zeneakadémia elvégzése után a Freiburgi Zeneművészeti Főiskolán (Németország) és a Baseli Zeneakadémián (Svájc) szerezte meg további zongoraművész és szólista diplomáit. Tanulmányai során több híres zongoraművésszel és karmesterrel ismerkedett meg és dolgozott együtt:

prof. Tibor Hazay, Christopf Eschenbach, prof. Gyimesi László, Christian Zacharias, Murray Perahia, Christopf von Dohnanyi, Franz Welser-Möst.

A Zürichi Operaházban zongoristaként tevékenykedett, sokszor játszott a Baseli Szimfonikusokkal, három CD felvétele készült Németországban. Folyamatosan koncertezik Portugáliában, Angliában, Franciaországban, Németországban és Svájcban. 1999-től él újra Magyarországon. Ez idő alatt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, a Miskolci Zeneművészeti Főiskolán és a Szt. István Konzervatóriumban tanított. Emellett 1999-2000-ig tagja volt a Kocsis Zoltán által vezetett Művészeti Társaságnak, művészeti vezetője volt a Komédium Színháznak, a Magyar Rádió szólistájaként rendszeresen játszik a Bartók Rádióban, valamint a Filharmónia által szervezett koncerteken. Nemcsak mint szólista, hanem a magyar zenei élet kiemelkedő egyéniségeivel is gyakran lép fel: Gulyás Dénes, Éder Quartett és a Magyar Rádió, valamint a Magyar Operaház zenekarának szóló hangszereseivel.

– Tanított téged?

– Nem, mert én pont akkor kerültem be a Zeneakadémiára, amikor ő eljött onnan, hogy a zenészkarrierjének szentelje az életét. Viszont előbb lettünk barátok, mint munkatársak. A Zeneakadémia után évekig tanultam és dolgoztam Svájcban. Amikor Zoli Svájcba jött koncertezni, akkor nálam aludt. A professzorom ugyanis, akinél én tanultam Bázelben, Gyimes László, fiatalkori barátja volt. Olyankor őt is elhívtam magamhoz, és nagyon sokat beszélgettünk hármasban, nevettünk, zenét hallgattunk. Számomra ezek az együttlétek többet értek, mint egy egyetemi előadás.

Egyetlen délután annyi mindent lehetett tanulni Zolitól, mint az egyetemen 4-5 év alatt.

Mindezt nevetve. Hihetetlen tudása volt, és hihetetlen precíz volt mindenben. Amikor egy-egy vacsora alkalmával, néhány pohár bor után elkezdtünk például Rejtőről beszélni, őt is szó szerint kellett idézni, Zoli még azért is kijavított, ha „s” helyett „és-t” mondtam.

– Voltak a zenén kívül kedvenc témái?

– Nem, egyszerűen minden érdekelte. Nem volt az életnek olyan területe, ahol bárki meg tudta volna fogni. Az olimpiákat fújta, hogy mikor, hol volt, hány magyar érem született. De az igazán különleges az előhívó képessége volt, hogy mindig képes volt az agyából előhozni azt a tudást, amire épp szüksége volt. Mi mindig panaszkodunk, hogy „nem emlékszem”. Pedig emlékszünk, a megszerzett tudás ott van valahol az agyunkban, csak nem tudjuk előhívni.

A BBC csinált vele egy kísérleti műsort. Lejátszottak neki egy kortárs művet, amit garantáltan nem hallhatott még soha, sehol. Zoli egyszer meghallgatta, azután leült a zongorához és eljátszotta.

Még a kávét is úgy főztük, hogy átbeszéltük, hogy melyik keverés, hány százalékos, mennyire kell lenyomni, milyen gép, milyen víz, mert persze ehhez is értett. Nagyon élvezetes volt.

– Mennyire lehetett hozzá közel kerülni?

– Én azt gondolom, hogy ő a zene szerelmese volt. Nehéz kérdés a hozzá hasonló zseniknél, hogy mennyire igénylik az emberek közelségét. Ezt nem tudom. Azt láttam rajta, hogy ő azon kevesek közé tartozik – még most is számomra –, akik tökéletesen boldogok tudnak lenni egy adott pillanatban. Akkora alázattal oda adta az életét a zenének, annyira feloldódott benne. Nekem nagy példaképem abban is, hogy napi húsz órát dolgozott. Éjfélkor lefeküdt, és négykor felkelt. Mindezt hatvannégy éven keresztül. Tudom, mert nálam lakott, kurzusokat csináltunk együtt. Nyilván mindenkinek mást jelent a boldogság, de meggyőződésem, hogy ő az élete túlnyomó részében az volt, hiszen napi húsz órában azzal tudott foglalkozni, amit tényleg szeretett. Sosem láttam senkit olyan önfeledten nevetni, mint őt. Ha volt zongora a helyiségben, mindig az volt a vége, hogy odaült.

Egyszer mértem az időt, négy percet bírt ki hangszer nélkül. Neki az volt a zene, mint más embernek az oxigén.

Azt hiszem, velem is azért volt szívesen, mert érezte, hogy nekem is nagyon fontos a zene.

– Tehát barátok voltatok. Hogy lett ebből közös munka?

– Amikor visszajöttem Magyarországra, Zoli akkor kezdte el a Művészi Társaság Alapítványt, ami egy fantasztikus kezdeményezés volt: az irodalmat, a képzőművészetét és a zenét ötvözte az ő zsenialitásával. Tehát kiemelt egy korszakot, például Debussyt, Ravelt, Verlaine-t és Rimbaud-t. Ebben egyébként az ugyancsak Leányfalun élő Nagy András író volt segítségére. Őt kérte fel Zoli, hogy írja meg a Rimbaud és Verlaine közti dialógusokat. Hárman voltunk zongoristák, Zoli, az akkori felesége, Tóth Erika és én. A zenekarba pedig mindig a Nemzeti Filharmónia zenészeiből válogatott, aminek akkoriban került az élére. Kamaradarabok, szólók, négykezesek. Ott ismertem meg Gulyás Dénest, akivel azután sokat dolgoztam. Nagyon klassz csapat volt. Az egészet Zoli elképesztően átfogó, egyetemes tudása tartotta össze. Teljesen mindegy, hogy miről volt szó, zenéről, képzőművészetről, költészetről vagy gasztronómiáról. Ez három-négy évig ment.

– Segítségért lehetett hozzá fordulni?

– Amikor a doktorimat írtam. Kényes témát választottam: Liszt Ferenc jelentősége a zongoraművészetben, zongoratanításban és a gyakorlásban. Én pedig azt hoztam ki, hogy vissza kellene hozzá térni, mert nagyon rossz irányba ment el a huszadik század. Ebben írtam többek között a Dohnányi-féle tanulási módszerről, amit Liszttől örökölt, ez az úgy nevezett olvasva tanulás. Tehát amikor nem a hangszernél tanuljuk meg a darabot, hanem kinyitjuk a kottát és belsőhallással tanuljuk meg, mert az első beidegződés intenzitása szinte kitörölhetetlen. Persze ez nagyon nagyfokú tudást igényel. Liszt, Rahmanyinov, Dohnányi, Bartók, Anda Géza mind így tanultak. Persze ők mind fantasztikus képességű emberek voltak. Sajnos a doktorimat nem fogadták el, hiszen tulajdonképpen azt feszegettem, hogy az utóbbi időkben nem jó felé megy a zongoratanítás. Zoli akkor elolvasta, és leszúrt, miért nem fordultam hozzá, mert ő tudott volna olyan adalékokat adni, amiket ha beírok a doktoriba, kénytelenek elfogadni. Egyébként ő is így tanított, és azt is hozzátette, hogy

Rahmanyinov felvételei óta nem születtek jobbak, senki sem tudta olyan jól eljátszani a műveit, mint ő. Önmagát is beleértve!

Ezen kívül egyszer kértem tőle segítséget. Amikor a Miskolci Egyetemen kezdtem tanítani, úgy láttam, hogy nagyon el vagyunk maradva a nyugat-európai tanítástól. Ezért megkértem Zolit, hogy tartson kurzusokat. A négy vagy öt év alatt, amíg ott dolgoztam, mindig eljött, kvázi ingyen. Első évben csak a miskolci diákok jöttek el, a második évben már a zeneakadémisták is, a harmadik évben pedig már külföldiek is.

– Azt mondják, hirtelen haragú volt.

– Ez az, amit én sosem tapasztaltam. Volt olyan, hogy valaki készületlenül jött a kurzusra. De akkor sem ordított vele, csak végtelenül fájt neki, hogy valaki ennyire igénytelen, hogy egy ekkora zeneművel szemben – azt hiszem, Debussy prelude volt – ennyire érdektelen. Inkább a teljes kétségbeesést láttam rajta. De nem kiabált, és elkezdett vele dolgozni. Meg lehet nézni a Youtube-on, amikor Barenboim próbálja elmagyarázni Lang Langnak, hogy az Apassionata miről szól. Háromszor nekimegy, és amikor látja, hogy teljesen felesleges, mert Lang Lang nem is figyel rá, föladja.

De a Zoli nem ilyen volt, egy órán keresztül tanította ezt a gyereket, akinek fogalma sem volt semmiről, nyilvánvaló volt, hogy csak azért jött, mert kellett az aláírás az indexbe.

Tudni kell róla, hogy például az oktávozást, ami egy nagyon bonyolult, nehezen elsajátítható technika, ő addig gyakorolta, hogy végül elvitték a mentők. Ha ő azt érezte, hogy a másik embernek a zene, vagy egyáltalán bármi az életben picit is kevésbé fontos neki, vagy egyáltalán nem fontos, akkor volt baj. De ezzel együtt én magam sosem hallottam, hogy bárkivel kiabált volna. Mindenkit megdicsért, aki megérdemelte, akár kisgyerek volt, akár művész, mindenkivel kedvesen viselkedett.

– Ha már Barenboim nevét említetted... Kocsis Zoltán megkapta azt a nemzetközi elismertséget, ami a tehetsége alapján járt volna neki?

– Nem. Ezen sokat gondolkozom, hogy miért nem. Ő azért egy huszadik századi magyar fiú volt, viharos, közép-európai léttel. Ha egy kicsit nyugatabbra születik, egész más lett volna. Nekem ez fáj, mert azt gondolom, hogy ilyen géniusza nincs most az európai zenének. Talán Macujev, de majd meglátjuk. Ez a közép-európai lét az összes nehézségével, a kelet-nyugat ütköztetésével pszichikailag is rendkívül nehéz, ami kicsit sajnos az ő komponista létére is rányomta a bélyegét. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy Kocsis Zoltán volt akkora géniusz, mint Bartók. Meg lehet hallgatni Schönberg Mózes és Áronjának első két felvonását, és utána Zoli befejezését. Bocsánat, de Kocsis Zoltán sokkal tehetségesebb, mint Arnold Schönberg. Egyszerűen süt a különbség. Vagy ott van az aranyos Kiskarácsony, nagykarácsony variációk. Mindent tudott, a reneszánszt, klasszikát, késő romantikát, még a jódlit is belerakta. Nagy kár, hogy nem született igazán nagy mű tőle.

Ez kicsit a mi bűnünk is, akik kapcsolatban voltunk vele. Kellett volna nógatnunk, hogy ne hanyagolja el a zeneszerzést, de hát hogy jön bárki is ahhoz, hogy kritizáljon egy ekkora zsenit?

Azt gondoltuk, hogy biztosan tudja, mit csinál.

Csoport kép Kocsis Zoltán miskolci kurzusáról (Hámori Angelika gyűjteményéből)

Kovács Sándor, Kocsis Zoltán, Mácsai János és Hámori Angelika (Hámori Angelika gyűjteményéből)

Azt hiszem, a halála előtt néhány éve kezdett komolyan a komponálás felé fordulni, de azt hiszem, akkor már nem volt jól.

Végrehajtotta ezt a félelmetes Houdini-tettet, hogy egy vidéki városban végigjátszotta Bartók második zongoraversenyét azt hiszem, és közben elpattant az aortája. Más ember a felébe belehal. Ő végigjátszotta a darabot, sőt, még hazavezetett.

Azt hitték, hogy megfázott. De aztán nem lett jobban, és a felesége hála istennek rábeszélte, hogy menjen be az ügyeletbe, ahol szerencsére egy hozzáértő doktornő ügyelt, aki elküldte MR-re, és azonnal meg is operálták. Ez is az ő emberfeletti lénye, mondom, más a tizedébe belehalna.

De ezt nem lehet büntetlenül, és utána jött a másik betegség. Ő erről nem soha beszélt, végig tagadta, de az ember nem is szívesen beszél ilyesmiről, ezek olyan intim dolgok, ha a másik nem akar beszélni róla, nem erőszakoskodsz. A nagy zsenik, mint Mozart vagy Schubert, sosem élnek sokáig, mert ez a fajta lángolás felemészti az emberi szervezetet.

– Krisztián betöltheti az űrt?

– Krisztián apja fia, sőt, Márk is apja fia. Mindketten Zoli zsenijét örökölték. Pont most találkoztam misén Márk édesanyjával, Hauser Adriennel és kérdeztem, hány nyelvnél tart a Márk, de csak nevetett, már ő sem tudja követni. Vagy harminckét nyelvet beszél. A holtig való tanulás neki olyan, mint másnak a levegő. Tehát ebben teljesen olyan, mint Zoli.

Krisztián pedig, ha jól tudom, öt év helyett három alatt elvégezte a Zeneakadémiát két tanszakon, zongorán és zeneszerzésen. Az apja azt mondta, hogy szerinte Krisztán nem interpretálni fog, hanem inkább komponálni.

Neki is már 17 évesen a kezében volt a késő romantika, írt egy olyan négy tételes zongoraszonátát Richard Strauss zenei nyelvén, amiről senki meg nem mondaná, hogy nem Richard Strauss.

Nála is akkora tudás halmozódott már fel viszonylag rövid időn belül, hogy biztosan nagy dolgokat fog véghezvinni.

– Mikor találkoztál Zoltánnal utoljára?

– Elmentem egy koncertjére, egy orosz fiúval játszott, Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét kísérte. Akkor találkoztam vele utoljára. Nagyszerű volt a koncert, gratuláltam, de nem volt elégedett. Persze én még olyan előadóművésszel nem találkoztam, aki tökéletesen elégedett lenne a saját játékával. Zaklatott volt, sok minden zavarta az előadásában, a szólistában. Úgyhogy nem volt olyan a közeg, hogy igazán beszélhessünk. Kicsit aggódtam is érte, de nem gondoltam rosszra. Azt gondoltam, hogy mindannyiunkat túl fog élni, és majd mint Solti György, makk egészségesen, kilencven akárhány évesen fog meghalni.

Nagyon sajnálom, hogy elvitte magát innen hatvannégy évesen. Még legalább húsz-huszonöt évig szükségünk lett volna rá.

Ő az, aki, mint Jézus Krisztus, azt mondta, hogy leteszem a voksomat, kiiszom a keserű poharat, és kompromisszumra képtelenül végigvitte. Ami persze rengeteg embert irritált.

Címkép: Fortepan


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk