KULT

„Rocksztárra senki ne számítson” – célegyenesben Kiss Llászló első szólólemeze

Az URH és az Európa Kiadó alapító tagja több évtized kihagyás után írt ismét dalokat, sőt a saját zenekara is összeállt. Elmesélte, milyen tervei vannak és hogyan befolyásolta ezeket a járvány.


Kiss Llászló az URH, majd az Európa Kiadó basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, 2012 után azonban eltűnt a színpadokról, sokáig haza se látogatott Ausztráliából, ahová még a ‘90-es évek közepén költözött.

A fordulat 2016 elején jött el, innentől kezdve többször fellépett egy barátaiból álló alkalmi formációval (utoljára a Király utcai Gödör Klub záróbuliján), illetve a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként is rendszeresen láthatta őt a közönség.

Arra viszont két évvel ezelőttig kellett várni, hogy a nosztalgiázáson túllépve szerzői énje is feléledjen. Szerzőtársa egy régi barátja, Barabás Béla lett, akivel több közös koncert után annak is nekiláttak, hogy újonnan született ötleteit kidolgozzák.

„Llacival több mint 20 éve ismerjük egymást, együtt dolgozni viszont csak azután kezdtünk, hogy elhívott nézőnek az egyik egy szál gitáros koncertjére. Itt annyira megtetszettek nekem a dalai, hogy utána odamentem hozzá és azt mondtam: gyere át, ezeket muszáj felvennünk – idézi fel Barabás. – Erre azt felelte, hogy rendben, de ha már ott vagyok, én is játsszak hozzájuk valamit. Csináljuk meg őket együtt.”

Így kezdődött a közös munka, aminek eredménye a hamarosan megjelenő szólólemez. Ezzel párhuzamosan pedig Llaci első saját zenekara is összeállt.

„Amikor augusztusban hazajöttem Magyarországra, még úgy terveztem, hogy duókoncerteket fogunk adni Bécivel, miközben megkeressük a leendő zenésztársakat. Végül azonban szinte keresni se kellett, olyan hamar megtaláltuk Libertényi Péter dobost és Kerek Norbert zongoristát” – meséli a frontember.

Basszusgitárosuk egyelőre nincs, a felvételeken ugyan Kiss játszik, de elmondása szerint nem tud egyszerre basszusgitározni és énekelni, így az eddigi koncerteken szintetizátorral oldották meg a basszusszólamokat. De a leendő alkalmakra, ha lesznek, már lesz basszusos is.

Így alakult, hogy az eredetileg duóként lekötött koncerteket végül már az új felállásban hirdették meg, ezzel párhuzamosan pedig nekiláttak a műsor begyakorlásának négyesben. Ősz elejére össze is állt, az újak mellett jó néhány régebbi dalt is megtanultak, jórészt az Európa Kiadó repertoárjából (pl. Elmentek a fiúk, Csak egy éjjel, Lehet, A szem és a száj).

Fotó: Takács Györgyi

A járvány viszont közbeszólt: legalább 8-10 dátum le volt már kötve, de a helyzet súlyosbodását látva sorban lemondták őket. Végül mindössze két alkalommal álltak színpadra szeptember végén, először Nagymaroson, majd a Szentendre melletti Dömörkapun.

„Bár akkor még nem volt hivatalos tiltás, egyhangúan úgy döntöttünk, hogy felelőtlenség lenne akár magunkat, akár a közönséget fertőzésveszélynek kitenni. Annyit nem ér az egész” – magyarázza Kiss.

Koncertezés helyett elkezdtek inkább a lemezre koncentrálni. Hetekig próbálták a dalokat, demókat rögzítettek, decemberben pedig hozzáláttak élesben is a felvételekhez, Müller Péter Sziámi stúdiójában.

„A Berill stúdió 12 éve létezik, de nemrég teljesen felújítottam. A létező legkorszerűbb technikát szereztük be Mozsik Imrével, aki az AndFriends zenekar dobosa, és ő lett az állandó hangmérnök is. Olyan nagyszerű előadók rögzítették már itt dalaikat, mint a Kaláka, Bérczesi Róbert, vagy Bródy János”

– meséli Müller, akit több mint 40 éves barátság fűz Kisshez (játszottak együtt az URH-ban és a Sziámiban is), valamint Barabást is régóta ismeri.

A munkában produceri minőségben is részt vesz: minden fázisban vele együtt hallgatják meg a felvételeket, majd megbeszélik, min kellene változtatni, hogy a végeredmény még jobb legyen.

Fotó: Libertényi Péter

„Mondhatjuk, hogy az első pillanattól követem ezt a projektet: Llaci először az erkélyemen játszotta el a dalokat egy szál gitárral, utána Ausztráliából is küldte a fájlokat, ahogy születtek az egyre újabb ötletei. Adtam neki tanácsot a hangszerelésben és a szövegekhez is, sőt, az én egyik szövegemet, a Napidal Sziámival projekt keretében született Ereklyét is megzenésítette.”

Az összes dalból új, profi felvétel készül, tehát azokból is, amelyeknek a tavalyi év folyamán már közzétették egy verzióját. Azóta ugyanis jóval kidolgozottabbak lettek a szólamok, és a hangzás is sokat változott a teljes zenekaros felállásnak köszönhetően.

Vendégzenészeket is hívtak: a Budapest Bárból Farkas Róbert hegedül két számban, ütőhangszereken pedig a Lovasi Andrással és Kiss Tibivel is rendszeresen együtt játszó Gábor Andor működik közre.

Tíz dalt vettek fel, ebből 7 magyar és 3 angol nyelvű. Eredetileg fele-fele lett volna az arány, de Kiss elmondása szerint a magyar szövegek annyival erősebbek lettek, hogy egyiket sem szívesen hagyta volna ki. A koncerteken viszont a lemezre fel nem került számokat is játszani fogják.

„Végig nagyon személyes és lírai a történet, számvetés, megbékélés van a dalok középpontjában. Az életkorom és a járvány miatt reális közelségbe került számomra az elmúlás, fontosnak tartottam, hogy beszéljek ezekről a dolgokról. Aztán persze, ha még marad időm, más témák is sorra kerülhetnek.”

Bár eddig szinte egyáltalán nem promótálta a dalokat, a fogadtatás mégis több, mint pozitív volt: a tavaly közzétett demók közül a Kép például már közel 15 ezres megtekintésnél jár, és csupa dicsérő hozzászólás olvasható alatta.

A Kép demófelvétele:

„Nem akarok mesterségesen érdeklődést gerjeszteni, történjen minden spontán, organikusan, így legalább biztosan tudom, hogyan állunk, és kik azok, akiket valóban érdekelnek a dalaim” – indokolja, hozzátéve: egyáltalán nem vágyik sokra, azzal is teljesen meg lenne elégedve, ha akár csak néhány százan ismernék és szeretnék a munkásságát.

Meg kellett barátkoznia azzal is, hogy frontemberként életében először végig ő van a középpontban, de elmondása szerint nem volt nehéz.

„Ebben a stílusban hitelesnek érzem magam, nem úgy, mint egy rocksztár szerepében, úgyhogy arra senki ne számítson” – magyarázza. Az éneklés is sokkal kényelmesebb így számára, mint amikor egy hangos rockzenekart kellett túlkiabálnia.

A fentiekből is adódott, hogy a lemezre többnyire lassú, lírai dalok kerültek. Ez persze a koncertek légkörét is meghatározza: bulihangulat helyett inkább az odafigyelés és az elmélyedés a cél.

A néhány kivételt (mint amilyen a punkos lendületű I’m Out) elsősorban nem is magának írta: “Ezek a számok olyan fiatal, húzós zenét játszó zenekaroknak állnának igazán jól, akiknek az is fontos, hogy a szövegek valamiféle elkötelezettséget, tudatosságot hordozzanak. Boldoggá tenne, ha ez történne ezekkel a dalokkal, mert ha ma fiatal lennék, biztos ilyen számokat játszanék”.

Az I’m Out demófelvétele:

Ami a jövőjét illeti, továbbra is kétlaki életet tervez Ausztrália és Magyarország között, bár ez azon is múlik, hogy alakulnak az utazási korlátozások. Ideális esetben tavasztól őszig szeretne itt lenni és minél többet koncertezni az új anyaggal.

A lemez a tervek szerint tavasz elején jelenik meg, és ha a járványhelyzet megengedi, májusban kezdenének koncertezni vele. A fejleményekért a Llaszlo Kiss szerzői Facebook-oldalt érdemes követni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk