Klausztrofóbia felsőfokon – a pánik és az élni akarás vív egyre oxigénhiányosabb csatát a Netflix új filmjében
Egy évnyi Covid-járvány után nem is olyan elképzelhetetlenül nehéz beleképzelni magunkat az Oxigén főszereplőjének helyébe: bezárva, izolálva, a teljes bizonytalanság felé tartva, de közben reménykedve, hogy az életet adó levegő elég ideig tudja átjárni a tüdőt. Pedig az Oxigén történetét nem a koronavírus inspirálta: Christie LeBlanc forgatókönyvíró még 2016-ban írta meg alig egy hónap alatt a szkriptet, amely saját élményeiből táplálkozott.
Az intenzív élményeket sikerült úgy beleépítenie a forgatókönyvbe, hogy szinte azonnal felkapták: 2017-ben már le is szerződtették hozzá Anne Hathawayt, akit aztán 2020-ra Noomi Rapace-ra cseréltek. A stábváltásnak itt még nem volt vége, a rendezői székbe ugyanis átült az addig csak produceri feladatokat vállaló Alexandre Aja, aki francia szereplőgárdát hozott magával, a főszerepet pedig Mélanie Laurentre bízta. Végül az egész koncepció koronakompatibilisnek bizonyult: jóformán gond nélkül tudták leforgatni a filmet tavaly nyáron, hisz sem sok helyszín, sem sok szereplő nem kellett hozzá.
Úgy fest, hogy Alexandre Aja igencsak szereti megvonni szereplőitől a levegőt: a 2019-es Prédában vízzel elárasztott föld alatti járatokkal fullasztott felfokozva az izgalmakat pár aligátorral. A klausztrofób thrillerek mellett a vérfürdőt is szereti: ő remakelte a Piranját (Piranja 3D), a Sziklák szemét és a kevésbé véres, de cserébe félelmetes Tükröket is. Mielőtt azonban Hollywood remake-gyárosa lett volna, a Magasfeszültséggel tette fel magát arra a bizonyos térképre. A 2003-ban bemutatott film az egyik első fecskéje volt az ún. új francia extrémnek, amely később a horrorfilmek terén olyan alkotásokat eredményezett, mint a Mártírok, a Határok, vagy A betolakodó.
Az Oxigén nem is állhatna távolabb a véres slasherektől – bár a tűfóbiásoknak bőven okoz kellemetlen pillanatokat -, inkább a misztikumot és a rejtélyt helyezi középpontba, mint a szintén Aja által rendezett Szarvakban és Louis Drax kilencedik életében. Nem véletlenül fog sokaknak eszébe jutni azonban a 2010-es Élve eltemetve sem, amelynek nagyon hasonló az alaphelyzete, csak akkor épp Ryan Reynoldsot ássák el egy sivatag közepén.
A Reynolds által játszott sofőrhöz hasonlóan Liznek sem zökkenőmentes az ébredése:
A kapszula mesterséges intelligencia által vezérelt hangja ennek tetejébe fűszerezi tovább még egy kis frásszal az amúgyis pánikolva üvöltő nő hangulatát azzal, hogy bejelenti: egy meghibásodás miatt el fog fogyni az oxigén, és ezt be is lövi egy feszesebb filmhosszra, 72 percre, ennyi idő alatt kell hősünknek rájönnie, mi a fene történik vele. Egyetlen társa a hang, akit folyamatosan kérdezget, de minél több választ kap, annál rejtélyesebbé válik az egész kalamajka.

Lizzel együtt a nézőt is bezárják abba a koporsóba, így sokkal intenzívebb az élmény, ahogy a főszereplővel együtt, mindenféle többlettudás nélkül áll össze előttünk is az egész történet egy egész meglepő csavarral. Liz ráadásul nagyon emberi módon lavíroz a teljes pánik és az élni akarás között: az összeszedett főhősökön edződöttek ugyan gyakran ráüvöltenének, hogy ne húzza hülyeségekkel az időt,
Ennek megfelelően az Oxigén rettentő feszült film, ami nagyon könnyen beránt és nem ereszt, még úgy is, hogy a film kilencven százalékában Mélanie Laurent arcát nézzük vagy azt, miféle operatőri bravúrokkal lehet több mint másfél órán át nem unalmasan bemutatni egy koporsóméretű teret. Az előbbivel már nyert ügyünk van: bár a francia színésznő az átlagnéző fejében örökre Tarantino Shoshannája marad a Becstelen Brigantikból, a franciák nagy büszkesége, aki játszik, rendez és énekel is – ehhez a listához immár hozzáírhatja azt is, hogy elvisz egy filmet a hátán akkor is, ha az ő arcát nézzük több mint másfél órán keresztül.
Oxigén tipikusan egyszernézős film, annak viszont meglepően jó. Egyszernézős, de pont nem azért, mert olyan rossz lenne, hanem mert a klausztrofób izgalom odavész a stáblista legördülésével. Egyszer viszont tényleg úgy szegez oda a székbe, hogy közben néha jó nagyobb levegőt venni, és megbizonyosodni, hogy egy géphang nem fogja Mathieu Amalric hangján elhadarni, hány százalék a túlélési esélyünk.
A film május 12-től látható a Netflixen.