KULT

Kő-kiütést mindenkinek! – 80 éves Bob Dylan, a rock-költészet atyja

Visszaadta a zenét a poézisnek, Nobel-díjával polgárjogot adott egy lenézett műfajnak.
Fotó:Flicks - Xavier Badosa - szmo.hu
2021. május 24.



Göbölyös N. László[sz]

„Megköveznek, ha utcán csámborogsz,

megköveznek, ha ülőhelyért harcolsz,

megköveznek, ha a pincében császkálsz,

megköveznek, ha az ajtón átjársz.

Kivert kutya ezeknek nem leszek.

Kő-kiütést mindenkinek!”

(GNL fordítása)

Ezzel a részeg hangulatú indulóval, a Rainy Day Women 12:35-tel kezdődik a rockzene egyik mérföldköve, Bob Dylan Blonde On Blonde című 1966-ban megjelent dupla albuma. Ennél tökéletesebben azóta sem fogalmazta meg senki dalban az intolerancia lényegét és a a legtágabb értelemben vett másságot elutasítók iránti mélységes megvetést. A refrén 2. sora alig lefordítható: „Everybody must get stoned”. Ez ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „mindenkit meg kell kövezni”, de azt is, hogy „mindenkinek ki kell ütnie magát”.

Bob Dylan már induláskor abszolút antisztár volt: egy szépnek aligha mondható fiatalember, aki sem gitározni, sem énekelni nem tudott igazán. Mégis oda kellett figyelni erre az erősen nazális hangra, a gyakran szinte motyogva előadott szövegekre. És ennek az egykori fiatalembernek még 60 évvel későbbre is maradt mondanivalója.

Az már önmagában ellentmondás, hogy egy rockénekes „élő klasszikus” lesz, az pedig egyenesen csoda, hogy megérje a 80. életévét, és egy évvel korábban, a világjárvány kellős közepén még új lemezzel is kijöjjön. De Bob Dylan, akinek ma a születésnapját ünnepeljük, mindig nagy ívben tett a szokásjogra, az ellenvéleményekre. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy kit tart sikeres embernek, így válaszolt. „Azt, aki reggel felkel, este lefekszik, és a kettő között azt csinál, amit akar”.

Sokan próbálták már megfejteni az 1941. május 24-én a Minnesota állambeli Duluth-ban ukrajnai zsidó ősöktől származó Robert Allen Zimmermann titkát, aki a műfajban elsőként megkapta 2016-ban az irodalmi Nobel-díjat, ezzel mindörökre polgárjogot szerezve a 20. század második fele legjelentősebb kulturális irányzatának. Holott valójában nem tett mást, mint végleg visszaadta a költészetnek örök társát, a zenét, amelytől évezredek után csak a 17. század választotta el ideiglenesen. Bár a „megzenésített vers” már dívott Petőfi Sándor korában is, és a 20. század elejétől virágozni kezdett a hasonló indíttatású sanzon, amelyhez a kor legkiválóbb költői szolgáltatták a verseket Ady Endrétől Heltai Jenőig, Bertolt Brechttől Jacques Prévert-ig, de a rock volt az, amely ismét teljessé tette dal és vers, szerző és előadó fúzióját.

Dylan mesterének a munkás dalnok Woody Guthrie-t tekintette, nagy hatást gyakoroltak rá a fekete bluesénekesek, de jócskán merített az amerikai és európai irodalomból – művésznevét Dylan Thomas iránti tiszteletből vette fel – és nem utolsósorban zsidó-keresztény hagyományból, amelyeknek motívumait gyakran ültette át meglehetősen profán környezetbe. És akkor még nem szóltunk a különböző drogélményeiről. Mindezekből alakított ki egy sajátos, hol nyersebb, hol emelkedett, néha szókimondó, gyakrabban szimbolikus-szürreális költészetet, amelynek értelmezése komoly agytornát jelentett a rajongóknak és az irodalmároknak egyaránt.

Valószínű, hogy a rejtélyes sokarcúság is hozzájárult a Dylan-mítoszhoz, hiszen a szövegmagyarázatokhoz a legritkább esetben szólt hozzá, és amikor életfilozófiájáról kérdezték, csak annyit mondott: „Légy!” (Be!).

Miként az is, hogy soha nem hagyta magát beskatulyázni. Első éveiben protest-song énekesnek könyvelték el olyan dalaiért, mint a Blowin’ In The Wind – a 60-as évek egyik békehimnusza volt, több tucatnyi feldolgozásban – vagy a Times They are A-Changin’, majd balladái nyomán folk-előadónak. Ma már kevesen tudják, hogy egyik első előadója volt a House of the rising sunnak, azaz a „Felkelő nap házának”. Akkoriban nemcsak szerelme, hanem eszmetársa is volt Joan Baeznek, aki viszont egész életében megőrizte militáns magatartását. 1965-ben azonban Bob úgy döntött, hogy akusztikus gitárját lecseréli elektromosra, és e szentségtörést éppen a newporti folk-fesztiválon követte el. És ez nemcsak hangszerváltást jelentett, hanem új utakat is szövegeiben a példabeszéd-szerű Highway 61 Revisited-től a Ballad of a Thin Manig, amelyben a róla kialakított imázstól való eltávolodásról énekel.

1966-os csaknem halálos végű motorbalesete után egy befelé forduló, önmagát is kereső művész jelent meg, és hiába kérték rajta számon a korábbi „harcost”.

Nem mintha nem lettek volna később erős társadalmi töltésű dalai, mint például az ártatlanul elítélt fekete bokszoló, Rubin Carter kiszabadításáért írt Hurricane, vagy az 1980-as évek végén született Political World és az Everything is Broken, de ezek nem „programszerűen” szerepeltek nála. Megnyugvást keresett a vallásban, volt egy rövid keresztény korszaka, majd Allen Ginsberggel közösen elzarándokoltak a Siratófalhoz, de aztán ráébredt, hogy az ő igazi hite a zenében van. A 21.században pedig visszatért a gyökerekhez, a népdalokhoz, a blueshoz, sőt, még a protesthez is, hiszen 2020-ban megjelent albumának, a Rough and Rowdy-nak befejező, 17 perces darabja, a Murder Most Foul az 1963-as Kennedy-gyilkosságot idézi fel.

Közben kacérkodott a „valódi” irodalommal is. Már 1971-ben megjelent egy kísérleti regénye, a Tarantula, és több ízben publikált megzenésítésre nem szánt verseiből is. 2004-ben adták ki a Krónikák címmel, magyarul is olvasható, háromrészesre tervezett memoárjainak első kötetét.

E szinte megfoghatatlan személyiség ihlette 2007-ben Todd Haynes I’m Not Here című filmjét, amelyben Dylan hétféle arcát mutatja meg pályája különböző szakaszaiban – még nőnek is láttatta őt a rendező Cate Blanchett megszemélyesítésében – de a Dylan- és az ellenkultúra-rajongóknak kötelező mozi Martin Scorsese dokumentumfilmje, a No direction home.

Amerikai és brit egyetemek már jó ideje tanítják Bob Dylan költészetét. Cambridge és Oxford is több tanulmánykötetet adott ki a munkásságáról. Hogy végül ő lett a műfaj első Nobel-díjasa, abban fontos szerepe van Gordon Ballnak, a Washington & Lee egyetem professzorának is. Ő ajánlotta ugyanis először 1996-ban Dylant e kitüntetésre, majd a következő 20 évben mindig megismételte. A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Bár Dylan egyszeri és megismételhetetlen, hatására egyre többen ébredtek rá a rockmuzsikusok közül, hogy e zene alkalmas tartalmas, költői színvonalú szövegek tolmácsolására. Ma már nem meglepő, hogy Paul Simon, Jim Morrison, Lou Reed, Ian Anderson, Roy Harper, Joni Mitchell, Nick Cave, Suzanne Vega és még sokan mások dalszövegeit is elismerik költészetként, nem is szólva arról, hogy ezek a dalversek milliókhoz jutnak el napjainkban is, szemben a Parnasszus modern lakóinak munkáival. Az sem véletlen, hogy Dylan rock-költőtársát, Patti Smith-t bízta meg, hogy olvassa fel Stockholmban az ő Nobel-díj-ünnepségre szánt beszédét.

Dylan dalai, versei már régóta közkincsek. Nemcsak egyetemeken tanítják – 2009-ben egyenesen Cambridge adott ki egy tanulmánykötetet munkásságáról –, hanem még filmben is szerepel „oktatóprogramként”: a Veszélyes kölykökben (1995) a Michelle Pfeiffer alakította tanárnő hátrányos helyzetű kamaszoknak magyarázza a Mr. Tambourine Manen keresztül a kábítószerezés veszélyeit. És ne feledkezzünk meg Gordon Ballról, a Virginia Military Institute professzoráról sem, aki 1996-ban ajánlotta először Dylant Nobel-díjra.

A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Az én első igazi találkozásomat Bob Dylannel a Koncert Bangladesért című film jelentette. Dylan az 1971. augusztus 1-jén, a George Harrison által szervezett, a New York-i Madison Square Gardenben tartott jótékonysági koncerten lépett fel először Amerikában öt évvel motorbalesete után. Öt dalt énekelt, a nyomasztó látomásokkal teli A Hard Rain’s Gonna Fallt, és a Mr. Tamburine Mant, amelyet 25 évvel később a Veszélyes kölykök című filmben Michelle Pfeiffer a drogfüggés szimbólumaként magyaráz hátrányos helyzetű tanítványainak. De ezeken kívül is megvannak az örök Dylan-kedvenceim: az It’s All Over Now, Babe Blue-nál aligha van szebb szerelmi búcsú, a Like A Rolling Stone a magány tökéletes mélyértelmezése, az All Along The Watchtower egy spirituális szabadulójáték, az Only A Hobo megrázó hajléktalan-sirató. A The Man In A Long Black Coat akár egy western is lehetne, de mindig rám jön a borzongás a Knockin’ On Heaven’s Door vagy az It’s Alright, Ma hallatán – mindkettő tragikus végkifejletet sejtet egy-egy felejthetetlen filmben, a Pat Garrett és a Kölyök Billy-ben, és az Easy Rider-ben.

2003-ban ott voltam párommal a Papp László Arénában Bob Dylan koncertjén. Ezúttal elektromos orgonát nyomogatott, énekelni még mindig nem tanult meg rendesen. Nem mondható, hogy túlságosan törekedett volna a közönséggel való kommunikációra, mégis volt valami elképesztő erő abban az estben: bekerültünk egy szabad lélek aurájába…

Bob Dylannel kapcsolatban a legnagyobb hiányérzetem, hogy még nem született egy egész pályafutását átölelő magyar nyelvű gyűjteményes kötete. Barna Imre Mit fúj a szél című vékonyka válogatása a 80-as években jelent meg. Voltak/vannak, akik magyarul szólaltatták meg dalait Dinnyés Józseftől Hobóig, de a nagy antológia még várat magára. Lehet, hogy még nem született meg az a magyar költő, aki kellő távlatból, ugyanakkor a szövegek mélyrétegeinek feltárásával tudná átültetni anyanyelvünkre Bob Dylant?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk